A bőrömön éreztem a lövedékek forróságát – Varga János corvinista forradalmár a Mandinernek

2021. október 21.
Lelkes tizenévesként sodródott a tömeggel az október 23-ai eufóriában, néhány nap múlva pedig csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. Interjú a szabadságharcossal, aki 1959-ben tizenhárom évet kapott.

Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban.

A rezsim súlyosan meg fogja torolni – megfordult ez a fejében a harcok napjaiban?
Akkor nem. Ez csak később jött elő, lavinaszerűen.

1956 csodája az, hogy önök nem latolgatták, mit veszíthetnek: karriert, szabadságot vagy akár az életüket. 
Semmit nem latolgattunk. Egyszerűen mentem a többiekkel. Ott volt a helyem.

Fotó: Földházi Árpád

Tizenhat évesen milyen tudása volt a magyar belpolitikáról, a kommunizmus valós természetéről?
Sok dolog ismeretes volt. A Rajk-temetés például országos jelentőségű esemény lett, a politikusok fogadkoztak, hogy nem lesz többé ilyen politikai boszorkányüldözés. Rákosit nyáron azért vitték ki az oroszok, mert tudták, hogy Rajk rehabilitációjakor nem lehet jelen az, aki a nyakára tette a kötelet. Otthonról is hoztam viszonyulást: a családom antikommunista volt, kispolgári, vallásos család. Nagyapám annyira gyűlölte a kommunistákat, hogy amikor a legdurvábban akart szidni valakit, azt mondta: „Te mocskos kommunista!” A politikai és gazdasági nyomort az ember akkor leginkább a gyomrán érezte: állandóan élelmiszerszűkében voltunk. Az emberek féltek; volt egy szólás akkoriban: „Hallgatni arany, beszélni Andrássy út 60.”

Hogyan keveredett az események sűrűjébe? Milyen volt a tömeg hangulata a Bem téren, majd a Kossuth téren?
Amikor október 23-án délután öt órakor a Szilágyi Dezső téren végeztem a munkámmal, és kiléptem az utcára, tömegek mentek a Bem-szobor felé. „Aki magyar, velünk tart” – szólt a rigmus, és mentem én is. Megvolt már a tizenhat pont, nyíltan kiabálták, hogy „ruszkik, haza!”. Tudtam, hogy ez az embertelen kommunista politika csak azért mert mindent megtenni, mert létezett az ÁVO, és itt voltak az oroszok. Szóval óriási volt a lelkesedés, így vonultunk át az Országház elé. Nagy Imrével kapcsolatban jelentős várakozások voltak, sokan hittek abban, hogy a kormányból elzavarják a rákosista pribékeket, és lengyel mintára létrejöhet egy emberarcúbb kormány. A Nagy Imre-beszéd után a tömeg két részre oszlott: az egyik fele elment a Sztálin-szobrot ledönteni, a másik a rádióhoz indult. Engem a szobor érdekelt. Nagy élmény volt, ahogy acélsodronyokkal és teherautókkal próbálták ledönteni az öreg Jóskát.

Fotó: Földházi Árpád

Miért ment tovább a Bródy Sándor utcába?
Mert a szobordöntögetés közben megjelent egy ember, aki felmutatott egy karabélylőszert, és azt kiáltotta: „Polgártársak, a testvéreinket lövik az ávósok. Menjünk segíteni!” Többedmagammal felpattantunk egy teherautóra, így jutottunk a rádióhoz. Itt történt valami, ami számomra a fordulópontot jelentette: a Szentkirályi és Bródy Sándor utca sarkán található fodrászüzlet előtt egy fiatal nő feküdt, magyar zászlóval volt letakarva, a vére átütött az anyagon. Valaki felemelte róla a lobogót, és látszott, ahogy a fél feje hiányzott, valószínűleg egy sorozat találta el.

A Magyar Rádiónál történt lövöldözés után önök teher­autóval gyűjtötték a fegyvereket a rendőrőrsökről, közben látták, hogy szovjet harckocsik mennek az Országház elé.
Az már éjfél körül volt. A Margit hídnál, a sarokházban volt egy MHSZ-lerakat, sok kispuskát lehordtunk onnan. Akkor láttuk, hogy jönnek át a hídon a harckocsik, és fordulnak le rögtön az Országház felé. Visszatértünk, és a Nemzeti Múzeum jobb oldalánál, a kerítésnél tettük le a fegyvereket. Azon az éjjelen elmentünk az Üteg utcai laktanyába is, ahová megérkezett egy Csepel teherautó tele kiskatonákkal, a tömeg pedig meggyőzte őket, így sokukkal együtt tértünk vissza a Bródyba. Jártunk az óbudai Laktanya utcában is, de kijött egy tiszt egy TT pisztollyal, a bejáratot őrző kiskatonán pedig megláttuk a kék parolit… Ávós laktanya volt. Azonnal leléptünk.

Fotó: Földházi Árpád

Miért tért vissza október 25-én?
Egy napig pihentem otthon, Pomázon, közben hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Pontosan tudtuk tehát, hol vannak a harcok. Kis lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy nem vagyok ott, ezért 25-én reggel többedmagammal visszamentünk a Kálvin térre. Akkor már ott voltak az oroszok, az utcán lemezekkel voltak letakarva a halottak, harcok nyomait láttuk. A múzeum egyik sarka égett, az oroszok belőtték gyújtólövedékkel. Az Astoriánál volt a gyülekező; az egyetemisták meggyőzték a szovjet harckocsizókat, és így együtt indult ez a csodálatos tömeg a Bajcsy-Zsilinszky úton és az Alkotmány utcán keresztül az Országház elé.

A Kossuth téri mészárlás az eseménysorozat legkegyetlenebb fegyveres akciója volt. Ön átélte. Mi történt?
Az volt a szerencsém, hogy a menet végén haladtam, és a tömeg hátsó részén álltam meg, a Kossuth tér szegletében. Akkor jött az első géppuskasorozat. Állt mellettem egy ötvenes éveiben járó volt katonatiszt, mindketten be­ugrottunk egy kiszögellésbe. Oda lövedék nem csapódott, a Rákóczi-szobornál azonban úgy feküdtek a halottak, mint egy Tüzép-telepen a fahasábok. Szemben a Báthory utca felől zöld parolis kiskatonák jelentek meg szuronyos puskával – határőrök voltak. Két irányból, az Országház felől és a Földművelési Minisztériumból is jött a sortűz a téren tartózkodókra. Az első után a sebesültek hamar felálltak, és zsebkendőt lobogtatva próbáltak eltűnni a térről, de ekkor megint rájuk lőttek, így a második sorozat után már óvatosabbak voltak. A harmadik sortűznek más hangja volt, a katonatiszt szerint máshonnan jöhetett. Amikor később előrébb merészkedtünk a minisztérium árkádsorához, azt láttuk, hogy az orosz harckocsik csöve rá volt szegezve az FM épületére – a harmadik sorozatot tehát a harckocsik adták le.

A Rákóczi-szobornál úgy feküdtek a halottak, mint egy Tüzép-telepen a fahasábok”

Még aznap délután a József utcánál látott egy Molotov-koktélos akciót egy szovjet tank ellen. Azok a srácok már a Corvin köziek voltak.
A főnököm az Auróra utcában lakott, hozzá igyekeztem, hátha nála alhatok. Amikor odaértem, a József utcában nagy lövöldözés volt – egy orosz harckocsi tévedt be oda a Mátyás tér felől. Egy lódenkabátos srác bal kézzel egy literes benzines üveget dobott a tankra, de olyan szerencsétlenül, hogy az üveg hozzácsapódott a jármű csövéhez, így a személyzet azonnal tüzelni kezdett, a srác pedig összeesett. A harckocsi elkezdett összevissza vaktában lövöldözni, az összes lőszerét kilőtte, majd visszavonult. Az ott lévő srácok egyike volt Forgács Gábor, akivel beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy a Bródy Sándor utcában már találkoztunk, tőlem kapta ott a pisztolyát.

Fotó: Földházi Árpád

Itt csatlakozott a fegyveres ellenálláshoz. Milyen megfontolásból tette?
Úgy éreztem, köztük a helyem. Visszamentem velük a Horváth Mihály téren és a Vajdahunyad utcán át a Práter utcai központba. A lépcsőházban aludtunk összehordott szőnyegeken.

Hogyan került a Corvin közbe, és milyen helyzetet talált ott?
Október 26-án Iván Kovács László parancsnokkal találkoztam. Ott nem lehetett összevissza rohangálni – az utcákat felosztották, és minden utcában volt egy csoport, amelynek az volt a feladata, hogy arra a területre harckocsit vagy fegyverest ne engedjen be. 26-án reggel az Üllői út és a Vajdahunyad utca sarkán álló munkásszállóról elkezdtünk vaságyakat áthordani a 41-es számú házba, az lett a csoport központja. Engem beosztottak Mackó Jancsi golyószórós mellé, töltöttem neki a lőszert, és amikor tárat cserélt, nekem kellett puskával biztosítanom.

Az október 28-ai tűzszünetig hány szovjet tank vagy fegyveres próbálta megközelíteni a területet? Milyen harcok dúltak?
Október 26-ától folyamatosan próbáltak harckocsikkal áttörni a Nagyvárad tér felől az Üllői úton, illetve a körúton. Másnap kaptunk páncéltörő ágyút, a Vajdahunyad és a Futó utcában állítottuk fel őket. Addig benzines palackokkal, kézifegyverekkel ment a harc. A koktéloktól rettegtek az oroszok, váratlan helyekről, ablakokból, pincékből kapták a nyakukba a benzines üvegeket.

Fotó: Földházi Árpád

A Nagy Imre-kormány fegyverletételre kérte a harcoló csoportokat, de a nyugalom csak látszat volt: a szovjetek már készítették elő a visszatérést. Önök ezt sejtették?
Sokan sejtették, hogy készülődik valami. A tűzszünet alatt is éjjel-nappal ment a járőrszolgálat: igazoltattunk, biztosítottuk az élelmiszer-szállítmányokat. 27-ére virradóra egy járőr során a Práter utcában két ruszki katona egy első emeleti lakásból géppisztolysorozatot adott le ránk, a bőrömön éreztem a lövedékek forróságát. 28-án pedig a Futó utcába próbáltak betörni a szovjetek, de egy tarack megállította őket.

November 4-én hajnalban megindult a szovjet támadás. Aknazápor, elképesztő páncélostúlerő érkezett. Hogyan sebesült meg?
November 3-án arra kértek minket, hogy maradjunk harckészültségben, így ruhástul, bakancsban aludtunk. Hajnalban a riadóra ébredtünk, azonnal felugrottunk, csőre töltöttük a páncéltörő ágyút. Egyszer csak történt egy óriási robbanás: az Iparművészeti Múzeum felől lőtték a Kilián laktanyát, és onnan egy gellert kapott, lefáradt srapnel érkezett, a fejünk fölött robbant szét – én a fejemre, Wittner Mária a gerincébe kapott szilánkokat. Bevittek a Corvin moziba, elkezdtek kötözgetni, de nem tudtak azonnal kórházba vinni, mert az oroszok végiglőtték az utcákat. Végül felvittek a Práter utca végébe, a szemklinikára, kiszedték a szilánkokat, és összekapcsolták a bőrömet. Utána visszagyalogoltunk a Corvin közbe.

November 4-e után milyen tevékenységekre volt még lehetőség a megszállt Budapesten? Hogyan ért véget a történet az ön számára?
A Royal szállóból telefonáltak, hogy segítségre van szükségük, mert az oroszok támadáshoz készülődnek. Kaptam egy vadonatúj PPS géppisztolyt, a Práter utcai raktárban lecserélték a véres ruhámat, és nyolcan-tízen átmentünk a szállóhoz. Mire odaértünk, az oroszok elkezdték lőni az épületet. Az volt a feladatunk, hogy a körút felől ne engedjünk át senkit. November 8-án kaptunk egy telefont, hogy dugjuk el a fegyvereket, és egyesével, igazolvány, fegyver nélkül szivárogjunk át Budára, fel a Vörös Csillag szállóhoz. Ott még működött egy rádióállomás, amely kapcsolatban volt a vidéki ellenállócsoportokkal, az épület biztosítására kértek minket. Három kiskatona volt rajtunk kívül, november 10-én azonban ők leléptek. A parancsnokunk két megoldást javasolt: vagy gépkocsival kimegyünk nyugatra, vagy mindenki hazamegy. Én mentem volna külföldre, a többség azonban családos ember volt, így a szomszédos akácerdőben elrejtettük a fegyvereket, és másnap mindenki hazament.

Fotó: Földházi Árpád

A Vajdahunyad utcai felkelőcsoportról készített fotó buktatta le önöket. 1957. július 21-én tartóztatták le. Hogyan történt?
Az egyik élelmiszer-szállítmánnyal érkezett egy külföldi újságíró, ő kérte a fotó készítését, hogy azzal tudja majd bizonyítani, a szállítmány jó helyre érkezett. A kép sajnos eljutott az államvédelemhez. Az 1957-es fehér könyvben is megjelent, ott ismert fel engem egy pomázi szerb párttitkár; bement a pártbizottságra, és feljelentett.

A kihallgatások veréssel kezdődtek, majd keresztkérdésekkel folytatódtak. Mit kellett aláírnia?
A kihallgatások úgy folytak, hogy mielőtt kérdeztek volna valamit, hülyére verték az embert. Betettek a köztörvényesek cellájába véres fejjel, félig levert vesével. A cellafőnök azt javasolta, hogy valamit mondjak a vallatóknak, különben agyon fognak verni. Azt mondtam nekik, hogy a képen látható embereket alig ismertem, csak a becenevüket tudom.

Mielőtt kérdeztek volna valamit, hülyére verték az embert”

A Markó utcában egy zárkába került Mansfeld Péterrel. Miről tudott vele beszélni, milyen benyomást tett önre?
Amikor október végén átvittek az ügyészségre, olyan sok fiatalkorú ötvenhatos volt bent, hogy itt is már csak a köztörvényesek között volt hely. Ő is, én is ilyen cellába kerültünk. Keveset tudtunk beszélni, tartottunk a besúgóktól. Elmondtam neki, hogy részt vettem a harcokban, ő pedig arról beszélt, hogy balhéból többször elkötötték a pártbizottság Pobedáját. Később kiderült, hogy a Széna tériek közé tartozott, lőszert szállított a kocsival.

Mansfeld szintén fiatalkorú volt, mint ön. Őt kivégezték, ön tizenhárom évet kapott. Minek tulajdonítja ezt?
A mi perünkben az államügyész első fokon mind az ötünkre halálbüntetést kért. Végül én első fokon tizenhárom évet kaptam, amit 1959-ben másodfokon is helybenhagytak, Wittner Mária életfogytiglanit kapott, a másik három vádlott-társunkat pedig két nap múlva felakasztották. Péter veszte az lehetett, hogy elszólta magát a bíróságon – erről később kirendelt ügyvédje beszélt a tévében –, azt mondta ugyanis, hogy élete végéig eszményképe marad Szabó bácsi, a Széna tériek parancsnoka. Emiatt került hurok a nyakára. Első fokon ugyanis életfogytot kapott.

Mansfeld Péter veszte az lehetett, hogy elszólta magát a bíróságon”

Hat és fél év börtön után szabadult. Milyen volt a Gyűjtő kapuján túli, konszolidált kádári világ?
Nem az amnesztiával szabadultam, hanem egészségi okok miatt: szétverték a fejemet, és emiatt 1959-től epilepsziás voltam. Az édesanyám többször beadott kegyelmi kérvényt, így végül elengedtek. Az 1957-es és az 1963-as kinti világ között óriási különbség volt: azelőtt terror volt, utána pedig ha valakinek pénze volt, bármit megvásárolhatott, maszekolhattak az emberek. A Szovjetunió engedte a lazítást, mert nem akarta, hogy hasonló lázadás még egyszer előforduljon. Az ötvenhatosoknak azért világosan megmondták: munkahely és otthon lehet, semmi több – rendőrségi megfigyelés alatt álltunk, másodrendű állampolgárok voltunk.

Kádár volt az első számú ellenforradalmár”

Az élet kárpótolta önöket morálisan és jogilag is. Ha nem így történt volna, akkor is úgy érezné, hogy megérte ellenállni?
Ez nem üzleti vállalkozás volt. Akkor mindenki úgy gondolta, hogy ha cselekszünk, nyerünk valamit, jobb lesz az élet. Utána ellenforradalmárnak neveztek minket, pedig ha leverték a forradalmat, akkor az ellenforradalmárok csak ők lehettek. Kádár volt az első számú ellenforradalmár.

Varga János
1940-ben született Budapesten. Villanyszerelőnek tanult. 1956. október 23-án drámai fordulatot vett az élete, amikor először a tüntetéshez, majd október 25-én a fegyveres ellenálláshoz csatlakozott. A Corvin közi parancsnokság alatt álló Vajdahunyad utcai csoport tagja lett, részt vett a fegyveres harcokban. 1957. július 21-én tartóztatták le, a csoport perében Havrilláné Sticker Katalint, Kóté Sörös Józsefet és Tóth Józsefet halálra ítélték és 1959. február 26-án kivégezték, Wittner Mária életfogytig tartó, Varga János pedig tizenhárom éves börtönbüntetést kapott. 1963-ban szabadult. Azóta Pomázon él, nyugdíjazásáig karbantartóként dolgozott.

Nyitókép: Földházi Árpád

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés