„Elhagyták az objektivitást az ellenzékiség kedvéért” – ez az újságírás jövője?

2021. február 25. 18:23
Tájékoztatás helyett akcionizmus, tények helyett vélemények: Donald Trump elnökké választásával új korszak kezdődött a New York Timesnál – írja Martin Gurri a City Journalben. Gurri szerint a posztzsurnalizmus célja a hagyományos médiával szemben az, hogy dühös polgárokat állítson elő. Szemlénk!

Új korszakba lépett az újságírás az elmúlt néhány évben – érvel Martin Gurri geopolitikai szakértő és médiaelemző, a CIA egykori munkatársa a City Journal téli számában megjelent esszéjében. Gurri szerint

a Trump-korszak gyökeresen átalakította az újságírók újságíráshoz, tényekhez és objektivitáshoz fűződő viszonyát.

Az átalakulás azonban a hagyományos médiumok szerepének megváltozásában gyökerezik. Az internet elterjedésével a nyomtatott lapok elveszítették célközönségüket, a hirdetőket, hiszen ők a sokkal több embert elérő online médiumokhoz váltottak, egyfajta egzisztenciális válságot idézve elő a print lapoknál. Beköszöntött a posztzsurnalizmus korszaka – írja Gurri a fogalmat Andrej Mir médiatudóstól kölcsönözve.

A posztzsurnalizmus ötvözi az ideológiai szándékokat az üzleti szükségletekkel, amihez újfajta újságírói megközelítések is kellenek. Ennek az új iskolának a New York Times az egyik éllovasa, ami maga is a túlélésért küzd a digitális korszakban.

Az ellenzékiség nem tűri a függetlenséget

A posztzsurnalizmus korszakába való átlépést a 2016-os amerikai elnökválasztási kampány készítette elő.

„Elhagyták az objektivitást az ellenzékiség kedvéért”

– állapítja meg Martin Gurri. A korszakváltást egy Jim Rutenberg jegyezte cikk készítette elő, ami részben Donald Trump rasszizmusával is foglalkozott. Trump ellenfelei egyértelműnek tartják a volt elnök rasszizmusát, a kérdés pedig már nem az volt, hogy Trump rasszista-e, hanem az, hogy „hogyan lehet feldolgozni a rasszizmusát a kereskedelmi újságírás keretei között”.

Írásában Rutenberg abból indult ki, hogy az Egyesült Államokban dolgozó újságírók mind úgy gondolják, hogy Trump rasszista, az olvasók pedig nem elég intelligensek ahhoz, hogy rájuk lehessen bízni a tények feldolgozását. A feldolgozás kérdésére tehát csak az a válasz adható, hogy az újságíróknak fel kell rúgniuk az eddigi szabályokat – „Trumppal nem lehetett biztonsággal foglalkozni, ellene kellett kelni”.

A posztzsurnalizmus célja – idézi Gurri Mirt – a hagyományos médiával szemben az,

hogy dühös polgárokat állítson elő.

Rutenberg cikkével a Times elkötelezte magát az új cél mellett: „Bár az impulzus a pártos csordaszellemből ered, a profit lehetőségének felismerése visszavonhatatlanná tette a változást”. A cinikusok és konzervatívok joggal vetik fel, hogy a politikai újságírásban az objektivitás nem több önfényezésnél, és hogy a Times már jó ideje az urbánus, liberális és demokrata szavazó olvasók igényeit szolgálja ki, csakhogy Gurri szerint ez az értelmezés átsiklik a posztzsurnalizmus leglényege felett. „Az ellenzékiség nem tűri meg a függetlenséget a szerkesztőségben” – írja. A New York Times hírei ezért egyre szűkebb spektrumokon mozogtak és ismétlődni kezdtek, az újságírók pedig a megosztó kérdésekre kezdtek összpontosítani, amit Andrej Mir diskurzuskoncentrációnak nevez. A Times pedig elszakadt a saját gyökereitől.

Martin Gurri

Az újságírás csődje a posztzsurnalizmus diadala

Gurri szerint meglehet, hogy az objektivitástól való elszakadást eredetileg csak vészhelyzeti intézkedésnek szánták, hiszen hiába döntött úgy a lap, hogy aktivistaként lép fel az elnökválasztási kampányban,

Hillary Clinton veszített, az újság pedig képtelen volt betölteni a tömegek és az elit közötti közvetítő szerepét.

A választás másnapján a Times egyik szerzője publicisztikájában bejelentette, hogy a lapnál most az önreflexió időszaka kezdődik, fókuszukat pedig Amerikának arra a felére irányítják, amiről nem nagyon szokott beszámolni a lap – legalábbis elméletben. De a Washington Post által megszellőztetett oroszbefolyás-botrány kirobbanása gyorsan háttérbe szorította az önreflexiót. A Mueller-bizottság felállása jelentette az első komolyabb utazást a posztzsurnalizmus világába az Egyesült Államokban, mindezt a Times vezetésével.

Gurri szerint ez a történet a diskurzuskoncentráció iskolapéldája. „Majdnem két éven keresztül lebegett ott az információk halmaza felett, elterelve a média és a nyilvánosság figyelmét” – véli. Nehéz megmondani, hány cikkben foglalkozott az orosz befolyás témájával a Times, talán háromezernél is több írás született a témában. „Mintha egy rögeszmés-kényszeres személyiség irányítása alatt zajlott volna az újságírás” – értékeli a téma Times-féle feldolgozását Martin Gurri. A slusszpoén persze az, hogy az egésznek semmi értelme nem volt. Mueller semmit sem talált. A New York Times a teljes szerkesztőségét erre a témára állította rá, és ugyanúgy kudarcot vallottak, mint amikor Trump felemelkedésével foglalkoztak – írja Gurri.

Csakhogy az újságírás csődje ebben az esetben a posztzsurnalizmus fényes diadala volt.

A posztzsurnalizmus célja soha nem az volt, hogy visszaadja a valóságot,

vagy tájékoztassa a közvéleményt, hanem hogy elegendő politikus hevületet gerjesszen az olvasókban ahhoz, hogy az ügy érdekében előfizessenek az online tartalmakra – mutat rá Gurri. És ebből a szempontból a Times aligha lehetett volna sikeresebb, hiszen a 2016 és a 2020 között eltelt időszakban a lap meghatszorozta online előfizetői számát.

És innentől nem volt megállás. 2019 augusztusában a Times egy olyan címlappal jött ki, ami azt üzente: Trump egységre szólít fel a rasszizmussal szemben. A hírre a dühödt olvasók üzenetei elárasztották a szerkesztőséget – súlyos vétség volt ez, hiszen „Trump az amerikai rasszizmus ikonja, elítélése pedig dogmaszintre emelkedett az új újságírásban. Az ettől való eltérés botrányt szült” – idézi fel a címlap által kiváltott hatást Gurri.

Akkora botrány lett a szalagcímből, hogy a lap főszerkesztője hatalmas szerkesztőségi értekezletet hívott össze, amin persze

kiderült, hogy a lapnál mindenki egyetért abban, hogy Trump véleménye nem érdemel meghallgatást,

az Egyesült Államok pedig egy vérbeli rasszista ország, amiért elnökké választotta őt. Az egyetlen dolog, amiben véleménykülönbség alakult ki a szerkesztőségben, nem más, mint hogy miként kell elképzelni a posztzsurnalizmus jövőjét. A főszerkesztő, Dean Baquet szerint a Timesnak meg kell őriznie a higgadtságát, csak így győzheti le Trumpot, valahogy úgy, ahogy a lap legjobb tudósítói foglalkoztak a feketék polgárjogi küzdelmével. Baquet azt javasolta, hogy a lap inkább a rasszizmus kérdéseivel foglalkozzon, méghozzá behatóbban, mint azelőtt bármikor. Ez persze nem talált értő fülekre a szerkesztőség „fiatal harcosainál”. Számukra „a posztzsurnalizmus azt jelentette, hogy kendőzetlenül el kell mondani az igazságot – ami történetesen éppen ugyanaz volt, mint amit ők gondoltak a politikáról”.

Ti a rosszak, mi a jók

A lap fiatal munkatársai a közösségi médiában napi szinten találkoztak a legmilitánsabb olvasók igényeivel, amiket Baquet figyelmen kívül hagyott, mondván, hogy a Timest nem a Twitternek kell szerkesztenie. Tévedett. A szerkesztőség fiatal munkatársai hamar ellene és a megközelítése ellen fordultak, hiszen

„amikor a fiatal újságírók arról beszéltek, hogy a rasszizmus mindenütt jelen van, a saját főnökeiket ítélték el”.

Két nappal a szerkesztőségi értekezletet követően a Times útjára indította a 1619 Project című kezdeményezését (amivel a Mandinernél is foglalkoztunk) azzal a felütéssel, hogy így próbálják megérteni azokat a folyamatokat, amik Donald Trump elnökké választásához vezettek. „Ahelyett, hogy mélyfúrásokat végeztek volna Amerikának azon a felén, amelyik az elnökre szavazott, a lap úgy döntött, hogy az országban uralkodó rasszizmust teszi felelőssé a 2016-os eseményekért, nem csak itt és most, hanem bárhol és örökké” – fogalmaz Gurri.

A 1619 Project célja nem volt más, mint áruba bocsátani a rasszalapú megosztottságot, és persze betölteni a Mueller által hagyott űrt. Gurri szerint szó sem volt oknyomozó újságírásról, és napjaink egyenlőtlenségei sem érdekelték igazán a szerzőket,

csak az agenda közvetítése számított: a fehérek a gonoszok, a feketék a jók.

Még Lincoln sem úszta meg. Sokan kritizálták is a 1619 Projectet, csakhogy Gurri szerint ők nem veszik észre a lényeget: „a vélemények ténnyé változtathatók, ha elég szenvedélyesen valljuk őket”. A sorozat újabb posztzsurnalisztikus siker a Timesnak, és nem csak azért, mert az elnindítója Pulitzer-díjat kapott érte, hanem azért is, mert az Egyesült Államokban több iskola is beemelte a tantervbe az anyagát. George Floyd 2020-as halála ebből a szempontból már csak hab volt a tortán.

A rendőri intézkedés közben meghalt fekete férfi halálát követő lázongások közepén a Times online véleménycikket közölt egy republikánus szenátortól, aki amellett érvelt, hogy a katonaságot kellene bevetni a randalírozók ellen. Az írás közlése kisebbfajta lázadást váltott ki a szerkesztőségben – írja Gurri. A lap munkatársai a véleménycikk közlése után levelet írtak főnökeiknek, amelyben „mélységes aggodalmukat” fejezték ki a szenátor cikke miatt. A levélből világossá válik, hogy a fiatal munkatársak „a jó és a rossz apokaliptikus küzdelmeként” tekintenek az akkori helyzetre, amiben a New York Times szerepe problémás. Az újságírók úgy gondolják, hogy „néhány vélemény fizikailag is veszélyes”, a lap feladata pedig az, hogy sérülékeny olvasóit megvédje a káros gondolatoktól. A cikk közlésével a Times nem teljesítette ezt a kötelességét – összegez Gurri.

Azok írják az újságot, akik nem olvasnak újságot

Ez a posztzsurnalizmus lényege: információs védelem – polarizáció –, áruba bocsátva” – írja Gurri, aki szerint az objektivitás egész egyszerűen összeomlott Trump miatt. A főnökökhöz intézett levél újabb értekezletet szült, ami után a lap véleményrovatának vezetőjét ki is rúgták.

A fiatalabb, radikálisabb szerkesztők befolyása egyre nagyobb. Az idősebb szerkesztők és újságírók nem mernek szembeszállni velük: senki sem akar Bennet [a véleményrovat szerkesztője] sorsára jutni.” A történelemújraíró missziót tehát már egy mélyen öntudatos csoport irányítja, akik csak igazban és hamisban, jóban és rosszban, objektívben és szubjektívben tudnak gondolkodni – összegez Martin Gurri.

A New York Times üzleti modellje tehát a posztzsurnalizmus lett.

A kihívás abban rejlik, hogy „az erkölcsi tisztánlátás iránti igény az igazság birtokosai részéről” igazodjon az előfizetők igényeihez is. A paradoxon Gurri szerint nem más, mint hogy éppen az a generáció igyekszik moralizálni a szerkesztőségben, amelyik a legkisebb valószínűséggel nyit ki egyébként egy újságot. A posztzsurnalizmus végső soron Andrej Mir szerint sem más, mint hazárdjáték – amit tönkretesz a demográfia.

A nyitóképen: a New York Times székházának bejárata. Fotó: Johannes EISELE / AFP

Összesen 17 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Egyértelműen propagandalappá vált a New York Times is, de ez nem egyedi eset, másrészt nem tudom megítélni, hogy azok, akik írják a lapot, azok tényleg hisznek az ideológiában, vagy csak opportunisták, akiket a látogatottságon kívül más nem érdekel. Szerintem jelen van mindkettő.

Biztos vannak olyanok, akár a NYT-nál, akár a 444-nél, akik hisznek az "ügyben", hogy "szent háborút" vívnak a "gonosz zsarnokság ellen", de tuti, hogy sok olyan író van, aki csak azzal foglalkozik, hogy mekkora reakciót vált ki egy-egy írásuk, és mivel a közönség ezt igényli, ezért csinálják ezt. A legtöbb ilyen figura nem ostoba, inkább csak aljas.

Mindenesetre a modern újságírás mára szinte teljes mértékben elvesztett minden objektivitásra való törekvést. Megszabadultak tőle, mint valami kolonctól, ami csak hátráltatja őket. Az, hogy mi történt, az már szinte senkit nem érdekel, kizárólag az az érdekes, hogy hogyan lehet felhasználni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés