Az építészet sokkal nagyobb kockázat a költészetnél – Ferencz Marcel a Mandinernek

2022. június 15. 15:21
Minden építésznek ki kell állnia a társadalom színpadára, a teljesítményét pedig meg fogják ítélni – vallja Ferencz Marcel építészmérnök, aki szerint „elhamarkodott volt annak idején szakítani a múlttal, gyökeresen fölforgatni a kulturális talapzatainkat”. A Napur Architect vezetőjét a Néprajzi Múzeum és az MCC épületeiről, építészeti pályájáról és filozófiájáról kérdeztük!

Ritka alkalom, amikor fél éven belül két bátor és izgalmas épületet adnak át – ráadásul egymástól alig két perc sétára. Nagy öröm, hogy ez az esemény megmozgatta a lakosságot is: ma az emberek e kortárs épületek iránti kíváncsiságból, építészeti élményt keresve látogatnak ki a Ligetbe.

Ezen apropóból Ferencz Marcel Ybl- és Pro Architectura-díjas építésszel, a Néprajzi Múzeum vezető tervezőjével beszélgettünk arról, hogyan tanulta és látja ő a kortárs építészetet, mindez pedig miként jelenik meg az ország legújabb múzeumán.

Móré Levente interjúja. Fotók: Ficsor Márton.

***

 

Hogyan lett építész?

Már édesapám, Ferencz István is építész volt, így tulajdonképpen belenőttem a szakmába – nem volt sok választási lehetőségem. Próbálkoztam ugyan a Műegyetem vegyészmérnöki karán is, mert nagyon érdekelt a biológia és a kémia. Kicsit azonban billegtem a reál- és a humántudományok között, amiben végül felismertem, hogy nekem nem való a vegyészet.

Mindig érdekelt az élet megfejtése,

a mikro- és makrobiológia is, ezért választottam a képzést, de valahogy nem találtam benne magam. Épp ezen töprengtem, amikor édesapám megjegyezte: az építészet is valahol az élet megfejtéséről szól – én pedig elhittem neki és nem is bántam meg. A mai eszemmel már tudom, hogy igaza volt, csak más összefüggésekben beszél az építészet az életről, mint mondjuk a biológia. Egy évnyi vegyészkar után felvételiztem tehát az építészkarra. 

Kik határozták meg az építészethez való viszonyát?

Tradicionális építésziroda vagyunk, édesapám alapította a rendszerváltás után. Előtte ő is egy nagy tervezőirodánál dolgozott, én pedig

úgy nőttem fel, hogy a vállalat nagy irodatereiben rohangáltam,

ismertem az összes tervezőt. Plesz Antal vezetésével működött az ikonikus Miskolci Építész Műhely, ahová édesapám is tartozott, rajta keresztül pedig megismerhettem Bodonyi Csabát, Bán Ferencet és a fiatalabbakat: Noll Tamást, Rudolf Mihályt, Szőke Lászlót és még sorolhatnám. Nagy és pezsgően aktív építészeti közeg működött Plesz Antal körül, amelynek minden tagjával jó volt a kapcsolatom.

Talán furcsa is, hogy nem választottam magamnak automatikusan ezt a pályát. Úgy nőttünk fel, hogy otthon egymást érték a házmodellek, rendszeresen fordultak meg nálunk apám kollégái, és fél füllel mindig hallgattuk, miről beszélgetnek. Utólag azt is mondhatom,

az építészeti képzésem az öntudatra ébredésemtől elindult.

Rendszeresen ott ültem a tervezőasztalnál, ahol mindig adtak valami kis feladatot, hogy ne zavarjam őket, de legyek velük. Egész gyerekkoromban azt láttam, hogy apám és a kollégái estébe nyúlóan rajzolnak cigifüstben és kávérengetegben, ami számomra nagyon meghatározó élmény volt. Mikor persze kamaszként az ember pályát választ és keresgél, kileng; amikor pedig egyetemre kerül, tisztázódnak a dolgok – nálam ez azt jelentette, hogy visszatértem az építészethez. 

Mit talált az építészkaron?

Az építészkaron aztán hamar rájöttem, a gyermekkoromtól magamba szívott tudás mélyen beépült a gondolkodásomba, ami miatt egy kicsit ki is lógtam a hallgatótársaim közül. A ’70-es években már elindult a terek felszabadításának, a modern életszemlélethez igazításának gondolata, az összenyitott és szabadon variálható terek, a minimalizmus. Téma volt, hogy mit kell kezdeni az újraértelmezett, archetipikus épületekkel, amelyekkel kapcsolatban a Miskolci Műhely nagyon sok kísérletet végzett. Ekkor merült fel a kérdés, hogy milyen lehetőségek rejlenek egy régi épület homlokzatának megtartásában és új tartalommal megtöltésében. Hat-hét évesen ezeket persze nem fogtam fel, mégis belém ivódtak. Amikor az egyetemen építészettörténetet és építészetfilozófiát tanítottak rácsodálkoztam, hogy ez mások számára újdonság. Ilyen szempontból nagyon hasznos belenőni egy alkotó közegbe, hiszen mások tudása és tapasztalata is vegyül a sajátunkkal.

Most, középkorúként azt látom, ha ez nem adatott volna meg, sokkal sérülékenyebb döntéseket tudtam volna hozni alapvető építészeti kérdésekben,

mint hogy mi kell ahhoz, hogy egy épület működjön vagy a helyén legyen.

Talán azt is mondhatnám: az első éveimtől komfortosan mozogtam ebben a szakmában. Kicsit olyan ez, mint a cirkuszi artista családoknál, ahová nehéz kívülről betörni.

 

Milyen gondolatok mentén működött a Miskolci Műhely? Mit hozott el onnan?

Az volt a csodálatos a Műhely gondolkodásában, hogy nem volt iránya, nem iskolaként működött. A Műhelyt filozófiai alapokon indították ugyanúgy, ahogyan ebben a korban Makovecz is a Rudolf Steiner-féle filozófiára építette az organikus építészet alapvetéseit.

Plesz Antal mint szabad filozófus – mint a nagy görög gondolkodók, akiket gyakran emlegetett is – azon emberek személyiségének mélységét akarta megismerni, akiket megérintett az építészet – elsősorban persze tervezőként. Az volt a mottója, hogy az embernek önmagát kell megismernie és meghatároznia minden alkotásában. Teljesen nyitva hagyta a lehetőséget arra, hogy különböző elméletek mentén veszhessen el a Műhely minden tagja; ehhez a szigorúan bölcseleti alaphoz pedig úgy lehetett igazodni, ha valaki teljesen elfelejtette a szakmához tartozó egyéb irányzatokat. Nem lehetett itt stílusokat követni, azok szerint tervezni, tilos volt építészeti magazinokat olvasni vagy épp a kortársak, sőt, egymás munkáit figyelni. Amikor észrevette a rokonítható elemeket, az öntudatlan másolásokat

azt mondta: „ezeket mind el kell távolítani a tervről, mert nem te vagy”.

Óva intett minket attól, hogy belecsontosodjunk valamely filozófiai áramlatba, mert ha – véleménye szerint – ez megtörténik, nem fogunk tudni az adott helyen és az adott anyagok felhasználásával adekvát választ adni a felmerülő kérdésekre. Bármi is történt azóta, mégis alapvetően ez határoz meg engem: az a gondolat, hogy az építészetemmel magamra vagyok utalva. Magamnak kell kiérlelnem az építészeti felvetésekre adott feleleteim.

Jó példa arra, hogy a saját gondolatainkhoz való ragaszkodás mennyire determinálja az épületeinket, ha a sztárépítészek munkáit vizsgáljuk. Vannak, akik mindig azonos anyagból vagy szerkezettel építenek házat: mondjuk a fehér struktúrák világát építik meg mindenhol, csak itt-ott eltérő elemekkel. Gyönyörű, egységes életművet ad egy ilyen életpálya, de számomra mindig hiányzik ezekből az a fajta virtuozitás, hogy a saját gondolkodásom korlátait felül tudjam bírálni. Nekem egy teljesen egységes életmű mesterkélt, ezért úgy gondolom, nem is jó, ha előképekből és befolyások alapján dolgozunk. 

Mindez talán jól működtethető a reprezentatív építészetben, de mennyire ültethető át egy családi házra? Mi határozza meg azt, hogy milyen irányba indít el egy épületet?

Szerintem egy alkotó, ha ad magára, akkor minden épület esetén a gondolatterében egy fehér mezőt teremt. Minden háznál a tervezőnek ki kell ürítenie a fejéből a teljes addigi munkásságát és az építészeti rutinból fakadó belső látását. Olyan ez, mint amikor a református templomban nincs semmi, csak a Jóisten és a fehér falak. Nagyon kényelmes a korábbi ötleteinkből felépíteni a következőt, és valahogy a társadalom is azt várja el egy-egy építésztől, hogy ne vállaljon kockázatot, a bevált dolgait alkalmazza; én ezt mégsem tartom a legjobb útnak.

Komoly tanítások nélkül nehéz haladni az életben;

ha pedig valaki fiatalon megkapja – én ugye Plesz Antaltól –, hogy egyetlen célunk lehet, mégpedig egy életút alatt megismerni önmagunkat, ehhez pedig mindig a kockázatosabb utat kell választanunk és szembe kell néznünk magunkkal, egészen más hozzáállást eredményez. Ha egy építész minden egyes házzal megpróbálja a világot jobbá tenni és előhívni a tervezés során azokat az érzéseket magában, amelyekre még nem tudott választ adni; örök kísérletezés lesz az élete; a létrehozott művek pedig jól vagy rosszul sikerülnek majd, de biztosan nem maradhatnak reflexió nélkül.

Minden épületnek entitássá kell válnia bennünk, amely kérdéseket tesz föl és amelyekre nekünk térbeli választ kell adnunk. Egy költő, ha megír egy verset, megteheti, hogy három versszakot kihúz belőle.

Az építészet sokkal nagyobb kockázat, mert itt nem lehet kihúzni a sorokat, azokat betonba öntik.

Ez persze nem jelent halhatatlanságot, hiszen minden korban eltűnnek a korábbi korszakok épületei. Bontunk és építünk, hiszen lesz olyan ház, mi elveszíti funkcióját, egy másiknak esetleg a hangulatával nem tudunk már azonosulni.

Egy épületnél nagyon is téves azt gondolni tervezőként, hogy az örökkévalóságnak készül, ugyanakkor komoly felelősséget hordoz az, hogy egy emberöltőre határozunk meg helyeket a világban. Tudatosan kell készülnünk épületeink utóéletére, ami nem könnyű feladat, de nem tekinthetünk katedrálisként egy ipari csarnokra, amelyet a legpontosabb funkcionalizmus szerint érdemes tervezni. Egy középületnél már a különböző szempontok lesznek a vezérlő elvek, a szakmai rész pedig a gondolatok mögött csupán tíz százalékra zsugorodik – ez már sokkal inkább gondolatépítészet, mint fizikai, amelynél a mérce beállítása az igazi kihívás. Ilyen épületet tervezni éjjel-nappali gondolkodást igényel a problémákon. 

Az MCC látványterve

 

Folyamatban az MCC új gellért-hegyi épületének tervezése, melynek pályázatát szintén a Napur nyerte meg – milyen filozófia rejlik a látványterveken látható épületek mögött?

A megálmodott építészeti vízió Corvin Mátyás budai palotája. A Gellért-hegy derekában elhelyezkedő terület különleges helyszín, már az 1540-es években készült ábrázolások is feltüntettek ezen a helyen egy stratégiai épületet. A tervpályázat után találtam rá e rajz részletére, amelynek tömegformálása azonosságot mutat a megálmodott épülettel. A budai látképet meghatározó épületvonulat végpontja a helyszín. Az indítópont az Országos Levéltár, majd a Halászbástya, a Sándor-őalota és a budai vár következnek. Világörökségi helyszínen számomra a legfontosabb igazodási pont a határozott tetőkarakter megjelenítése volt, amely a történelmi léptékű épületek sorába illeszti az új MCC központi épületét. Csakúgy, ahogyan fél évezreddel ezelőtt Mátyás mint uralkodó határozta meg az ország Európában elfoglalt helyét.

Az épület ezért egyszerre régi és új.

Ötvözi a későgót-korareneszánsz korszak megszületésének pillanatát. A míves kőarchitektúra utal a gótika eszmerendszerére, míg a nagy felnyitások és mozgalmas tömegalakítás jelzi a reneszánsz megújuló szellemét. Az épület belül a legkorszerűbb térrendszerek kapcsolatára épít, ami biztosítja a funkció oktatásfilozófiai elképzeléseit, Így kívül és belül egyaránt olyan közösségi teret alakít ki, amely nemcsak az időtlen érték kifejezése, de hosszú távon nyitott térként közösségépítő hatást képes kifejteni a belépő diákok és a kerület közösségei számára is.

Sokszor egy adott, konkrét üzenetet közvetítő, szoborszerű épületeket hoz létre. Ezek szerint nem elég a ház helyét megtalálni a világban és az épület által felszínre hozott problémákra választ keresni?

Sokféle épület van csakúgy, mint sokféle színész karakter. Vannak, akik egy-egy színésztársukkal szeretnek együtt mozogni; vannak, akik főszerepet kaphatnak és vannak mellékszereplők. Mondhatjuk azt is: akkor hatásos a színház, ha mindenki megtalálja a helyét a színpadon – ugyanígy működik az építészet is.

Minden építésznek ki kell állnia a társadalom színpadára, a teljesítményét pedig meg fogják ítélni

– ezt el kell fogadnunk. 

Fontos, hogy mentalitásunk, látókörünk minden alkotásunkban megjelenik, épp ez teszi az építész szakmát élessé, szereplőit pedig nagyon kritikussá. Szerintem olyan építésznek kell lennünk, akinek a háza kiállítható a színpadra és akként viselkedik, ami épp a szerepe, mert a szereposztást nem mi találjuk ki. A lényeg tehát, hogy a téralkotó stratégiában a társadalmi – megbízói – elvárások és az egyéni célok összességéből kell intelligens rendszert szerkeszteni.

A Néprajzi Múzeum

 

Az építészet tehát társadalmi felelősségvállalás is, a közgondolkodáshoz ugyanakkor nehezen ér el a kortárs épületek megbecsülése. Feloldható ez a kettősség?

Képzett vizuális alkotóként – ráadásul építészként, akik alkalmazzuk a többi művészeti ágat is – nem tehettük volna meg, hogy lemondjunk százhúsz évvel ezelőtt az évezredek alatt felhalmozott tudásról és szokásokról – mégis megtörtént. Százhúsz évvel ezelőtt egy csapásra eltűntek az épületszobrászok, a díszítőfestők és számtalan olyan mesterség, amelyek összessége teremtette régen az épületeket. Koherens gondolattereket építünk azóta az emberek számára, ahol árucikké silányítottuk az összes társművészetet, mert az épületünk önmagában teljes egész, ezért a szobrászat vagy a festészet alkotásait csak, mint térbe helyezett tárgy mutatjuk be, és lemondunk azok épületbe integrálásáról. 

Nagyon fontos kérdés, hogy az építész mennyire ragadhatja ki magát a művészeti ágak közül. Úgy vélem,

elhamarkodott volt annak idején szakítani a múlttal, gyökeresen fölforgatni a kulturális talapzatainkat

és megindulni sokszor merőben extrém irányzatok felé. Ma is tapasztalom – még magamon is –, hogy a frissen épült házak során végigtekintve bizony hiányérzetem van. Ez persze technikai dolgokból is fakad: látom, hogy egyes épületek nagyon rosszul reagálnak az időjárásra vagy a tereik nehezen használhatók. Persze körültekintő kivitelezéssel lehetne szépen alakítani a dilatációkat vagy pontosan illeszteni egy nyílászárót, de a benapozás problémájánál vagy a falrendszereink műszaki kérdéseinél már rá kellett jönnöm arra, hogy valamit elfelejtettünk.

A több ezer évnyi fejlődés, amíg a századfordulóig eljutottunk – amikor elkezdtünk aktívan vasbetonból építkezni –, sőt, talán az eklektika végéig volt egyfajta egységesség és közös tudás. Megvolt a tudásunk arról, hogyan kell megszüntetni egy dilatációt; a homlokzatok védelmére falplasztikákkal, díszítőművészeti tagozatokkal reagáltunk, így több rétegben fogta fel a vizet az épület; de reagált az épület a napjárásra is a homlokzati díszek miatt. Valójában úgy kezdtünk neki az újnak, hogy nem gondoltuk végig, mit miért csináltunk a régin. Ebből óhatatlanul eljutottunk 2022-ig, egy nem megértett modern építészet meg nem értett ismétléséig. Annak idején Adolf Loos vagy Frank Lloyd Wright

az új szemléletet nem azzal a céllal vezették be, hogy lemondjanak az építészet korábbi vívmányairól

vagy terek izgalmáról, csupán azt keresték, hogyan tovább. Az volt a cél, hogy utat találjanak arra, hogyan lehet átírni a korábbi korok építészetét a modern ember számára. 

A habilitációmban is azzal foglalkoztam, hogy a klasszikus palota-alaprajzok térszerkesztési rendjét – ami abszolút hierarchikus, a bejárati csarnoktértől az összekötő folyosókon át a cselédlépcsőig, illetve a különböző belmagasságokig – egyetlen kísérlettel hogyan robbantotta fel az építészet. A falakat elszakította egymástól a modern építészet, amelyek így elkezdtek úszni a térben. Meghökkentő dolgok jöttek létre, amelyeket azért lehetett megcsinálni, amelyekre a vasbeton szerkezetek adtak lehetőséget, én azonban nem vagyok meggyőződve ennek a rombolásnak a létjogosultságáról. Tulajdonképpen ez még az épületek modernitását is megkérdőjelezi, hiszen először csak szerkezeti változásokról volt szó – ez tehát egy fejlődési folyamat. Az a probléma, hogy ma úgy gondoljuk, szakítanunk kell a régi megoldásokkal, és nem ismerjük fel a fokozatosságban rejlő biztonság fontosságát. Ne gondoljuk azt, hogy nekünk hinnünk kell a kortárs térhasználatban;

mi is csinálhatunk tradicionális teret, ha azt gondoljuk, hogy arra van szükségünk. 

Megnőtt a színskálánk, de igazán lényeges, hogy bármikor visszanyúlhatunk, hiszen nincs bipolaritás, ami szerint valami csak régi vagy modern lehet. Sajnos az egyetemeink ezt úgy kezelik, hogy a hierarchikus térrendszer a régi, a föloldott rendszerű, különleges szerkezetű ház meg az új szemlélet része. Én nem szeretnék annyira szegény lenni, hogy csak kétféle úton indulhassak el és mindenkit arra szeretnék biztatni, hogy járjon kritikus szemmel. Hol van az az erő, ami engem arra utasít, hogy csak egyféle építészetet csinálhatok? Ezt hívhatjuk talán korszellemnek, de az emberek – akik nem építészek – nem így gondolkodnak; ők a saját koruknak megfelelő, érthető szellemiségű házakat akarnak – az emberi szellem pedig tud archaikus lenni délelőtt, délután pedig modern. A tereink szervezését sokkal árnyaltabban kell kitalálnunk, mint amit a korszellem sugall.

 

Mindez hogyan jelenik meg a Néprajzi Múzeumon?

Nagyon fontos, hogy ide a világ minden tájáról érkeznek a turisták, hiszen itt a Hősök tere, két hatalmas múzeum kétoldalt, mögöttük pedig a Városliget. Ide mindenki eljön a budai Vár után, és mire körbesétál, el is fárad. Az Andrássy útról a Ligethez érve balra tekintve teljességélményt adtak az eddigi épületek, de jobboldalra tekintve mindig is hiányérzetünk lehetett, hiszen itt egy nagy parkoló volt, és amikor a tekintetünket végighordoztuk az Andrássy út sarkán,

azt láttuk, hogy a két gyönyörű homlokzat után a Keleti pályaudvar felé mintegy beszakad a Liget.

Már évekkel ezelőtt azt gondoltam: ha ide valaha is emelhetek egy épületet, az olyan lesz, ami a pihenésnek is teret ad. A Néprajzi Múzeumhoz mint kulturális kincset hordozó tartalomhoz el kell mennie minden turistának. Azt találtam ki, úgy vonzom őket ide, hogy mielőtt belépnének az épületbe, meg tudjanak pihenni. Budapesten rendszerint úgy fújhatjuk ki magunkat, ha leülünk egy padra; mivel azonban a pesti oldal sík, a tekintetünk óhatatlanul valamely térfalba fog ütközni. Tervem másik alapvetése az volt, hogy az itt álló emlékmű a magyar szabadság fogalmát is meghatározza – mitikus hely, amelyet meg kell tisztelni. 

Nagy kérdés volt, hogy hogyan lehet e kettőt összehozni. Arra gondoltam, megismétlen a Hősök terének gondolatát – még azt sem mondom, hogy kortárs módon.

Négy vezérszót írtam tehát magamnak: turisták, szent hely, pihenés és a lélek szabadsága.

Ezt úgy lehetett lefordítani az építészet nyelvére itt, hogy a mellette futó út lendületét felhasználva, negatív kapuzatként az emlékműtől két pihenésre is alkalmas zöld teret indítottam fölfelé, amelyek az ide érkezők gondolkodását sem irányítani, sem gátolni nem kívánják: a katlanba megérkezve leülhetnek bármelyik épületszárnyra attól függően, merről süt a nap és elgondolkodhatnak az élet dolgain – de ha úgy tartja kedvük, hát nem teszik meg. Ha pedig felsétálnak, olyan budai panorámával találkozhatnak, ami eddig nem volt látható. Fontos volt, hogy e tér már ne információ-befogadásról, hanem a szabadságról szóljon.

Ez a körív tehát pihentet, vizuálisan hatalmas távlatot nyit, és ha használod, a természet rétegeibe is visszaemel. Ugyanez vezetett abban – és persze az épület mérete –, hogy a ház utcaszerűen átjárható lett belül. Azt szerettem volna, hogy valaki erre sétálva átmehessen az épületen, és ez a háromszáz méter feltöltse energiával. Én ötéves koromban átélhettem, hogy játszhattam a nagy építészek kísérleti tereiben – otthon mindig papírból csináltak falakat, kísérleteztek a flow-terekkel, mi pedig kísérleti egerekként ezekben laktunk és odavoltunk érte –, ezt pedig itt igyekeztem megismertetni másokkal is, visszaadni egy tér megismerésének élményét.

 

József Attila mondatához szorosan kapcsolódva: ennek az épületnek egyetemes szinten kell tudnia tanítani,

mert a világon minden ide érkezőnek meg kell mutatnia élő kultúránk folytonosságát.

Ehhez pedig fel kell nőni. A piramisok által kisugárzott, emberiségre ható építészeti energiákat kerestem, éppen ezért tökéletes geometriával képzett a ház: egy kilométer átmérőjű gyűrű szabályos cikkelye, amelynél célom volt, hogy akár a földből nő ki, akár az égből ereszkedik le, olyan entitásként jelenjen meg, amelyről nem lehet eldönteni, hogy a régmúltból mosta ki az erózió vagy a távoli jövőből érkezett hozzánk. Nem épület-alkotásként tekintettem a feladatra: azt az erőt kívántam előhívni, amit minden ember ismer, mégis nagyon nehéz megtalálni. Ebben az épületben visszatértem a természetfilozófia azon elementáris részéhez, ami engem mindig nagyon vonzott – ez élet titkainak kereséséhez.

Összesen 75 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés