Ötvenhatosok unokája, aki Kaliforniából tért haza élni és alkotni – Neville Zoltán építész a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Ötvenhatos magyarok Los Angelesben felnövő unokájaként hosszabb franciaországi és kínai lét után hogyan kötött ki Budapesten?

A magyar származású nagyszüleim révén mindig volt valamilyen kapcsolatom az országgal. 1956-ban, közvetlenül a forradalom után érkeztek Kaliforniába, és menekültstátuszt kaptak. Édesanyám már ott született, de mivel a nagyapám nemzetközi karrier építésébe kezdett, nem sokkal később elhagyták az Egyesült Államokat, és éltek Indiában, Pakisztánban és Európa több országában. Így édesanyám gyerekkorában nem az USA-ban szocializálódott, de később édesapámmal visszatért a nyugdíjas szüleihez Los Angelesbe; a testvéremmel ott töltöttük a gyermek- és fiatalkorunkat. Három-négy évente jártunk Magyarországra a rokonokhoz, ilyenkor mindig hallgathattam a felmenőink régi történeteit, például arról a kis kajmádpusztai családi kastélyról, amit államosítottak. A nagyszüleim is sokat beszéltek a régi időkről, és

Különösen, amikor arról volt szó, hogyan kellett egyik napról a másikra otthagyniuk mindent, amit szerettek. Ezek kisgyermekként persze még nagyon távoli történeteknek tűntek nekem, a személyes kíváncsiságom a magyar gyökereim iránt igazán csak egyetemistaként ébredt fel bennem. Elkezdtem magyarul tanulni – otthon az angol volt a közös nyelv –, és egyre többet utaztam Budapestre egyedül is. Az örökölt mellett szép lassan kiépítettem a saját ismerősi-baráti kapcsolatrendszeremet.

A diplomája megszerzése után miért ment mégis inkább Franciaországba?

Elsősorban szerettem volna egy erőteljes helyi és nemzetközi építészeti környezetben kipróbálni magam néhány évig. Tartottam tőle, hogy Magyarországon kezdőként nem nagyon jutnék lehetőséghez a szűkebb szakmai színtér miatt. Franciaország ezért jobb választásnak tűnt, egy lépéssel mégiscsak közelebb voltam, és szinte minden évszakban el tudtam tölteni néhány napot Budapesten, leszámítva azt a három évet, amit Kínában töltöttem. Végül a covidjárvány hozott ide tartósan. Mivel úgyis minden munka­megbeszélés és egyéb tárgyalás interneten zajlott, 2020-ban, a második hullám alatt úgy döntöttem,

A nemzetközi projektek miatt rengeteget utazom ma is, de most már úgy érzem, hogy van hova hazatérnem. Annál inkább is, mert az élettársam magyar, ami természetesen még jobban ideköt.

Abban, hogy az építészetet választotta, szintén volt családi indíttatás?

Nem igazán. Először ráadásul nem is építész akartam lenni, a várostervezés érdekelt. Ennek ma már sok egyetemen önálló képzése van, de mivel kissé definiálatlannak éreztem a dolgot, úgy gondoltam, érdemesebb az építészet mellett döntenem, ami szélesebb gondolkodásra ad lehetőséget, és a világ minden országában használható alaptudást kapok vele. De a várostervezéstől sem szakadtam el teljesen: habár a legtöbb projektem egyedi épület, továbbra is ezeknek a nagyobb területekkel való közös pontjai izgatnak a legjobban. Mindennek a kiindulópontja az ember, és mivel mindannyiunkra hat a körülöttünk lévő, akár városi, akár vidéki fizikai környezet, ez remek lehetőség arra, hogy a magam eszközeivel megpróbáljak pozitív hatást gyakorolni a világra.

E szempontból milyen a jó épület?

Hogy jól néz ki és jól is működik, ez nálam a kiindulópont, még ha az esztétikai ízlések különböznek is. Egy jó épület számomra intelligens, meglepő, inspiráló és olykor érzékeny. Azt szeretem, ha egy épületnek, legyen az a lakóhelyed vagy egy ház az utcán, amely előtt elmész, erős jelenléte van, ezzel szerves része a körülötte lévő térnek, együtt élnek. Amikor egy új projekten dolgozom, én is hasonló módon igyekszem az egész rendszert nézni, és ebben gondolkodni.

A világon egyre több ember lakik városban, a tömeg miatt sok helyen szinte ellehetetlenülnek a mindennapok. Ezzel a problémával mit tud kezdeni a jövő építésze?

Nehéz kérdés, amire sokan keressük a legjobb választ a szakmában. Alapvetően nagyon szeretem a várost, a benne lévő energiákat, kreativitást, lüktetést. Szerencsére Budapest ideális város, azok közé tartozik, amelyek éppen megfelelő léptékűek: nemcsak hogy nem egészségtelenül túlzsúfolt, de elérhető közelségben van a természet is. Sanghajban például utazol másfél órát metróval, kijössz a föld alól, és ugyanaz a városi látvány fogad. De az ilyen típusú nagyvárosok lakóinak – és mindenkinek a földön – ugyanúgy jár a mentális-lelki-fizikai egészség. Ezért nekünk, 21. századi építészeknek

És hogyan?

A lényeg az egyensúly megtalálása. Mint ahogy én egyszerre vagyok amerikai, európai és magyar, sőt éltem Ázsiában is, és mindenhol a pozitívumokat igyekeztem keresni, és távol tartani magam a negatív dolgoktól, ez hasonlóan működik a városok, a várostervezés esetében.

Vagyis?

A régi és az új közötti óvatos balanszírozás a lényeg. Mert igaz ugyan, hogy egy kellemes, gazdag történelmi szövettel és múlttal bíró városi környezetben könnyebb tervezni, mint egy teljesen új kontextusban, nem biztos, hogy mindig mindenáron ragaszkodni kell valamihez csak azért, mert mondjuk több tíz vagy több száz éves. Nyilván ha egy épületnek kulturális vagy egyéb szimbolikus jelentősége van, egyszerű a képlet,

Itt van például Budapest Duna-parti látképe, ami UNESCO-világörökségi helyszín, de attól még időről időre muszáj elgondolkodni azon, meddig lehet fenntartani ebben a formában az itt álló házakat. Száz év múlva is beleillenek majd az életünkbe? Mind megmenthető változatlanul, vagy csak egy részük? Egyáltalán, milyen lesz a jövő Budapestje? Marad ugyanilyen, vagy mondjuk nagyobb teret kap benne a természet? Vagy éppen ellenkezőleg, átveszi az uralmat a high-tech? Mindig az aktuális állapotok függvényében kell meghozni a döntéseket, gondolva persze a következményekre is.

Ezt jelenti tulajdonképpen a lassan önálló irányzattá váló szenzitív építészet?

Valami ilyesmit, bár nehéz lenne rá pontos definíciót mondani. A mi és a hozzánk hasonló attitűddel dolgozó építészek projektjei attól szenzitívek, hogy nem csupán egy épületet tervezünk, hanem, ahogy már említettem, rendszerben gondolkodunk, figyelve a szomszédokra, a felhasználókra, a társadalmak jövőbeli igényeire. Vagyis nemcsak szigorú mérnökként működünk, mint például annak idején az amerikai nagyvárosok megteremtői, hanem a technikai pontosság mellett az emberi oldalt is nézzük. Mint a művészetben: megmagyarázhatatlan, miért van valaki vagy valami nagyobb hatással ránk, mint mások. Az épületeknél is ennek kell lennie szerintem a fő célnak; anélkül, hogy tudnánk a pontos okát, picit jobban érezzük magunkat, mert benne lakunk, benne jártunk, vagy egyszerűen csak elhaladtunk előtte.

Van épület, amely így hat önre?

Persze, több is. A párizsi Pompidou-központ például, amelyet nemcsak építészként, de urbanistaként, művészetkedvelőként, turistaként is mindig csodáltam. Lenyűgöz, hogy ez a klasszikusnak tekinthető épület milyen sikeresen működik köztérként, építészeti alkotásként és intézményként egyaránt, és hogy e funkciói kölcsönösen mennyire támogatják egymást. És bevallom, nagyon tetszik a története is, miszerint két fiatal építész – akikből végül sztár lett – lehetőséget kapott arra, hogy egy ilyen innovatív helyet képzeljen el és építsen fel Párizs történelmi központjában. 

És a saját tervezések közül?

Nagyon szeretem a Sencsenben épített, kilencvenezer négyzetméteres, száz méter magas Bao’ani Közművelődési és Művészeti Központot, amely várhatóan 2025-ben lesz kész. Ez egy igazi vertikális kampusz, amelyet a művészetnek és a kultúrának szentelnek, a kínai kultúrpolitika új irányának megfelelően afféle kulturális-közösségi központ lesz, benne múzeummal, színházzal, zeneiskolával. Maga a város is különösen érdekes, hiszen néhány évtizede nem volt a helyén semmi, ma pedig már közel húszmillió ember lakja, az átlagéletkor körülbelül harminc év, a körzetében pedig olyan óriási techcégek telephelyei vannak, mint például a Tencent. A másik, ami a szívemhez közel áll, és amire a legbüszkébb vagyok az eddigi munkáim közül, az az egyelőre még a fejlesztési szakaszban lévő Pulse Nemzeti Emlékhely és Múzeum Orlandóban. Ez a projekt a OnePulse Alapítvány kezdeményezésére jött létre, és a Pulse éjszakai klubban 2016-ban történt, lmbtq-közösség elleni, negyvenkilenc halottat és hatvannyolc sebesültet követelő terrorcselekmény áldozatainak, valamint az őket ellátó egészségügyi szakemberek állít emléket. A „Nem hagyjuk, hogy a gyűlölet győzzön” mottó szellemében épülő hely nem csupán az emlékezést szolgálja majd, sokkal többről szól: a pozitív változás katalizátora, gyógyító helyszín, a jövőnek küldött üzenet is lesz. Annak a reménynek a szimbóluma, hogy mi, emberek egyszer majd békében együtt tudunk élni a világban. Fontos elmondani, hogy ezek a projektek, akárcsak a többi, amelyen dolgozunk, a tervezőkből és egyéb szakemberekből álló csapatok gyümölcsöző közös munkájának eredményei. Erősen hiszek az együttműködésben és a különböző nézőpontok szembeállításában mint a jobb jövő építésének egyik kulcsában.

Magyarországon is van kedvence?

Nem könnyű egyetlen épületet választani.

Budapest gyönyörű, historikus város, de talán elbírna több, ezekhez hasonló építészeti innovációt.

Mi kellene a változáshoz?

Kicsit rugalmasabb szakmai gondolkodás. Rengeteg a jó építészünk, de csak kevesen tudnak betörni a világelitbe és így frissen kapcsolódni a nemzetközi irányzatokhoz. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézetének munkatársaként ezen is szeretnék segíteni: felkészíteni a diákokat a globális kihívásokra, és világszerte hangsúlyozni az egyetem és a magyar tehetség hírét.

*** 

*** 

*** 

*** 

*** 

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton