Mi történne velünk, ha kihúznák a konnektort? – Kettős Tamás a Mandinernek

Kettős Tamás képzőművész, zenész, író 1967-ben született Székesfehérváron, jelenleg Budapesten él. A Kettős Tamás és a Vadszamarak zenekar vezetője. Az elmúlt évtizedekben számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelt képeivel Belgiumon és Németországon át Litvániáig. Írásai az Élet és Irodalom, az Árgus és a Katedrális című lapokban jelentek meg.

***

Vagy húsz éve egyszer együtt átúsztuk a Dunát. Hogy állsz mostanában a saját „belső” Dunáddal? Sikerült átúszni?

A Duna kitüntetett szerepet játszik az életemben. Mellette nőttem fel. A Duna nélkül el sem tudom képzelni az életemet. Döbbenetes volt, amikor egyszer itt volt egy idős indiai, a Sarma bácsi, aki egy nagymarosi barátomat látogatta meg éppen. Ki akarta írni egy táblára, minthogy

Akkor sajnos nem segítettük őt ebben a törekvésében, de később sokszor eszembe jutott, hogy tényleg ki kellene írni valahová. Ha megnézed a Dunát a forrásától a Fekete-tengerig, látható, hogy milyen kultúrateremtő élőlény, s hogy milyen megtermékenyítő ereje van. Ezt folyamatosan érzem és élem. Állandó eleme a képeimnek is. Én adtam azt a szlogent a nagymarosi komposoknak, ami látható a pólójukon is, hogy „Nagymaros! Ahol hegy-víz-vár.”                        

Említetted az interjú előtt, hogy épp egy színdarabhoz írsz zenét. Sok mindennel foglalkoztál eddig, de alkalmazott zenével nem. Ez honnan jött?

A hivatalos zenei munkásságom körülbelül annyi, hogy zenei általánosban „zés” voltam és hat évig hegedültem, meg ének és szimfónikus zenekarba jártam, de a felsőben már nagyon komolytalanra vettem a komolyzenei oktatást. Az csak később bomlott ki bennem. A napi zenei közeg meg az operabérlet, amitől viszkettem, azért befészkelte magát, gimi után még tanítottam is egy évig éneket Sződön. Akkoriban két évig volt egy Északai Bitlisz nevű zenekarom. Aztán, bár aktívan nem műveltem, továbbra is rendszeres zenefogyasztó voltam. Folyamatosan szólt a lemezjátszó, aztán a magnó, aztán cédé, meg a digi-ezaz, koncertek, események, csak inspiratív, érvényes zenék persze, progresszív-funk-punk-free-dzsezz, stresszmetál és népzene, gregorián és vas-zene, alter és felter, a repetitív tikfamuzsikától a bálnahangokig, etnó-gettó-turbó-afró-frankó, csak éppen a rap esett a vakfoltomra, ami mostanra oly meghatározó lett. Tehát hangszeren nem játszom, szövegíróként, szövegmondóként dolgozom, de rengeteg olyan dallam motoszkál bennem, amelyek nem hagynak békén.

Vettem egy diktafont és elkezdtem ráénekelni, ráfütyülni ezeket a dallamokat. Utána elmegyek komolyabb zenész barátaimhoz, a komponista Nagy Lajoshoz, Őri Kis Boti unokaöcsémhez, a fiatal zongoraművészhez vagy Keszei Krisztiánhoz, gitárzseni barátomhoz, és lejátszatom, hangszereltetem velük a témákat. Elképesztő dolgozatok születnek! Van egy rendező, Formanek Csaba, aki az egyik vezetője egy művésztelepnek Tiszakécskén. A művésztelepen én mint képzőművész és mint egy zenei workshop vezetője vettem részt egyszer, amit egy koncerttel koronáztunk meg. Ott figyelt fel erre a világra Csaba, aki megkérdezte, hogy lenne-e kedvem zenét komponálni Acsai Roland Farkasok című darabjához. Ez egy férfi-nő dráma, talán egy Ember tragédiája-parafrázis. Elképesztő mű. Nagyon inspiráló darab.

Kettős Tamás: Sehunsincs - madaras - koronás

Az életed egyik meghatározó helyszíne a Dunakanyar. Hogyan kerültél oda?

Röviden fogalmazva: „születtem Fehérváron, megnőtt a fejem Vácon, aztán ablakomon befigyelt a visegrádi várrom, ingáztam eleget álom-állomáson, mire világvalósággá vált egy budapeszi álom”. Tehát Vácon nőttem föl, de az még nem a „kanyar-élmény”. Tizenhat éves koromban költöztünk ki Nagymarosra. Én egy városi-lakótelepi gengszternek tudtam addig magam, és úgy is artikuláltam! Hihetetlen visszaesésnek éltem meg az egészet, hogy itt malacok röfögnek.

Akkor még falu volt Nagymaros, nem város. Első este még sírtam is titokban, hogy elvesztettem a városi státuszt, hogy engem lefokoztak tulajdonképpen. Aztán másnap reggel, amikor kinéztem az ablakon, megláttam a várat. Felemelő, óceán-élmény volt, amit a piások éreznek az első korty után. Semmihez sem tudtam hasonlítani. Az élmény előképére is rábukkantam aztán, amikor a rajzaimat elkezdtem szortírozni. Korábban, a lakótelepen többször megfestettem azt a látványt, amit a nagymarosi ablakomból láttam, fantáziaképként. Megdöbbentem, hogy megidéztem előre az egészet. Onnantól kezdve marosinak tartottam magam, de igazából – hiába élek hét éve Pesten – „kanyari fej” vagyok.  

Amikor megismerkedtünk, a '90-es évek elején, a váci underground egyik emblematikus arca voltál. Az első, amire emlékszem veled kapcsolatban, hogy akkoriban nem értettem, miért hívnak Kettős Tamásnak. Miért lettél Kettős?

Egyik reggel úgy ébredtem föl, hogy engem Kettős Tamásnak hívnak. Hogy felülírom Hortoványi Tamást, és az igazi nevem mostantól Kettős Tamás. Úgy gondoltam, hogy ez milyen bitangul erős, jó művésznév. Először ösztönösen gondoltam erre. Aztán kaptam érte három-négy hatalmas fülest. Például megtudtam, amikor a tradicionális tanokkal kezdtem foglalkozni, hogy minden kettősség az egységet követő első ellenerő, diabolikus megnyilvánulás. Ezért ábrázolják például az ördögöt két szarvval. A viktória-jelnek álcázott kettősség tulajdonképpen az ördög két szarva, ez az a jel, amit Churchill után a popkultér is előszeretettel használ. Az egységnek bemutató ellenerő tulajdonképpen. Számtalan tradicionális példa van a kettősségre mint negatívumra, mint elvetendő útra, a Nirvanda kifejezés pl: „mentes a kettősségtől”.

Rájöttem viszont, hogy minimum kétféle kettősség van. Az egyik az a fajta, amit az ember a világban talál. A hideg-meleg, a férfi-nő, a fent-lent, jobb-bal, a kibékíthetetlennek tűnő ellentétek világa, egészen a meghasonlásig. Viszont amikor megszületünk, óhatatlanul a kettősségek, a döntések világába kerülünk. Az, hogy ezt magamra vettem és tudatosítottam, paradox módon rengeteg skizoid képzettől, nyomasztástól szabadított meg. Onnantól egy sor szorongástól megszabadultam. Ha dinamikusan éltem meg a kettősséget, akkor pozitív előjelű lett, de ha lefokozott állapotban vagyok, mindig szétkap és mindig negatív.

Aztán megtudtam, hogy a Tamás is kettőst jelent. Kétkedőt, hitetlent, arámi nyelven ikret. Tulajdonképpen ösztönösen megerősítettem a tamásságomat. Megdöbbenve olvastam viszont később, hogy e név ősképe Didymus Tamás, a kétkedő, a hitetlen, aki „neveztetik kettősnek”, így áll a Bibliában, csak ezt akkor még nem tudtam. Személyében az Ős-Tamás hitetlenkedve megérinti a feltámadt Jézus Krisztus sebeit. Ő az empirikus tapasztalás és a hitbéli kettősség emblematikus figurája. Ugyanakkor, s ebben rejlik a misztérium,

mert ahogy a vízre se mondjuk azt, hogy vizes, a tűzre sem, hogy tüzes, a kettőre sem mondjuk: kettős! Csak az lehet kettős természetű, a természet ellen-erőinek reprezentánsa, akinek láthatatlan, rejtett lényege az Egy. Ennek a rejtett egységnek az előhívása a cél.

Nálad a képzőművészet volt hamarabb vagy a zene?

Igazából egyszerre volt meg minden. Kölyökkoromban, mint ahogy mindnyájan, én is kipróbáltam a művészet összes ágát. Ha festékgombócokkal találkoztam, azonnal szétoldottam a papíroson, azonnal festő lettem, de ha sárral, agyaggal találkoztam, vagy hóembert és homokvárat építettem, akkor meg szobrász és építész lettem. Ha éneket hallottam, én is énekeltem és táncoltam, énekes és táncos lettem tehát, de amikor meg füllentettem és alakoskodtam, akkor meg színész voltam. Ebben boldogságra találtam. Mintha az ember gyereke kreatúra voltára ébredve a Kreátornak magától értetődően kreativitással akarná megszolgálni létét, a létet, magát a létezést. Mintha létbe vetettségét, teremtmény-voltát teremtéssel akarná meghálálni a Teremtőnek. Csak akkor van otthon, ha ezt így tudja megszolgálni. Mintha a létezést egyszersmind az alkotással azonosítaná. Aztán amikor „becsöngetnek”, hétévesen, akkor az ember megijed, hogy eddig komolytalan dolgokban tobzódott, és itt már a felnőtt világnak a szele, munkabeosztása az irányadó. Kicsit el is szégyelli magát ilyenkor az önfeledt alkotása miatt. Két kreatív órát meghagynak neki, az éneket és a rajzot. A későbbi társadalmi szereplők azokat a társaikat, akik olyan hűen kitartanak az ilyen csacskaságok mellett, ami a kreatív bolondéria, ezért hol lenézik, hol lesajnálják, esetleg félelemmel elegyes tisztelettel tekintenek rájuk. Tudom, szinte lehetetlen, de

Ugyanúgy szeretek szobrászkodni, sarazni, festeni, költeni, mesélni, írni. Hol az egyik domináns, hol a másik. Egyiket sem hagytam el. A művészet minden ágát naivan és bolond módon szeretem művelni.

Az utóbbi években mintha inkább a zenére helyeződött volna a hangsúly. Mi van a zenekaroddal, a Vadszamarakkal?

Tavaly augusztusban koncerteztünk utoljára a Vadszamarakkal. A második lemezünk felvételei részben elvesztek, nehezen megy a keverés, de addig nem akarok vállalni semmilyen koncertet, amíg meg nem jelenik a „Kettős Tamás és a Vadszamarak második lemeze helló” című lemez, ami egy hihetetlen izgalmas anyag. Most már egy-két hónapon belül megjelenik. Itt is a befejezésekkel vannak karmikus problémáim. A további aktivitás mértéke a lemez ívétől is függ. A színházi zenének viszont áprilisi bemutatója van a Gyulai Várszínházban, ott a határidő az inspirátor!

Ha már slam poetry: amennyire ismerem ezt a műfajt, a te alapállásoddal, világképeddel nehezen tudlak elképzelni ezekben a körökben.

Valami furcsa nagyvadnak tekintenek, aki nem a kánon része, de valamennyi respekt és tisztelet van irántam. Ritkán hívnak, de olykor-olykor megjelenek egy-egy ilyen esten. Egy-két furcsa hájp, kósza taps és pár komoly szakmai elismerés jellemzi a dolgot, de ambivalens a viszonyom az egésszel. Ugyanez igaz a kortárs rap-szcénára is. Vén fejjel bekerültem ebbe a világba, nem átallottam magamból hülyét csinálni, lejártam a kölykökhöz, a freestyle-partikra, lemezeket vettem és rommá hallgattam őket,

a legdurvább kölyköktől a cizellált hangsúlyokig minden érdekelt. Nem lőnek rám, nincs cinkelés, néhol hivatkoznak is rám a fiatal generációból, sőt itt kapom a legjobb kritikák mellett a legbecsesebb elismeréseket is, olyan fejektől, akik kíméletlen karakterek és nagyon vágják a szcénát, de azért látod, nem vagyok egy tipikus rap-arc, itt sem vagyok a kánon része. És ez így van jól.

Kettős Tamás: Vándorlánc

De ez főleg amiatt van így szerintem, mert radikálisan más a világképed, mint ami általában jellemző ezekre a világokra. A művészeted alapja, összetartó ereje is az, amit most nevezzünk tradicionális világszemléletnek.

Gyerek és kamaszkoromtól kezdve az ontológiai és eszkatológiai kérdések izgattak legmélyebben. Miért van inkább valami, minthogy ne legyen!? Hogyan lehetne, hogy inkább ne legyen semmi, minthogy ez az épülő komcsi lakótelep, meg az injekciós tű, meg az a kollektív frusztráció. Tán az állandó áthallás miatt, intuícióim és hiper-élénk fantáziám miatt minden olyan bemerevedett forma, legyen az vallási vagy filozófiai vagy életrendbeli, ami az elevent gúzsba kötötte, többnyire lázadásra sarkallt és saját megfogalmazásra késztetett. Műveimben kerülöm a didaxist, de itt talán fogalmazhatok konkrétabban. Nekem, itt a világ végén, a létszemléletek osztálytalálkozóján viszont az ateizmus sem lehetett stabil búvóhely, bunker, legfeljebb csapda, önbecsapda, kelepce. Meg is éneklem olykor: Ős Tenmagam járatlan útja vagyok, aki járt utat csak járatlanért hagyott ott, soha nem hagyott! A legintenzívebben az alkotásban élem meg ezt a viszonyt, ahogy arra utaltam a gyerekkori alkotás kapcsán. Ezért aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy a modern kor nemhogy nem támogatja az alkotást, de másban sem érdekelt, minthogy az alkotás lehetőségeit elszabotálja mindannyiunktól.

Száz év sem telt azóta, hogy Kodály és Bartók összegyűjtötte a Kárpát-medence dalkincsét. Több százezer dal zengett a Kárpát-medencében valamikor.

Ha megnézünk egy paraszti portát, amiben a praktikus és a szakrális egymás mellett, egymást erősítve, egységben van jelen, akkor megértjük, hogy mi veszett el. A sorozatgyártással, a sokszorosítással nagyon durván kivonódik a kreativitás az életből. A kalákával, a kalákában fogant rigmusokkal, sajátságos énekekkel és mesékkel, saját mondókákkal, mondákkal és adomákkal, amelyeket a mindenséggel szervesen együtt élő életrend keretein belül lehet csak megidézni és amelyek világfenntartó fundamentumok, eddig bármely viharos időben is világítótornyok, fáklyák és identifikációs iránytűk voltak, amelyek elnavigálták idáig a közösséget: nem születnek meg többé!

Míg ellenében viszont szembe jön egy brutálprofi, lediktált, kortárs apokaliptikus világkép. Rémület még belegondolni is, hogy mi lenne a mára brutál addiktívvá rabosított csapattal, mi történne velünk, ha tényleg kihúzná valaki a konnektort, nemcsak hétfőnként, mint anno, de mondjuk egy évre. Ekkor derülne ki, hogy hol tart már most is valójában az elsivatagosodás, azaz mekkora pusztítást végeznénk azonmód. Maradna-e kő kövön? Melyik forgatókönyvet mondanánk fel? Melyik filmet játszanánk el vérre? Melyik moziból felelnénk a nagy kikérdezésnél? Melyik műfajt tették magukévá az izmosabbak arcok, a filmvígjátékot-e vagy a terrorhorrort, és így tovább… Mert nincsenek kétségeim, hogy míg a fantáziát fölfalja a fantasy, a képzeletet rommá lövi a képágyú, addig a sivatag terjed. Ezalatt is eszi a sivár a rügyezőt, a holt az élőt, azaz a pokol a paradicsomot. Ez az apokalipszis egy neme. Még nem maga a végítélet, nem az Úr végítélete, nem a világ vége, de egy kísérlet arra. Egy súlyosan cinikus apokalipszis paródia, egy mesterségesen gerjesztett és hiszterizált mesterséges apokalipszis, ami ugyanakkor a létezést fenntartó oszlopokat rágja, az alapokat rengeti. Úgy tűnik, percekre vagyunk egy olyan mozzanattól, egy kataklizmától, amit egy mesterséges erő-rend, illetve rendetlenség mível, noha módjában állna megfékezni a pusztulást…

A klíma-katasztrófára gondolsz?

Nem, illetve nem csak arra. Az összesre. A háborús fenyegetettségekre, a férfi-nő háborúra, a járványokra, az összes kommersz poszt-apok vízióra, amelyek azért vetélkednek, hogy melyikük legyen a befutó, melyik szól nagyobbat. Mert nem kétséges, hogy

kibányássza az utolsó gúzsba kötött sötét erőt is a mélységből, feltöri az összes pecsétet, a felső világra szabadítja a „fekete tűz szellemét”, és felébreszti a káosz nagykígyóját. De míg ez mára szinte egy elcsépelt közhely, addig nem lehet nem észrevenni benne egy ellentmondásos törekvéssort, és nekem fel kellett vázolnom a frontvonalakat. A teremtés aktusában felnőttként részt venni az ennek a felismerése és ennek nyomán döntés kérdése. Ahogyan mint minden gyerek és minden gyermeki, magam is bölcs felismeréssel, de zsigeri módon, azonnal, magától értetődően igenelve, tettestársként részt vettem a teremtés dicséretében, úgy felnőttként már tudatosan elő kellett hívni azt a mozzanatot, amit valaha oly önfeledten már elműveltem. Viszont kiesve ebből a misztériumjátékból, ott az épülő lakótelep mélyén tépelődve e fájdalmas felismerésben tudatosan kellett döntenem az igen vagy a nem közt. És a nem nemigen járható. Ahogy a római mondás tartja: „A vonakodót az élet vonszolja, a bátrat segíti!” Mint a kettősség megéléseikor. És mindig az alkotói mozzanat a gyógyír, csak az óvóhely már nem az óvoda. És megismertem heroikus művészeket, a performance művészettől az írókon, költőkön át nagy szellemekig és névtelen, meg neves szentekig akik e szent botrányban részesek. És láttam győzőket! És nem tehetek úgy, mintha nem láttam volna! Viszont itt nem véletlenül nem kezdek névsorolvasásba, mert az gellert adna a gondolatnak. Földrészektől, vallási, kulturális beágyazottságtól függetlenül inspirálnak bölcsek és harcosok egyaránt, tanító és vértanú szentek, csendesek és harsányak, kismesterek és zsenik...  

Merítesz inspirációt a hazai vagy a külföldi tradicionális iskolákból?

Bele-belehallgatok a Tan megszólaltatóinak élőadásaiba, de nem vagyok az iskola része, túl antitradicionális műfajokban bomlok ahhoz, miként kortársaim és keresztény barátaim kritikáit is el kell viseljem, ha művészeti bolondériáim szóba kerülnek. Legfőképp tán azok a szerzők állnak közel hozzám itt is, akik művészetté – és sohasem didaktikus művészetté – tudtak párolni egy-egy tradicionális gondolatot, felrúgva akár a definitív pontosságot, mégis hitelesek a merítéseik, gondolva itt Szabados György free-jazz zongoristára, de mindenek felett az új évezred még nem kanonizált prófétájára, Weöres Sándorra, és mesterére, Hamvas Bélára. Roppant érdekes a szolipszizmus filozófia feletti filozófiáját, akár a magány megfogalmazásait tetten érni a klasszikus és a kortárs költészetben. A jó József Attila félig öntudatlanul hihetetlen illusztrátora a szolipszizmusnak, de

A fordítóknak örök hála, hogy lehetővé tették – most a nyugati szerzőket nem sorolva – Srí Ramana Maharisi, Srí Niszargadatta Mahárádzs, Srí Ramakrishna és még egy sor indiai szent monumentális életművét, akik miatt – Buji Ferenc szavaival élve – egyáltalán van miért büszkének lennünk a XX. századra.   

Mindezek fényében milyennek látod a mai Magyarországot?

Van erről egy vissza-visszatérő súlyos vízióm. Képzelj el egy képet, valami olyasmit, mint egy bányamúzeumban egy makettet, egy bánya metszetét, ahol a mélyben egy tárnát látunk,

A fáradt korhely lumpen proli család árnyjátékszerűen elevenedik meg előttem, amint a kövérre kopott, kapatos családfő egy fotelban pöffeszkedik és egy tévét bámul kómásan. Amikor meg-megébred és észreveszi, hogy kifogyott a söre, akkor eldobja az üveget, ami vagy széttörik vagy koppan a földön, jelezve a család idegbevert tagjainak, hogy új piát kell szállítaniuk a családfőnek. Többnyire az asszony viszi kelletlenül a sört az ártánynak, aki, ha nem kap időben muníciót, vadul káromkodva feltápászkodik és ököllel bever egyet a nőnek, de csak ritkán találja el áldozatát, olyankor tehetetlenségi lendületével átesik rajta, csúnyán összetöri az arcát, olykor püffedt végtagjait. A családfőnek fogalma sincs róla, hogy egy smaragd-rubin-gyémánt-aranybánya fölött szűkölnek megalázó csóróságban, az asszony a vödröt telesírja, hogy így meg úgy, mi van, mi lesz. A fotel egy termálvizű gyógyhőforrás vaskos dugója is egyben. A mélyben a bánya néha szusszan egyet, és egy padlórésen keresztül csillámló bányapöfföt tüsszent a szobába, bámulatos csillámport habarva a család szőrébe és koszos ruhájába.

Ez a vízió számodra reményteli vagy félelmetes?

Is-is. Szoktam volt magamat mulattatva definiálni, nem vagyok vagy-vagy, hanem is-is vagyok. A magyari világnak irgalmatlan súlyú a kulturális hagyatéka. Kincsesbánya fölött zsezsegünk, a mélyben alvó királyok fekszenek körben. Nem kötelező tehát maradéktalanul feloldódni a kortárs kollektív mítoszokban, amelynek képi inváziója vadul teletetoválja épp a tudatot. Képháború zajlik, világ-kép-háború, és mindenki a fronton van. Azért vagyunk ennyien a földön, mert ma mindenki a fronton van.

Ahogy az élő kultúrának a kultusz, úgy a bölcsességnek valaha ösztönösen elművelt gyakorlata, a bölcsisek alkotó játéka az aranyfedezete. Isten majmai most ugyan kitörtek a ketrecből, mert tömegesen befizettünk a „Majmok bolygójára”. Na, de innen szép nyerni!

Interjúfotók: Ficsor Márton