Nehezen tudnám logikus pontokba szedni mindazt, ami ilyenkor történik velem, de mintha más üzemmódba kapcsolna a testem – Szilágyi Áron a Mandinernek

Határozottan déjà vu élményem van, hiszen a riói aranyérmed után is a Vasas vívóterme melletti étteremben ültünk, és akkor is egy olimpiai felkészülés közepén jártunk. Kívülről nézve talán csak annyi változott, hogy több aranyérem díszíti a vitrinedet, kicsit hosszabb a hajad, és talán még többször szakítanak félbe minket fiatal autogramgyűjtők. A türelmed viszont nem csappan, sőt. Megérint még, hogy ennyire felnéznek rád a fiatalok?
Természetesen, a hiúságomnak is jólesik, és ezt a Vasas vívótermében napi szinten megélem. Nem lehet megszokni, még mindig nagy élmény. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ez felelősség, a felnövekvő generációnak illene valamifajta példát mutatni, és törekszem ezt a felelősséget tudatosan magamévá tenni. Természetesen viselkedek, ha felfigyelnek rám, rájuk hagyom, hogy megszólítanak, vagy összesúgnak a hátam mögött.

Az ötödik olimpiai felkészülésed kellős közepén bizonyára minden sejted pontosan tudja már, mit kell tennie nagyjából egy évvel az ötkarikás játékok előtt. Az automatizmusok visznek előre, vagy minden olimpia felé vezető út más?
Nehezen tudnám logikus pontokba szedni mindazt, ami ilyenkor történik velem vagy körülöttem ebben az időszakban. De megfigyeltem, mintha más üzemmódba kapcsolna ilyenkor a testem. A gondolataimat már a versenyek határozzák meg, a bioritmusom mindinkább adaptálódik ahhoz, hogy egyetlen napon kell majd csúcsformában lennem. Egyre koncentráltabb vagyok, nagyobb a munkabírásom és a motivációm. Persze ezzel a sportolók nagy része így van, de közben fontos minimalizálni a szorongást, a teljesítménykényszert, azt hiszem, ebben egész jó vagyok. Többnyire tudok a versenyzés pozitív oldalára koncentrálni, a felesleges energiáimat mobilizálni és lehetőségként megélni ezt. Abban viszont könnyebb a helyzetem sok más sportolóhoz képest, hogy mivel már nyertem olimpiát, mindazt az élményt sikerül beépítenem a felkészülésembe.

A nyáron szomorúan vettük tudomásul, hogy az úszók között világklasszisnak számító Milák Kristóf mentális fáradtságra és az azzal együtt járó fizikai formán kívüliségre hivatkozva lemondta az idei világbajnokságot, pedig az egész vizes szakma a csúcsra várta idén. Ehhez képest te egy nagy világversenyt sem hagytál még ki. Mi az, amit másként csinálsz, hogy nem telítődsz a vívással?
Kisebb versenyeket, kevésbé fontos világkupákat azért könnyedén elengedek én is. Ha azt érzem, hogy túl sűrű a versenyprogram, akkor szívfájdalom nélkül kihagyok egy ilyen versenyt, idén például a nagy hirtelen megrendezett egyéni Európa-bajnokságot is. Nem fért volna bele, hogy két Eb-n induljak egy szezonban. Ha már Milák Kristófot említed, azt azért ne felejtsük el, hogy teljesen más a két sportág. A vívásnak megvan a játékossága, ami érdekessé teszi a napi munkát is. A mesteremmel, Decsi Andrissal úgy alakítottuk a feladataimat, hogy minél kevésbé legyen monoton, hiszen már bőven megvan az a tízezer óra, amiről azt mondják, hogy bele kell ölni valamibe, hogy otthonos legyen benne az ember. Túl vagyok már azokon az éveken, amikor heti negyven óra edzéssel kell a sejtjeimbe rögzíteni a legfontosabb mozdulatokat. Ma már az új taktikai elemek, a kreatív energiák adják számomra a fejlődési potenciált.

Hol játékos még Szilágyi Áron, amikor nem a páston van? Hol sejlik fel benned a homo ludens?
Nem hiszem, hogy az ismerőseimnek a játékosság az első, ami eszükbe jut velem kapcsolatban. (Nevet) Pedig igazán az vagyok! Gyerekkoromban például imádtunk társasjátékozni, főleg a stratégiai játékokat kedveltük családi szinten, olyanokat, mint a Rizikó vagy a Catan telepesei.

Ezt a játékszeretetet aztán idővel nálad is felváltották a videó- vagy virtuális játékok?
Nem volt nekem arra időm. Tanulságos volt, hogy 2008-ban, amikor Iliász Nikolász csapattársammal kimentünk Németországba Szabó Vilmos mesterhez edzeni, monoton és unalmas hónapot töltöttünk egy kollégiumban. Nem beszéltük a nyelvet, nem ismertünk senkit, és akkor társaság híján rácsúsztunk kissé a számítógépes játékokra. Rengeteget játszottunk a szabadidőnkben, és meg kell mondanom, borzalmas hatással volt ránk. Olyannyira dekoncentrálttá tett és behúzott minket a virtuális tér, hogy éreztük, a vívásunk és az egész személyiségünk rovására megy. Amikor hazajöttünk, szerencsére többé nem volt időnk ilyesmire, úgyhogy végül, hála Istennek, kikopott az életünkből.

Fontos téma. Két fiúgyerekes anyaként állítom, a mostani szülőnek az egyik legnagyobb kihívás, hogy miként tudja a gyerekeit lehozni a virtuális térből a valóságba és alternatívát kínálni nekik az időtöltésre. Neked talán elhiszik, hogy nem volt rád építő hatással.
Nem kis feladat versenyre kelni a virtuális térrel, hiszen úgy épül fel ez a világ, hogy a játékosok mindig pozitív visszacsatolást kapjanak. Attól függően, mit játszik éppen az illető, folyamatosan jönnek a pontok, a tallérok, a tokenek, vagyis az agyat állandóan stimulálják valami „örömforrással”. A valódi világban ez nincs így, ott más ingerek hatnak ránk, s attól, hogy iszunk egy finom kávét, és egy jót beszélgetünk, nem fog vállon veregetni minket senki. Úgy látom, két dolog fontos igazán: a fiatalok találjanak olyan motivációt, amiért tenni képesek, ami miatt leteszik a játékkonzolt, és lemennek edzeni, próbálni vagy zenét tanulni, a másik pedig a mértékletesség. Ahogy mindenben meg kell tanulnunk visszafogottnak lenni, legyen szó a táplálkozásról vagy az alkoholfogyasztásról, úgy a számítógépes játékokban is mértékletességet kell gyakorolni. Nyilván a hedonisták ezzel vitatkoznának, de én sosem voltam az. (Nevet)

Maradjunk még kicsit a virtuális térnél és azon belül is a mesterséges intelligencia témájánál: az utóbbi időben szinte beterítenek minket a témával kapcsolatos hírek, pozitív és vészjósló, akár az emberiségre veszélyt jelentő forgatókönyvek. Mennyire szólít meg téged az MI-vel kapcsolatos felfokozott érdeklődés?
Az emberek minden korban hasonlóképpen gondoltak az éppen megjelenő újításokra: féltek, hogy a gőzgépek vagy az iparosítás elveszi a munkájukat, hogy az internet fölöslegessé teszi a könyveket. Ezek egyike sem igazolódott be, én sem festeném az ördögöt a falra. A mesterséges intelligencia kikerülhetetlen fejlődési irány, a döntéshozók feladata, hogy hogyan szabályozzák. Nyilván hatalmas potenciál van benne számos területen, amit az emberiség így vagy úgy használni fog. A minap épp arról beszélgettünk a csapattársaimmal, hogy mi is szívesen látnánk a sportágunkban a mesterséges intelligenciát a pontozásban vagy a zsűrizésben, hogy csökkentse a szubjektivitást a döntéseknél. A mi sportágunk régóta küzd azzal, hogy a laikus nehezen ért meg egy-egy döntést, és mivel a mozgáselemzés is tart már ott, hogy a kettő összehangolható lenne, talán segítené az objektivitást.

És mi volna az olyan finomságokkal, mint a budapesti világkupán látott fair play díjas gesztusod, amikor átengedtél egy találatot Szandro Bazadzénak?
Nem ölné ki, mert ott marad a sportoló, a humán elem az egészben, aki meghozza a döntést. A regényhősök és a versenyek ünnepelt karakterei sem a ChatGPT-figurák lesznek, hanem a valós emberek. Meggyőződésem, hogy az embert még most is az ember érdekli a legjobban.

Látsz arra szándékot a Nemzetközi Vívószövetség döntéshozói részéről, hogy bevonják az MI-t a zsűrizésbe?
A Nemzetközi Vívószövetség nemhogy erre nem mutat szándékot, de jelen állapotában leginkább egy kómában lévő szervezetre hasonlít. Aliser Uszmanov, a szövetség orosz elnöke nyílt levelében úgy fogalmazott, hogy az elnökségről nem mondott le, de a visszavonulás mellett döntött, és ez bénult állapotot eredményez a 
szervezetben.

Nyilván ez is az orosz–ukrán háború következménye, mint oly sok minden manapság a nemzetközi sportvilágban. Emlékszem, a koronavírus-járvány alatt mennyire küzdöttél, hogy ne engedd be a negatív híreket a belső világodba. A háború híreit is ki tudod zárni?
Elképesztő belháború van a vívásban sajnos, erősen érzékelhető, hogy mennyire egymásnak feszül két tábor. Tapintható a feszültség a versenyeken, mindenkiben ott motoszkál a morális kérdés: jó ez így, ahogy most van? Vajon jobb volna, ha ott lennének az orosz és fehérorosz vívók? Negatív hangulat lengi körbe a versenyeket, és ebben a bénultságban nem igazán érzékelhetjük a sport felszabadító erejét. A mérhetetlen bizonytalanságot érzékeljük, ami lejön az olyan döntésekből is, mint hogy idén két Eb-t rendeztek, mert a lengyelországira nem engedték be az orosz és fehérorosz sportolókat.

Neked mi a véleményed erről a helyzetről?
Az a köztes megoldás, hogy úgy indulhatnának az orosz és fehérorosz versenyzők, ha bizonyítják a semlegességüket, nem látszik járható útnak. A mi sportágunkban minimális azon versenyzők száma, akik nem kötődnek valamilyen fegyveres szervezethez. Nemcsak kelet, hanem nyugat felé is ez a helyzet, az olasz sportolók java például a carabinieri színeiben versenyez, s a németeknél is bevonódik a honvédség az olimpiai sportágak többségébe. Anno ezeknek az egyesületeknek volt meg az infrastruktúrájuk ahhoz, hogy szervezett formában sportolni lehessen. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a versenyzők mind katonák is lennének a szó eredeti értelmében. Szerintem az teszi különlegesen nehézzé a mostani helyzetet, hogy két olyan ország háborúzik, amely sportnagyhatalom, és erre nem sok példa volt a második világháború óta. És hiába zajlik ezzel párhuzamosan sok egyéb fegyveres konfliktus a világban, arra, hogy két sportnagyhatalom háborúzzon, nincs kézikönyv. Ezért is reagál lassan minden nagy sportszervezet, beleértve a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot is. Nincs egyetlen jó válasz, én sem tudom, mit kellene tenni, hogy ki kellene-e zárni az orosz és fehérorosz sportolókat a versenyzésből vagy sem. Mindegyik útnak megvannak a maga veszélyei. Amíg zajlik a háború, addig morálisan nem látok olyan megoldást, amely mellé teljes mellszélességgel oda lehetne állni. Sajnos lassan már az egész versenynaptárat kezdi szétzilálni ez a helyzet, lám, a krakkói európai játékokra nem is kaptak vízumot az oroszok és a fehéroroszok. De nem lehet minden versenyt arrébb rakni vagy alternatív viadalokat kiírni helyette.

Hogy látod a mai tudásunk alapján, bojkottmentes esemény lesz a párizsi olimpia?
Kizárt dolognak tartom, hogy az oroszok és a fehéroroszok teljes csapattal ott tudnak majd lenni, olyan létszámmal, amilyennel békeidőben mennek. De ne felejtsük el, hogy noha hosszú ideig háborítatlan olimpiák részesei voltunk, az utóbbi időben mindig volt félnivaló: Pekingben a szmogtól, Londonban a terrortámadástól, Rióban a zika vírustól. Sajnos Tokió rámutatott arra is, nem biztos, hogy minden ötkarikás játékot idilli körülmények között fognak tudni megrendezni. Roppant lényeges, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság már korábban deklarálta, hazánk részt vesz a párizsi olimpián. Ezt nekem is fontos volt tudni, hiszen most ekörül forognak a mindennapjaim. De empatikus embernek tartom magam, át tudom érezni azon sportolók helyzetét, akiknek most nincs meg ez a biztonságuk, és nagyon sajnálom azokat, akiknek nem adatik meg a szereplés lehetősége.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy ötödik olimpiád­ra készülve számos dolog ismétlődik körülötted, egyvalamiben azonban új korszakba léptél: édesapa lettél. Miképp teljesedett ki az eddig is kereknek tűnő életed?
Már Betti várandósága és főként Leó érkezése olyan érzelmi többletet és tapasztalásokat hozott az életünkbe, hogy szinte lehetetlen bármihez hasonlítani. Amikor az ember először a kezébe fogja a kis csöppséget, és úgy érzi, hogy egy félmosollyal rámosolyog, vagy amikor kinyitja a szemét, és ránéz, ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ez az élet igazi értelme, a feleségemmel Leó minden apró új cselekedetét igyekszünk a lehető legteljesebben megélni. Az edzéseim, a kötelezettségeim után rohanok haza, hogy minden szabad percemet a családommal töltsem, mondhatom, hogy még erősebb szövetséggé kovácsolódtunk össze.

Sikerül több időt kiszakítani magatokra a mindennapokból?
Valójában a szabadidőm száz százalékát most ez az élmény köti le, nem is tudom, mit csináltam Leó születése előtt ezekben az órákban. Nem az a fajta apuka vagyok, aki azonnal mutogatja a kisfia első fotóit az ismerősöknek, és folyamatosan traktálja a többieket a történetekkel. Nem kifelé, a külvilág felé élem meg az apaságomat, de elhiheted, ettől még a telefonomban szinte csak róla találnánk most képeket. Úgy érzem, igazán bensőségesen éljük meg az élményeket a szülőkkel, nagybácsikkal, közeli rokonokkal, mert a mi kis családunk szentsége valahogy így marad érintetlen. Édesanyámon látszik, milyen boldogsággal pelenkázza a kis unokáját, nagy öröm az ő nagyszülői kiteljesedésüket is látni. Bettiben, a feleségemben pedig hol az édesanyát látom, és új érzéseket fedezek fel magamban, hol a szeretett és tisztelt nőt, de nagyon fontosnak tartom – és fordítunk erre is energiát és figyelmet –, hogy megmaradjon közöttünk az egészséges férfi-nő kapcsolat.

A gyereknevelésben is hasonlóan nagy fokú tudatosságra törekedtek, mint ami a pályafutásodat jellemzi?
Eddigi csekélyke tapasztalataink alapján a flipperhez tudnám mindezt hasonlítani, ahol az ember elképzeli, hogy szépen gurul a golyó, ehhez képest jobbról-balról mindig kap egy újabb lökést, amivel hirtelen minden irányt változtat. Mi annyit tehetünk, hogy igyekszünk kellően reziliensek maradni. A gyereknevelésben leginkább Vekerdy Tamás útmutatásaira igyekszem hagyatkozni. A gyereknek leginkább szeretetre van szüksége, és arra, hogy ne terheljék túl mindenféle fölösleges dologgal. Nem a készségfejlesztés magasiskolája szerint fogjuk nevelni a kisfiunkat, nem célunk, hogy a gyerekünk ötéves korára írjon, olvasson, deriváljon, integráljon és három nyelven beszéljen. Azt szeretnénk, hogy játsszon sokat, érezze, hogy a családunk fontos tagja, és hogy megkapja mindazt a szeretetet, amit képesek vagyunk megadni neki.

***

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád