Budapest védői hősök voltak

2021. február 18. 8:33

Ágoston Balázs
Magyar Nemzet
A holtak gyűlölete megmérgezi, a kegyelet nemesíti a lelket.

„Történelmünk során korábban soha nem tapasztalt, a magyar nemzetlélektől teljességgel idegen, bár az előző év ősze óta magát már meg-megmutató terror csapott le 1919 márciu­sában hazánkra. Az első kommunista diktatúra perverz szadizmussal gyilkolta vélt és valós politikai ellenfeleit. A vörös pribékek mások mellett Mindszenty Józsefet is fogságba vetették és megkínozták, a későbbi bíboros-hercegprímás a rémuralom bukása után egy prédikációjában így emlékezett a rettegés hónapjaira (idézi a Történelemportál.hu 2011. február 24-én):

»Láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezetékcsöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint »félangolosra« és »egész angolosra« vertek. Hallottam új szótárukat: »gajdeszbe küldeni«, »hidegre tenni«, »haza küldeni«, »fa alá állítani« stb. […] A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe.«

Ez a rendszer állította fel az úgynevezett Magyar Vörös Hadsereget 150 ezres összlétszámmal, amelynek mintegy harmadát önkéntesek adták. Jórészt az első világháborút végigharcolt közkatonák és tisztek, de a magyar munkásság soraiból is tízezrek álltak be a vörös zászló alatt menetelő seregbe.

Nem azért, mert azonosultak a kommunista ideológiával és a diktatúrával, hanem annak ellenére. Felismerték ugyanis, hogy – tetszik vagy sem – nincs más, hatalommal rendelkező politikai tényező Magyarországon. Ez a hadsereg verte vissza eredményesen – a baloldali, szociáldemokrata érzelmű Stromfeld Aurél vezérkari főnök irányításával – 1919 májusában a hazánkra törő cseh és szlovák csapatokat, majd dicsőséges felvidéki hadjárata során felszabadította a megszállt Eperjest, Érsekújvárt, Kassát, Losoncot, Sátoraljaújhelyt, Bártfát, eljutva az etnikai határokig.

Stromfeld és katonái hősök voltak, akiknek a nemzeti panteonban a helyük. Dicsőségüket nem homályosítja el, hogy közben a hátországban Szamuely pszichopata Lenin-fiúi vérgőzös bódulatban osztották a halált. A Magyar Vörös Hadsereg második vezérkari főnöke, Julier Ferenc visszaemlékezése szerint ugyanis »a nemzeti alapon álló tisztikar jó része megmaradt a vörös zászló alatt is, gondolván, hogy a haza érdekében az ördöggel is szövetkezik, még ha nem is fekete, hanem vörös«. (Az 1919. évi felvidéki hadjárat – idézi Nagy Miklós Mihály nyugállományú honvédtiszt, katonai szakíró a Magyar honvédő háború 1918–1919 című írásában, a Nagy Magyarország folyóirat 2012. őszi számában.) Billnitzer Ernő – akkori tüzérszázados – hasonlóan fogalmaz Két világháború emlékei című munkájában: »Hazánk területi épségéért, annak fenntartásáért még az ördöggel is szövetkezni kell. Ördög alatt értvén akár a kommunistákat is.«

Kommunista apologetika? Szó sincs róla! A hon védelme nem függ politikai ideológiák­tól. Akik a hazáért éltek és haltak, az őket körülvevő mindenkori rendszerek megítélésétől függetlenül egyértelműen és letagadhatatlanul hősök.

Ugyanezért egyértelműen és letagadhatatlanul hősök azok a magyar honvédek is, akik a második világháborúban harcoltak a hazáért, akár a keleti fronton, akár az ország területén, akár a végjátékban Budapest védelmében.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 63 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A németek is a hazájukat védték, egész pontosan Bécset. Ha Budapestet simán kiürítik, Bécs jár úgy, mint Budapest. Vagy véget ér a háború...

Azért bennem kérdés, hogy Bécs védelmezése Budapesten miért feltétlenül ünnepelnivaló.

Akik a védők közül nem gyilkoltak fegyverteleneket, azoknak kijár egy emberi tisztelgés, mert egyikünk sem szeretne olyan szar helyzetbe kerülni, mint ők.

A német katonai stratégiában. Ha azt a kérdést teszed föl, hogy Budapest miért nem volt ugyanolyan nyílt város, mint Róma vagy Párizs, akkor a válasz "Bécs". De egye fene, lehet, hogy a zalai olajmezők is.

Addig a szintig rendben van, hogy aki a saját életét védi fegyveresek ellen, amíg lehet, az katonai hősiességet mutat föl, de ilyen szinten a mohácsi csata török halottai is hősök voltak.

Jó, ezt amúgy elfogadom, de hadd gondoljam azt, hogy az én hőseim nem ők, hanem Tomori és II. Lajos. Hadd ne kelljen egyenlően emlékeznem mindegyikre.

Szóval Bécs védelme, amit a német katonai stratégia előírt az itt harcoló németek és magyar segédcsapatok számára, az nem az én harcom, ezért az ebben elesettek nem az én hőseim. Ettől még nem gyilkosok, ha nem fegyvertelenekre lőttek, és egy részüket magyar anyák gyászolták.

De sokkal jobb lett volna, ha az egész elmarad, és simán föladják Pestet. Akkor már az én hősöm sokkal inkább Osztyapenkó kapitány, akkor is, ha baleset érte, és nem a németek lőtték le.

Ez az egy részlet eldönti, hogy kik álltak a jó oldalon:

Szemtanú visszaemlékezése a budapesti harcokra 1944 telén, ahol a Vörös Hadsereg katonáit nemtörődöm módon áldozták fel parancsnokaik:
"A németek egy utcai barikád mögött foglaltak állást, amely feltépett utcakövekből és felborított villamoskocsikból állt. Egy sor szovjet gyalogos katona, mintha katonai parádén lenne, lépésben közelített. Természetes, hogy a németek lekaszálták őket a gépfegyvereikkel. Összesen húsz ilyen támadó hullámát számoltam meg a szovjet gyalogosoknak, akiknek egyik sora a másik után zuhant holtan egymásra. Az utolsó hullámok aztán már az elesettek hulláin felhágva, a barikád mögé jutottak, és állati kegyetlenséggel lemészárolták a németeket.
Amitől azonban megfagyott bennem a vér, az nem a mód, ahogy a nácikat kivégezték, hanem az a teljes közöny, amivel az orosz tisztek az embereiket a halálba küldték, és az a teljes közöny, amivel a katonák engedelmeskedtek az ilyen parancsnak."
(Nyárádi Miklós volt kisgazda párti pénzügyminiszter visszaemlékezése, idézi Vadim J. Birstein: SMERSH, Stalin's Secret Weapon (Szmers, Sztálin titkos fegyvere), 2011, 281.old.)

A szovjet kommunisták halálteljesítménye a következő korszakok végére, göngyölve:

A polgárháború idején 1922 végére: 3,284,000
A NEP korszak 1928 végére: 5,484,000
A kolhozosítás, éhhalál 1935 végére: 16,924,000
A Nagy Terrorral 1938 végére: 21,269,000
A sztálini foglalással 1941 közepéig: 26,373,000
A világháborúval, 1945 közepéig: 39,426,000
A háború után 1953 végéig: 55,039,000
A poszt-sztálinista kor 1987 végéig: 61,911,000

Forrás: R. J. Rummel: Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Szovjet népirtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publisher, 1990.

Innen látszik, hogy például Hitler hatalomra jutásakor a szovjet halálteljesítmény körülbelül 12,000,000 erőszakosan, idő előtt elpusztított embernél tartott, míg hadba lépésünkkor már 26,373,000-nél.

A szovjetektől való félelmet eldöntötték a történelmi előzmények:
1.Az orosz gyarmatbirodalom, amikor a történelem során először vált határossá
Magyarországgal 1939-ben, Lengyelország keleti (nagyobbik) felének elfoglalásával, akkor éppen Hitlerrel volt szövetséges és gyűrte le ezen kívül
Észtországot, Lettországot, Litvániát, Észak- Bukovinát és Besszarábiát. Finnországot is megtámadta és vett el tőle területeket.
Idegességre volt okunk, pláne mivel közelebb voltunk az orosz medvéhez, mint
például Ausztrália, amely tanulva az orosz terjeszkedési hajlam történelmi
trendjéből, már az 1860-as évektől partvédő műveket épített ellene. A
történelmi tapasztalat levonása felvilágosít arról, hogy ki is a gyilkos
agresszor.
2.Egyébként az orosz birodalmi terjeszkedés volt az, amiről Fridhjof Nansen, norvég sarkkutató és Nemzetek Ligája (Népszövetség) megbízott, állította: "Oroszország az 1500-as évektől kezdődően minden hét évben egy norvégiányi területet kebelezett be."
(Ezen, addig megállíthatatlan terjeszkedés érte el határainkat is 1939-ben. Ráadásul úgy, hogy a Vörös Hadsereg éppen a Wehrmacht szövetségese is volt. Egyetlen valamirevaló döntéshozó sem hagyhatta ezt figyelmen kívül.)
3. "Az oroszok már öt évszázadon keresztül próbálják országuk végső határát meglelni, de sehogy sem sikerül."
(A. L. Kennedy, The Quarterly Review, 1947. január)
4. Humanitárius ok: Hitler hatalomra jutásakor a szovjet halálteljesítmény körülbelül 12,000,000 erőszakosan, idő előtt elpusztított embernél tartott, míg hadba lépésünkkor már 26,373,000-nél.
Forrás: Rummel: Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Szovjet népirtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publisher, 1990.
5. Tagja voltunk, jó okkal, az Antikomintern Paktumnak. Megelőzve ezzel a nyugati világ jórészét. A kommunistaellenes szerződéshez 1939 februárjában csatlakoztunk. A Komintern a kommunizmus nemzetközi elterjesztésének szervezete volt.
Folyt. köv.

Ezt a sztorit nem ismertem, de Isten nyugosztalja Atzél Edét. Túl sok realitása ugyanakkor nem volt nálunk egy németellenes fölkelésnek. Mindenesetre sok jót nem gondolok a fölszabadítókról.

De ennek mi köze ahhoz, hogy miért nem adták föl Budapestet harc nélkül a németek és a nyilasok, miért kellett szétlőni az egészet? És miért kellene ünnepelni azokat, akik parancsra bár, és szörnyű kutyaszorítóban, de e szétlövés résztvevői voltak?

Tegnap már megpróbáltam megírni. Katonák voltak egy háborúban, azaz hősök és áldozatok is egyben. A német parancsnok már karácsonykor, majd január elején megpróbált kitörni, akkor még nem zárult be a gyűrű, sokan tulélték volna, de ezt Hitler megtiltotta. A februári már egy öngyilkos kitörés volt. Hitler sem puszta rosszindulatból adta ki a parancsát. Addigra elvesztek a romániai olajmezők és a szintetikus üzemanyagot gyártó üzemeiket erősen bombázták. Nem maradt más szinte csak a ( a nem mellékesen amerikai tulajdonban levő) Zalai Olajmező, ami kellett ahhoz, hogy a repülőgépeik és a gépesített egységeik harcolhassanak.

A Szövetségesek két tábornoka katonáik feláldozásáról.

Georgíj K. Zsukov, a Szovjetunió marsallja magyaráz:
„Kétfajta taposó akna van. Az egyik a személynek van szánva, könnyű súlyra robban, a másik a katonai járműnek van szánva, nagyobb nyomásra detonál.

Amikor mi aknamezőhöz érkezünk, a gyalogságunk úgy nyomul tovább, mintha az aknamező nem volna ott. A veszteségeket, amit katonákban elszenvedünk, úgy vesszük, mintha azokat golyószórókkal és tüzérséggel okozták volna a németek, amikor úgy döntöttek, hogy erős csapatokkal védenék azt a frontszakaszt az aknamező kiépítése helyett.

A támadó gyalogság nem robbantja fel a katonai járművekre méretezett aknákat, így miután az aknamező túloldalára jutottak, hídfőállást foglalnak, miután a tűzszerészek elkezdik az aknák kiásását egy jármű szélességben, amin keresztül aztán a járművek is előre mehetnek.”

Ezt a kijelentést Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok, későbbi elnök, jegyezte fel a Crusade in Europe (Keresztes háború Európában) című 1948-ban megjelent könyvében (467-68.old.) Majd hozzáfűzte:
„Élénken elképzelem, mi történne, ha bármely amerikai vagy brit parancsnok ezt a taktikát követné. Még élénkebben el tudom képzelni, mit szólnának az embereink bármelyik hadosztályunknál ebben a kérdésben, ha csak megpróbálnánk ezt a gyakorlatot a taktikai doktrínánk részévé tenni.

Az amerikaiak a háború árát emberi életekben mérik, az oroszok viszont az országra nehezedő általános teherben.”

Aki elfogadja, hogy a történelem döntések következménye, az nem akad fenn a "mi lett volna ha" kezdetű elgondolásokon, hanem tudomásul veszi, hogy minden döntés próbája az alternatívájában van. Hatodikos tananyag nem kommunista iskolák nem rabhallgatói számára.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés