Elkerülhető a globális összeomlás

2021. szeptember 16.
Megszólalt a 2008-as válságot is előre jelző Nouriel Roubini, szerinte két borús jövőkép áll a világgazdaság előtt. A Makronóm megmutatja, milyen gazdaságpolitikával nyílhat előttünk egy harmadik esély.

Oláh Dániel írása a Mandiner hetilapban.

Bár egy-egy ország, köztük hazánk is a leggyorsabbak között tért vissza a válság előtti fejlettségi szintjére, a korona­vírus­-járvány csapdahelyzetbe lökte a világgazdaságot. Nouriel Roubini közgazdász, akit Doktor Végzetként is szoktak emlegetni, mert előre jelezte a 2008-as krízist, úgy véli, hogy a laza – erősen költekező, a gazdaságba sok pénzt pumpáló – költségvetési és jegybanki politika rövid távon stagflációhoz, adósságválsághoz, végeredményben összeomláshoz vezethet. Az elemző szerint ma a hetvenes években megismert stagfláció – azaz magas infláció és alacsony gazdasági növekedés együttállása – társulhat a 2008-ban megismert adósságválsággal. A hetvenes években az eladósodottság globálisan átlagosan a jelenlegi szint harmadát tette ki, így akkor adósságválsággal nem kellett számolni, 2008-ban pedig a pénzügyi válság keresletet elgyengítő hatása miatt az infláció nem volt probléma – a koronavírus-járvány után viszont egyszerre találhatjuk szemben magunkat mindkét problémával.

Nem magyar sajátosságról van szó, az eurózóna inflációja tízéves csúcsra ugrott augusztusra”

A fő kihívás az lesz, hogy a válság után megugró inflációra – a magyar érték augusztusban 4,9 százalék volt – a gazdaságpolitikának reagálnia kellene, ami általában a központi bank feladata. Ez úgy történhetne, hogy a jegybankok leállnak a kríziskezelő pénzpumpálással, illetve elkezdik emelni az alapkamatot. Utóbbi viszont adósságválságot és gazdasági összeomlást hozhatna, mert a válságkezelés során az országok többsége súlyosan eladósodott, amiből azért nem adódott eddig probléma, mert alacsonyak maradtak a kamatok. A kamatemelés sokkja egyúttal elhozhatná az úgynevezett Minsky-pillanatot is – Hyman Minsky, a sokáig mellőzött közgazdász úgy vélte, hogy ha a világgazdaságban zajló felelőtlen, spekulatív, profitéhes tevékenységek hirtelen és nagymértékben leállnak, az váratlan összeomlást okoz. A hetvenes években inkább csak magas inflációt láttunk, 2008-ban pedig magas adósságokat, tehát a gazdaságpolitika egyik keze mindig szabad volt, ezúttal viszont látszólag mindkettő meg van kötve.

Az infláció árnyéka
Miért magasabb jelenleg az infláció? Nem magyar sajá­tosságról van szó, nemzetközi folyamatok okozzák, az eurózóna inflációja például tízéves csúcsra ugrott augusz­tusra. A közgazdászok egyik legfontosabb vitája arról szól, hogy a jelenlegi pénzromlás vajon átmeneti vagy tartós lesz. Az okok között említhető a gazdaság gyors leállítása, majd újraindítása. Bár ma már látjuk, hogy a gazdaságok újraélesztése sikeres volt, kérdés, hogy a világgazdaság éveken vagy évtizedeken túl gyógyuló sérüléseket szerzett-e. A számos országban alkalmazott irracionális korlátozások, a vállalkozások csődje, a pusztító gazdasági károk, az országok önellátás felé fordulása, a kínai–amerikai kereskedelmi háború együttesen megtörték a világgazdaságot működtető és teljesen behálózó nemzetközi értékláncokat, fennakadásokat okozva. A sokk egyes területeken, például a logisztikában hiperinflációt váltott ki. Így míg a keresleti oldalon a válság során felhalmozódó megtakarítások zúdulnak a piacra, a hirtelen megnövekvő keresletet az újrainduló kínálat csak lassan tudja kielégíteni. A költségeket olyan további tényezők is növelik, mint a zöldátállás a technológia és az ipar terén.

Az újraindítás ára a pénzromlás átmeneti megugrása”

Annyi egyelőre biztos, hogy a kínálat összeomlása, amit a legtöbb országban a lezárások okoztak, és a kormányzati pénzköltés révén a gazdaság továbbtüzelése együttesen jelentős inflációhoz vezetett a fejlett világban. Ha a kínálat fel-, a gazdaságpolitikai költés pedig leépül, az inflációt akár tartósan le lehetne szorítani. Vajon működik még a világ-gazdaság a kormányzati pénzköltések nélkül? Le kell-e építeni a gazdaságélénkítő intézkedéseket? És mindenáron meg kell küzdeni egy átmeneti inflációval? Ezeken a kérdéseken múlik a gazdaságpolitika közeljövője.

Látható, hogy az infláció magasabb ott, ahol a gazdaság alacsony munkanélküliség mellett gyorsan helyreállt. Az újraindítás ára tehát a pénzromlás átmeneti megugrása – mutatott rá Nagy Márton miniszterelnöki főtanácsadó a Portfolio konferenciáján szeptember elején. Szerinte a vállalatok nem a munkaerő leépítésével, hanem a fogyasztói árak emelésével hozták helyre a profitabilitásukat. Az infláció átmeneti emelkedése nélkül tehát lassabban állt volna helyre a gazdaság, sok ember elvesztette volna a munkahelyét. A jegybankokra vár az a feladat, hogy a helyreállítás árát, vagyis az inflációt csökkentsék. A gazdaságpolitikának Nagy szerint jelenleg két fő feladata van, a központi bank részéről az infláció kordában tartása, a kormány részéről pedig a tartós konjunktúra biztosítása, vagyis a gazdaság élénkítése. Ha ez sikerül, akkor magas infláció és alacsony növekedés, vagyis stagfláció helyett alacsony infláció és magas növekedés következhet.

Nouriel Roubini meglátása szerint munkamegosztás alakult ki az állam és a jegybank között: előbbi költekezik, utóbbi pedig segít neki az adóssága finanszírozásában. <br> Fotó: MTI / EPA / Tony McDonough

A piac nem engedi el az államot
Roubini szerint azzal, hogy a nemzeti bankok elkezdték a költségvetéseket és a gazdaságokat közvetlen eszközökkel támogatni, az a munkamegosztás alakult ki, hogy az állam költekezik, és tompítja a válság hatásait, a jegybank pedig segít az államadósság finanszírozásában, megvásárolva az állam vagy akár a vállalatok által kibocsátott eszközöket, adósságot. Ezáltal viszont adósságcsapdába került a világ. Egészségügyi hasonlattal élve, itt lehet az ideje, hogy a gazdaságokat lekapcsolják a költségvetési és központi banki pénzteremtés lélegeztetőgépéről. De miért hagyjanak fel az új gyakorlattal, vagyis hogy a jegybank új pénzt teremt, hogy abból finanszírozza az államot és a cégeket? Erről szól a koronavírus-járvány okozta válság idején népszerűvé váló modern monetáris elmélet is, miszerint egy nemzeti valutával rendelkező ország sosem mehet csődbe, és mindig lesz forrása gazdaságélénkítésre, tehát semmi szükség szigorításokra, megszorításokra.

Lehetséges, hogy a fejlett világban a piac nem fogadja majd el az állami kivonulást”

Mert kérdéses, hogy ezt a pénzügyi lélegeztetőgépet le lehet-e kapcsolni, és hogyan. Kérdés, hogy van-e a fent leírt pénzteremtésnek korlátja, mi szab határt neki. Ha a korlát rugalmasan kitolható, talán nem is indokolt érdemben a költségvetési és monetáris politika gazdaságból való nagy kivonulása, hiszen az felesleges pénzkivonást jelentene. Ez pedig paradigmaváltást is hozhat: szakértők szerint lehetséges, hogy a fejlett világban a piac nem fogadja majd el az állami kivonulást, rájöhet, hogy mostantól nem is akar másképp működni, és nem engedi el az államot, mert a folyamatos gazdaságélénkítés egyfajta védőhálót teremt.Legalábbis a piaci bizalmat erősíti egy bizonytalan – migráció, járványok, klímaváltozás és innovációs háborúk jellemezte – korban.

A kiutat mutató gazdaságpolitika öt jellemzője
Mit válasszon a gazdaságpolitika az infláció és az adósság­válság útjai közül? Az adósságválságot elkerülendő, ajánlatos az inflációval kapcsolatos megközelítéseket felülvizsgálni, sőt akár elfogadni az átmeneti pénzromlást. Ezzel párhuzamosan a folyamatot egyrészt hosszú távú kínálatoldali beavatkozásokkal próbálhatják meg leszorítani a döntéshozók, de fontosabb, hogy mivel várhatóan átmeneti lesz – ráadásul a defláció sokkal nagyobb problémát jelentene –, érdemes az infláció helyett annak sérülékenyebb társadalmi csoportokra gyakorolt kedvezőtlen hatásait kezelni. Ilyen hatás az alacsony jövedelműek esetében a főbb fogyasztási cikkek árnövekedése vagy a középosztály esetében a hitel drágulása, a megtakarítás értékvesztése. Így laza maradhat a gazdaságpolitika, a világ nem indul el a Minsky-pillanat felé a szigorítással, az infláció pedig hosszabb távon sem okozna jóléti károkat.

Ahhoz, hogy ezt sikerüljön megvalósítani, megítélésünk szerint a gazdaságpolitikának a közeljövőben öt tulajdonsággal kell bírnia. Szuverénnek kell lennie, ami a külföldtől való pénzügyi függés megelőzésére irányul, ideértve az adósságok csökkentését és hazai kézben tartását, illetve a nemzeti valuta és ezzel az önálló monetáris politika megőrzését, a politikai szuverenitás pénzügyi támogatását. Emellett fontos, hogy a gazdaságpolitika nemzeti legyen – ami alatt nem pénzügyi, hanem reálgazdasági minőséget értünk –: szükséges az alapvető termékek esetében az ország önellátásának erősítése és a hazai vállalatok támogatása. Mindezeken túl pragmatikusnak is kell lennie, hogy mindig a helyzethez illő eszközöket válasszon, ne ideológiai, hanem gyakorlati alapon. Ebből következik, hogy jelenleg az infláció leszorításának hosszú távú, fenntartható eszköze nem a pénzügyi megszorítás, hanem a kínálati oldal bővítése lehet. Ennek megfelelően több, termelékenyebb, nagyobb kapacitású magyar vállalatot kell helyzetbe hozni. A hetvenes évek inflációs válságára egyébként szintén épp ez, a kínálat­oldali közgazdaságtan megerősítése volt a legfontosabb válasz. Nem érdemes azonban minden elemében visszatérni hozzá, mert ideológiai vakvágányra futott, és a neoliberális szabadpiaci gazdaságpolitika szolgálójává vált, pedig a kínálat erősítésének célja nagyon is legitim lett volna. Ebből következik a gazdaságpolitika ötödik jellemzője, az aktivitás. A nyolcvanas években kezdődő kínálatoldali irányzat még úgy vélte, a kínálatot azzal lehet támogatni, ha az állam levonul a gazdaság focipályájáról. A szabályozások leépítése, az állami vagyon és eszköztár magánosítása és a nemzetközi nagybefektetők előtti globális mozgás minden akadályának letörése volt az eszköztár, amellyel a kínálatoldaliság nevében a spekulánsok váltak a világgazdaság befolyásos főszereplőivé, gyorsítva a Minsky-pillanat elérkeztét. Ma épp ellentétesen érdemes cselekedni: az aktív kínálatoldali politika jegyében az állam beavatkozhat, és a legkülönfélébb támogatásokat nyújthatja azon ágazatoknak, szereplőknek, amelyek képesek enyhíteni a külföldtől való függőséget, illetve az inflációs problémát. Mert ha külföldi monopóliumok helyett hazai cégek dominálnak egy-egy ágazatot, akkor a megvalósuló önellátás egyszerre jelenti a külföldtől való függés csökkenését és a bőséges kínálatot, avagy az infláció leszorítását.

Nyitóképen: Hiperinfláció: a Kínából az Egyesült Államokba való szállítás költsége egy év alatt több mint ötszáz százalékkal nőtt. Ha a korlátozások miatt a konténerek lassabban fordulnak, hiány alakul ki. Fotó: MTI / EPA / Justin Lane 

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés