A diófa alatt

Jó lenne már megmártózni az Ipoly selymes vizében. Persze a víz nem lehet selymes, az Ipoly vizéről mégis mindig ez jut eszembe. Jóval puhább és lágyabb, mint a Dunáé. Az Ipoly – a Duna mellett – életem központi folyója. Bár azt, hogy az Ipoly folyó lenne, soha nem gondoltam igazán komolyan. Száraz nyarakon feltűrt nadrágban is át lehet kelni rajta. Az is igaz, hogy ha megárad, hatalmas területeket képes elönteni. Gyerekkoromban, amikor síelni vagy szánkózni indultunk az Alacsony-Tátrába, mindig az Ipoly mellett mentünk az országhatárig. Arrafelé láttam először – és mindeddig utoljára – orosz katonát. Ott álldogált a hóesésben valahol Vámosmikola környékén. A partra akkoriban nem lehetett csak úgy lesétálni. A népek közötti barátság jegyében mindenki jobban tette, ha meg sem próbálkozott ilyesmivel. Néztem az Ipolyt a régi Moszkvicsból, és tudtam, hogy az tiltott terület, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért. Anyámtól többször hallottam a legendás történetet, mely szerint a trianoni békeszerződés előtt felvontattak az Ipolyon egy uszályt, hogy bizonyítsák, hajózható a folyó. Ezt régebben sem hittem el. Alacsony vízállásnál kenuzni sem lehet rajta rendesen a sóderpadok és a szárazra került kövek miatt. Ha nem igaz is az uszályos történet, azt szépen megmutatja, milyen abszurd és tragikus módon húzták meg a határokat arrafelé is. Soha nem felejtem el, milyen elemi élvezetet okozott sok évvel később, hogy végre büntetlenül át lehetett kelni az Ipolyon. Hogy csak úgy átgázol rajta az ember, és nem fog ráüvölteni a túlparti ártéri erdő sűrűjéből egy szlovák határőr. A szorongás azért még sokáig megmaradt, az nem múlik el csak úgy nyomtalanul. Aki diktatúrában nő fel, örökké magában hordja az emlékét, még akkor is, ha gyerekként nem tudatosult is benne igazán, mi történik körülötte.

Dédapám családja Ipolyhídvégen élt. Volt egy udvarházuk és földjeik a falu határában. Valamikor a kétezres évek elején kitaláltam, hogy megnézem magamnak azt a környéket. Talán rábukkanok még valamilyen emlékre, talán találok valamit, amit maguk után hagytak. Biciklivel indultunk el felfelé az Ipoly mentén. Ipolyhídvég a folyó jobb partján fekszik, Szlovákiában, Drégelypalánkkal szemben. Van ott egy híd is, de ahogy az már szokásban volt, hosszú év­tizedekig nem lehetett átkelni rajta. Egymástól néhány száz méterre fekvő települések lakói sokszor ötven kilométeres kerülővel tudtak csak eljutni egymáshoz. Hosszas kérdezősködés után megtaláltuk a régi udvarház hűlt helyét. Az impériumváltás után lebontották, a telket felparcellázták. Dédapám itt született, később Budapestre költözött a tanulmányai miatt, aztán egy ideig, már miniszteri tanácsosként, élt Fiumében is. A házról nem maradt fotó, nyomtalanul elsüllyedt az idők mélyén. Illetve talán mégsem egészen. A kocsmában beszédbe elegyedtem egy idősebb férfival, aki azt mondta, elvisz minket a falu legidősebb lakójához, egy nénihez, aki gyerekkorában ismerte dédapámék családját. Az idős asszony a kertjében üldögélt, egy hatalmas diófa alatt. Vak volt, világoskék szemében tompán tükröződtek a nyári ég bárányfelhői. Amikor a férfi elmondta neki, ki vagyok és miért jöttem, sokáig hallgatott. Azt hittem, nem érti már, miről van szó.