Az Opera szobrainak esete a huzatos huszadik századdal

1939 januárjának egyik fagyos délutánján – mintha csak valami gyufaáruskislány-mese folytatásává kívánna válni – a híres Magyar Királyi Operaház egyik szobra levetette magát a tetőről. Már bő fél évszázada állt ott tizenöt társával, látta az 1884-es megnyitón a császár-királyt, Sisit, a ragyogó dekadenciát, Adyt a szfinxen, majd 1918–19 és Trianon örvényeit, s aztán a némiképp magához tért Kis-Magyarországot. Csakhogy az ő sóskúti mészköve épp addigra gyengült meg, jött a második nagy háború előszele, és nem bírta tovább. Csupán arra tudott vigyázni, hogy ne délben essék le, amikor gyerekek játszanak az épp alatta épített szfinxen. Nehogy bajuk legyen, ha már neki vége.

Elvitték, és hetek múlva elővigyázatosságból leemelték a többieket is, még pont időben. Döbbenetes látványt nyújtottak: nem volt már arcuk, de ez harminc méter magasból senkinek sem tűnhetett fel addig, így az sem derült ki soha, valójában ki is volt az ismeretlen első áldozat. Újrafaragni, pláne visszatenni őket immár lehetetlen lett volna, összetörték valamennyit, sorsuk ismeretlen. És már jött a második nagy háború vihara is, majd remény futott az utcákra, aztán kommunisták fel a lépcsőkön, egyesült a két baloldali párt az arany kariatidák közt, jött Rákosi hatvanadik születésnapja a felvonulással és bevonulással az Opera palotájába, ahol az ÁVH géppisztolyos vegyes kara is fellépett, és Kodály szalontai köszöntőjét átírták lassan „III. Mátyás” nevére.