Barbárság és profizmus: ilyen volt a kétarcú Lipótmező

2021. november 10. 15:00
„Elfogadhatatlan, hogy azóta sem állt ki senki, hogy azt mondja: ezt elcsesztük” – jelentette ki Vizi János jogász-pszichiáter előadásában az OPNI 2007-es, szerinte embertelen bezárása kapcsán, ami szerinte indokolt volt ugyan, de annak módja nemcsak szakmaiatlan, hanem embertelen is volt. Az intimszobától a kávézaccos beöntésen és a homlokba fecskendezett C-vitaminon át a betegfogta egérig, avagy Lipót rejtelmei.
„Nem fogok sem nosztalgiázni, sem könnyeket hullajtani Lipótért”

– kezdte a Lipót rejtelmei című előadását Vizi János jogász-pszichiáter, a Nyírő Gyula Kórház Jogi és Forenzikus Osztály vezetője az érdeklődőkkel megtelt teremben. Ha az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) a bezárása óta szóba kerül, Vizi szerint az nyolcvan százalékban pozitív kontextusban történik, ami igencsak távol áll az akkori valóságtól. Szerinte a kifogásolható dolgok „jótékony homályba merültek”, „Lipót igazi arca az ördögi purgatórium és az angyali mennyország között volt valahol félúton”.

Kialakítása, stílusa miatt sokan azt gondolják, hogy a volt OPNI eredetileg kastélynak épült, és csak később lett tébolyda, de az igazság az, hogy az ország Parlament után második legnagyobb létesítményét eleve pszichiátriai intézménynek szánták. Az 1869-ben befejezett ingatlan – a közvélekedéssel ellentétben – nem is Lipót császárról, hanem a telek első tulajdonosáról, Göbl Lipót pékmesterről kapta a nevét, aki az államtól vette meg a földdarabot, amit aztán később az állam visszavásárolt tőle. Az intézmény első nevét: Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1898-tól keresztelték át Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetre.

Hatalmas, ódon építmény, benne a szakma legjobbjaival – általában ez az a nosztalgikus kép, amelyet előszeretettel festenek a Lipótról a bezárása után Vizi szerint. Az előadó szerint azonban nem praktikus, ha egy kórház ilyen hatalmas, főleg, ha az egy pszichiátriai intézet. Mint mondja, neki magának is hosszú időbe telt ott eligazodni, „az embernek az az érzése, hogy egy elidegenedett intézményben bolyong”.

Minél nagyobb fizikailag egy ilyen épület, annál nagyobb az esély arra, hogy a totális intézmény jellegzetességei alakuljanak ki. Az objektumegyüttest nem volt olcsó kifűteni sem, – mint az előadó kissé túlozva fogalmaz –

„a belmagasság akkora volt, mint ez a terem hosszábban”,

nem beszélve a több mint százéves nyílászárókról. Amikor lakat került az OPNI-ra, az intézmény 130 éves volt, az öreg jelző sem pozitív érv Vizi szerint, hiszen egyszerűen minél modernebb egy kórház épülete, annál jobb.

Tudósok és barbárok

Az OPNI munkatársainak tudományos tevékenységét is a kétarcúság jellemezte. „Nemzetközi szinten kiemelkedő tudományos tevékenységű, elismert tudósok dolgoztak itt, olyanok, akik egyedül rendelkeztek olyan impaktfaktorral (rangos folyóiratokban megjelent cikkeiknek szintén rangos folyóiratokban való idézettségének jelzőszáma) mint máshol egy egész szakma” – mondja Vizi.

A kiemelkedő tudósok műhelyeket, laborokat üzemeltettek, minden pénteken tudományos előadásokat tartottak az OPNI zsúfolásig megtelt kápolnájában, ahová kiváló előadókat hívtak. Volt Fiatal Orvosok Köre is, itt lehetett brainstormingolni, és az a szabadságuk is megadatott, hogy az ötletekkel eltérhettek a szigorúan vett akadémikus tudomány akkori fősodrától. Ám míg a folyosó egyik oldalán a legmagasabb tudomány képviseltette magát, addig a másikon a legsötétebb barbarizmus is felütötte a fejét.

Gyakran alkalmaztak a betegeken „méregtelenítést”, kávézaccos beöntéssel. Sőt volt a homlokba injekciózott C-vitamin is,

az aszkorbinsav pedig nemcsak feszítette a betegek bőrét, de még kegyetlenül csípte is.

Az egészségügyi személyzetet is a végletesség jellemezte, volt orvos, aki a saját pénzéből vásárolt– ami persze szigorúan tilos volt – fájdalomcsillapítót, mert nem volt az osztályon, de olyanok is akadtak, akik cigarettával, zsebpénzzel vagy útiköltséggel segítették a pácienseket. Másoknál viszont az sem volt ritka, hogy verték a betegeket – mint Vizi fogalmaz – „nemcsak az úgymond középkáderek, de az orvosoknál is előfordult” ilyesfajta kilengés. Mint mondja, az ő osztályán volt egy nővér, aki már azzal sem törődött, hogy úgy bántalmazzon, hogy ne maradjon utána monokli, véraláfutás.

Bár ez köztudott volt róla, mégsem bocsátották el – csak később, a személyzet hosszas pressziójának hatására – hiszen akkoriban is komoly munkaerőhiánnyal küzdöttek a pszichiátriák. Nem volt ritka a paraszolvencia sem, Vizi elmondása szerint voltak főorvosok, akik addig

be sem engedték a látogatóba érkező hozzátartozókat, amíg azok nem nyújtották át a jól ismert borítékot.

Volt olyan rokon, aki dolgavégezetlenül távozott, mert egyszerűen nem volt nála elég pénz. A hozzátartozók sokszor a nyaralásuk idejére hosszabb időre is őrizetbe adták beteg rokonukat, aminek az ellentételezése a szokásjog alapján a páciens ez idő alatt folyósított nyugdíja volt. Ha elmaradt az ellentételezés, a pszichiátria küldte is az úgynevezett „örömpapírt”, amiben rögzítették, mikor érkezik haza a mentő a beteggel. Volt olyan is, természetesen, aki akarata ellenére került az intézetbe, a gyógykezelésének indokát pedig akkoriban az úgynevezett bírói szemle ellenőrizte. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy a szakértő feltette az ominózus kérdést: „Jól van drága?” Majd választól függetlenül két perc alatt megállapította: „a beteg gyógykezelése továbbra is indokolt”.

Hogyan nézett ki a benti élet?

Ma már nem így van más intézményekben, de a Lipóton az akut felvételes pszichiátriák zártosztályként működötek, ami azt jelentette, hogy csak parksétára mehettek ki a betegek a kertbe. A kilincs nélküli csapódó ajtókat az intézmény személyzete úgynevezett drukkerekkel, egyfajta csőkulcsokkal nyitotta-zárta, „ez az eszköz különböztette meg az őrzőket a betegektől” – meséli Vizi. Ami a társasági életet illeti, nem sok mindent lehetett csinálni bent a cigarettázáson, a kerti sétán és a büfé látogatásán kívül. Utóbbi kettőhöz sétacédula is kellett.

Intim szobák nem voltak, így a szexuális életüket a parkban élték a páciensek,

„volt, aki szerelemből, volt, aki pénzért vagy cigarettáért”. Vizi felidézte, hogy egy alkalommal az egyik beteg zacskót kért tőle, majd, amikor az orvos nyújtotta a reklámszatyrot, a páciens azt azzal utasította el, hogy túl kicsi. „Esett az eső, a légyotthoz terítették volna le a földre; én akkor raktam össze, mi folyik a parkban” – emlékszik vissza a jogász-pszichiáter.

Az intézményben a betegek munkát is vállalhattak: ételért vagy terápiás pénzért cserébe segíthettek például a takarításban, de volt munkaterápia is, ahol meglehetősen monton munkát lehetett végezni, vagy éppen ki lehetett takarítani a személyzet autóját is, amiért természetesen a személyzet fizetett is, annyit, mint amennyit az autómosóban fizetett volna. „Meg lehetett bízni a betegekben, soha egy karcolás nem volt az autómon, és soha úgy nem csillogott, mint amikor ők suvickolták ki. Akkor azt mondtam: na, ennyit a pszichiátriai betegek teljesítményéről alkotott előítéletekről” – teszi hozzá Vizi. Az orvos-beteg kapcsolat tekintetében Vizi elmondja, nem tesz jót a terápiás kapcsolatnak, hogy Magyarországon, nyugati példákkal ellentétben, az orvos egyszemélyben az őrző és a gyógyító is, tehát ő mondja meg, hogy mikor mehet a páciens például parksétára, vagy haza.

Vizi előadásában felidézte az egyik kedvenc történetét. Vizit elején tartottak, amikor a gyógyulófélben lévő alkoholbeteg páciens közölte, egereket lát. „Mivel ez a súlyos alkoholhasználati zavarral küzdő pácienseknél gyakran előfordul, azt hittük, hogy romlott az állapota. Már láttam magunkat, ahogy a lázlapon húzzuk fel a gyógyszereit ismét”, azaz visszaemelik a korábbira a gyógyszereinek a dózisait. Vizi láncdohányos főnöknője tréfásan arra biztatta a rágcsálókat látó pácinest, hogy „hát akkor fogd meg, kislányom!”, majd bementek két cigarettát elszívni a kezelőbe. Mikor folytatták volna a vizitet,

az ajtóban ott állt a beteg, kezében a farkánál fogva lógott az egér.

„Akkor derült ki, hogy az egész osztály hemzseg az egerektől, végre megértettem, hogy mi a rossebet keresnek a macskák második emeleten” – mondja. Ami a gyógyítást illeti, döntően gyógyszeres kezelést alkalmaztak, de volt elektrosokk is, utóbbi egyébként a reneszánszát éli ma is.

Az ellátás a megszűnés után

Indokolt volt Lipót bezárása, de nem így, ahogy megtörtént – summáza tapasztalatait Vizi. Mint kifejti, nem volt szükség annyi pszichiátriai ágyra, most is sok üresen áll, illetve szociális ellátást végeznek rajta. Viszont ambuláns ellátásra nagyon is szükség volna, aminek fejlesztését az OPNI bezárásakor meg is ígéreték a döntéshozók, ám az azóta sem történt meg. „Tehát a betegek nem azért maradtak ellátás nélkül, mert bezárt a Lipót, hanem azért, mert nem fejlesztették az ambuláns ellátást” – hangsúlyozza.

Az OPNI 2007-es bezárásának módja ugyanakkor Vizi szerint nemcsak szakmaiatlan, de embertelen is volt. Mint mondja, a pszichiátriai beteg konzervatív, hiszen még egy belgyógyászati betegnek is rosszul esik, ha azt mondják, holnaptól ne ide gyere, hanem amoda, hát még egy pszichiátriai betegnek. Nem csoda, hogy néhány a beteg még hetekig ott ült a Lipót előtt azután, hogy lakat került az intézményre. „Senki nem ment oda elmondani nekik, hogy hiába ültök itt, ennek vége van, soha nem tudtok ide visszamenni” – idézi fel a pszichiáter. Nemcsak a betegekkel, de az ott dolgozókkal szemben is embertelen volt ez a döntés. A bezárással kapcsolatos döntést hozók, vagy azok útódai tekintetében is elég szigorú Vizi ítélete:

„Elfogadhatatlan, hogy azóta sem állt ki senki, hogy azt mondja: ezt elcsesztük.”

Címlapkép: MTI / Fotó: H. Szabó Sándor 

Összesen 56 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ezt is a Hibbant Néró tette tönkre.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés