Realisták és kalandorok

„Ha megpróbálunk kilépni a kormány gerjesztette hisztérikus hangulatból, mit mondhatunk a nemzetközi migrációról általában, és ezen belül Magyarország teendőiről, kötelességeiről és lehetőségeiről? A következőket jelenthetjük ki teljes bizonyossággal. Évről évre tízmilliók kelnek útra polgárháborús válságövezetekből vagy gazdaságilag kilátástalan térségekből. A migránsok túlnyomó többsége komoly fizikai és anyagi kockázatot és érzelmi megpróbáltatást vállal a vándorlással, ami jól érzékelteti elkeseredett kiinduló helyzetüket. Senki nem gondolhatja életszerűen, hogy a migráció mértéke érdemben csökkenhet a forrásövezetek válságának jelentős enyhülése nélkül. Másodszor, a probléma dimenziói egyértelművé teszik, hogy egymagában egyetlen ország vagy országcsoport sem birkózhat meg a sokmillió bevándorló befogadásával. Nem kell idegengyűlölőnek lenni annak belátásához, hogy többmillió nincstelen, más szokású bevándorló azonnali befogadása a legtoleránsabb és -jómódúbb társadalom tűrőképességét is alaposan próbára teszi.

Ezért, ha abból indulunk ki, hogy a nemzetközi migráció tartósan a nemzetközi folyamatok része marad, akkor a kérdés így merül fel: mi lenne a menekült- és bevándorlókérdés globális terheinek méltányos elosztása? Ha egyetlen mégoly gazdag ország sem viselheti egyedül a terheket, akkor az erre képes országoknak közösen kell viselniük azokat, teherbíró képességük arányában. Ezen a ponton valaki közbevetheti: miért kellene a békésebb és fejlettebb országoknak bármiféle terhet elfogadniuk? Végtére, mondják sokan, nem vagyunk okozói vagy felelősei a válságövezetek válságának, ezért a válságkezelésből sem kell kivennünk a részünket. Az ellenvetés azonban látszólag kézenfekvő, intuitív volta ellenére sikertelen. Először, abból a mögöttes feltételezésből indul ki, hogy a velünk semmilyen kitüntetett kapcsolatban nem álló, távoli idegenekkel szembeni morális kötelességeink a károkozás tilalmára korlátozódnak. Ha nem okozunk nekik kárt, akkor semmiféle erkölcsi tartozásunk nem lehet feléjük. Ezt az állítást más összefüggésben nagyon kevesen fogadnák el. Általában azt gondoljuk, ha valakit nagyon súlyos kártól menthetünk meg, miközben ez számunkra csekély, az elhárítandó kárral össze nem vethető költséggel jár, akkor kötelességünk megmentenünk az illetőt. A tankönyvi példa szerint, ha jó úszók vagyunk, és egy fuldokló kisgyereket azon az áron menthetünk ki a sekély vízből, hogy ruhánk tönkremegy, akkor kötelességünk ezt megtenni. Ennek az elvnek egyszerű alkalmazása az, hogy a halálos veszedelem elől menekülőket kötelességünk befogadni, ha ezt csekély áldozatvállalással megtehetjük. Az elvárható áldozat mértéke nyilván nehéz kérdéseket vet fel, és könnyen belátható az is, hogy tömeges mentés esetén az egyes egyénekre vagy társadalmakra nehezedő terhek túlzottá válhatnak. Ez azonban csupán a terhek méltányos elosztásának fontosságát mutatja, nem pedig a mentési elv téves voltát. Sőt, a méltányos teherelosztás elve arra int, hogy a menekülők visszaküldése az »első biztonságos országba« ezekre az országokra ró méltánytalan és elfogadhatatlan terhet.”