Hajrá, Mario!

Na jó, így április vége fele már bizton kijelenthetjük, hogy beléptünk a járvány azon szakaszába, ahol mindenkinek elment az esze, belehülyült saját magába, a másikba, a másik távollétébe, bele az unalomba, az unalom lehetetlenségébe, mindenbe. Életünkben először „történelmi időket” élünk meg, vagy visszatekintve történelminek tűnik majd ez a pangás, elfelejtjük, hogy ténylegesen milyen is volt, az alaktalanul elnyúló délutánokat, a hosszú órákon át agonizáló naplementéket és – mert az idő hülyült meg elsődlegesen – a napok különös elinflálódását, a töprengéseket, hogy csütörtök van vagy péntek, az éjszakákat, amikor úgy csukjuk le a szemünket, hogy tudomást sem vehettünk igazán az aznap történtekről.

Ez a történelem? De hát éppen a „normális”, történelmietlen élet legjellemzőbb tendenciáit erősíti fel, viszi a végpontjukig. Az önmagának elégséges, modern egyén nagy pillanata ez. A társadalmi érintkezés szokásos nyűgjeinek annyi, ül az ember a szobájában, a nyugati jólét biztosította hasznosságok és kellemetességek között, elvégzi a munkáját otthonról, a híroldalakon informálódik a szükséges tudnivalókról. A közösségi felületeken kiéli a szocializációs ösztöneit, olyan formában és terjedelemben, ahogyan akarja, és libidójának is fárasztó kötöttségek nélkül ad enyhet, hála a nagy felbontású tartalmaikat humanitárius okokból (!) ingyenessé tevő pornószájtoknak. Amúgy pedig ott vannak a streamingszolgáltatók, hogy sorozatokat nézzen – a kifejezés, most tűnik csak fel az egyre-másra közölt karanténnaplókból és -interjúkból, az elmúlt években gyakorlatilag szinonimájává vált annak a tevékenységnek, amit az ember a munkán kívül csinál.