A Tanácsköztársaság hatásai máig velünk vannak – Hatos Pál a Mandinernek

2021. február 7. 9:18

Írta: Pap Lázár
„A bolsevizmus sajátos hívószó volt a háború utáni lezüllött, nyomorgó Európában, amivel a harag számláit lehetett benyújtani” – mondja Hatos Pál. A Tanácsköztársaságról most új monográfiát publikáló történészt 1919 bonyolult valóságáról, a vörösuralom működéséről, hatásairól és ellenhatásairól kérdeztük. Interjúnk!

Tanácsköztársaságról szóló, következő hetekben megjelenő új könyvének az a címe: Rosszfiúk világforradalma. Mitől rosszfiúk a rosszfiúk?

A cím egy Karinthy-idézet parafrázisa – remélem, hogy olvasóim választ fognak kapni, miért ezt választottam, miután kézbe veszik a könyvet.  A Tanácsköztársaságnak méltán rossz az emlékezete, vezetői abszolút rosszfiúknak számítottak, bukásuk után el is menekültek. Ám a Tanácsköztársaság, proletárdiktatúra, kommün – nevezzük akárhogyan is – nem csak Kun Bélát és Szamuely Tibort jelenti. Hanem a zenei direktóriumban aktívan dolgozó Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, a diktatúrát hatalmas cikkben üdvözlő író Szabó Dezsőt, aki még az utolsó nap is felvette az írói katasztertől a juttatásait. Vagy éppen Kármán Tódort, a rakétatechnológia zsenijét, aki a diktatúra idején átszervezte a műszaki felsőoktatást, és akinek a budapesti Közoktatásügyi Népbiztosságon betöltött csoportvezetőség után a következő állása a washingtoni Pentagonban volt, a pályáját pedig a NATO magasrangú tisztviselőjeként zárta. Ez a rövid 133 nap bővelkedik nemcsak az ellentmondásokban, hanem a hosszútávú hatásokban is, amelyek – tetszik, nem tetszik – ma is itt vannak velünk.

A címnél maradva: forradalom vagy puccs vezetett a Tanácsköztársaság megszületéséhez?

A forradalom elsősorban morális kategória, legtöbbünk a nagybetűs Szabadság képét rajzolja a fogalom köré. A szabadság a modern világ legnagyobb erkölcsi értéke, s a forradalomtól is azt várjuk, hogy fennkölt legyen a céljaiban, tiszta az eszközeiben.

Egy egész társadalmi rétegeket kirekesztő és ártatlan emberek százait legyilkoló diktatórikus rendszer nem lehet forradalmi.

Ezért tagadják meg a legtöbben az 1919. március 21-i bolsevik fordulattól a forradalom nevet. Jogos és érthető az ellenszenv, de a történeti megismerés mégsem lehet tekintettel az emlékezet nemes szándékokból összekovácsolt béklyóira. 1918-1919-et forradalomnak tekintette Andrássy Gyula, és forradalomként határozták meg a világháború lezárásán ügyködő párizsi döntéshozók, akiknek kevés ismeretük, ám annál több előítéletük volt Közép Európa számukra nehezen érthető történelmi és társadalmi valóságáról.

Ha viszont a forradalmat úgy definiáljuk, hogy széles néprétegeknek kell támogatnia a megmozdulásokat, akkor is használhatjuk ezt a kifejezést?

A bolsevizmus sajátos hívószó volt a háború utáni lezüllött, nyomorgó Európában. A harag számláit lehetett vele benyújtani, világforradalmat ígért, s még nem volt mögötte a 20. század totalitáriánus történelme. Új ige volt, s bár kommunista párttagok kevesen akadtak vidéken, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben akadtak követői Kun Béla világforradalmának. Viharsarki szegény napszámosoktól kezdve a vasúti pályamunkásokon át elkeseredett katonatisztekig és okos tudósokig. Feltehetjük egyébként a kérdést: a Nagy Francia Forradalmat hányan csinálták? Hányan tudtak róla, hányan tudtak a Bastille ostromáról mondjuk vidéken?

Forradalom és puccs gyakran összecsúszik a modern európai történelemben.

A hivatásos forradalmárok szívesebben emlékeznek Mirabeau gróf híres mondására a tíz együttműködő emberről, aki felér százezer magában reszketővel, mint arra, hogy a forradalmak többnyire meglepően könnyen győznek, s a győzteseknek sokszor egyetlen feladatuk van: az összeomlás romjaira kitűzni az új világ büszke zászlaját. A forradalom szónak nagyon sok értelme van, teljes mértékben elfogadom, hogy etikai tartalommal is bír, de a történész a jelenséget az alapvetően erőszakos változtatásokban, társadalmi és politikai viszonyok felforgatásában látja – a morális értékelést pedig az olvasóira bízza. Az 1919. március 21-i vértelen hatalomátvétel egyébként mindenkit meglepett, a kommunistákat is, senki sem számított erre. Lukács György vagy tanítványa, a későbbi író Sinkó Ervin azt gondolták, hogy eget rengető csatákban fog a kapitalizmus kivérezni, és ehhez képest kedélyes tárgyalások között a kőbányai gyűjtőfogházban állapodott meg az uralmon lévő szociáldemokraták vezérkara egy néhány tízezres párt börtönben ülő vezérével, Kun Bélával. Ilyen értelemben puccs volt, vértelen puccs, nem voltak áldozatai, fosztogatások is alig történtek – de ellenállók sem akadtak. Herczeg Ferenc író például az első napokban azt várta, hogy „keményebb gerincű rendszer” jön, amely „meg fog váltani minket attól a gyalázattól, hogy az országból csak az a miénk, ami nem kell sem a tótnak, sem az oláhnak.” Herczeg Ferenc általában ráérzett arra, hogy mit éreznek olvasói – és mindig sok olvasója volt.

Akkor nacionalista érzelmek is szerepet játszottak a Tanácsköztársaság sikereiben?

1919 márciusában általános volt bel- és külföldön a vélemény, hogy a megtaposott nemzet megaláztatására született egyfajta válaszként a Tanácsköztársaság. Paradox módon ez a nemzetek létjogosultságát tagadó rendszer volt az egyetlen de facto magyar állami hatalom, amely az ország teljes fegyveres erejét az elveszített területek visszafoglalására mozgósította – s nem is sikertelenül. A „Nyugat nem adott, a Nyugat otthagyott” – dörögte haragosan Bokányi Dezső szocialista vezér, miért fordultak a bolsevik Oroszország felé a románok és a csehek rabló étvágyát eltűrő nyugati hatalmak imperializmusával szemben. Jön az orosz! – efféle feliratú reménykedő röpiratok terjedtek. Arra persze a Vörös Újság véresszájú vezércikkei ellenére sem gondolt senki komolyan, hogy milyen radikális, erőszakos – a polgárságot és általában véve az egész társadalmat nagyon gyorsan elidegenítő – változtatásokat fog magával hozni az új rezsim.

Nem volt abszurd célkitűzés világforradalmat kikiáltani egy gyakorlatilag összeomlófélben lévő országban?

Abszurd volt, apokaliptikus időkben azonban a fuldokló minden szalmaszálat megragad.

Négy év rettenetes háborúja után azt gondolták az emberek, ennél rosszabb Oroszországból sem jöhet.

Elnézve a huszadik század katasztrofális magyar és európai történelmét, megkérdezhetjük, hogy kikbe vetették a bizalmukat – csakhogy ez az utólagos bölcsesség történelmietlen kérdése. 

Miért nem álltak ellen?

Az első világháborús vereségből és szenvedésből, a 660 ezer katona halálából, a vidéki asszonyok és a lerongyolódva hazatért frontkatonák dühéből, az elszegényedett középosztály fásultságából kell megérteni az egészet, nem a 21. századból. A katonákra támaszkodott Lenin bolsevizmusa, s a háború abszolút veszteseire támaszkodott Kun Béla kommunizmusa is. Nem a szervezett munkások, a nyomdászok, az asztalosok voltak elsősorban a támogatói, hanem a frontról visszatértek, akik munka és megélhetés nélkül, esetleg szétdúlt családi fészkükbe vissza nem találva az utcákon tengődtek – az ő elkeseredésüket, frusztrációjukat jelentette a bolsevizmus. Utóbbi kifejezés alatt nem a marxizmust-leninizmust, egyfajta ideológiát kell érteni, hanem a haragnak és a dühnek a megzenésítését, politikai artikulációját.

Később az ellenforradalmi rendszer arról beszélt, hogy Budapest volt a forrása a felfordulásnak. Mennyire volt jogos ez az állítás?

Budapesten szerveződő értelmiségiek voltak azok az emberek, akik a Kommunisták Magyarországi Pártját megalakították, a Forradalmi Kormányzótanács személyi összetételéből viszont látszik, hogy a népbiztosok többsége vidéken született. Az ország szinte minden részén megalakultak az úgynevezett direktóriumok, munkástanácsok, tehát a hatalomváltás legtöbbször végbement a kis falvakban éppúgy, mint Budapesten. Még a francia megszállás alatt lévő Szegeden is megrendezték a bolsevik választásokat 1919. áprilisában – egyébként meglepően magas részvétel mellett.

A társadalom a kezdeti várakozás után hamar passzív, időnként viszont haraggal fellángoló, elkeseredett ellenállásba ment át.

A magántulajdon és az üzemek kisajátítása, a teljesen abszurd szesztilalom elidegenítette a társadalmi csoportokat a hatalomtól. Nagyon kevés aktív támogatója volt a kommünnek, és valóban igaz, hogy főként a szabad értelmiségieket, a bölcsészeket nyerte meg az ideológia, de a későbbi Horthy-hadsereg színe-virága jelentkezett a Vörös Hadseregbe. Ott harcolt Szombathelyi Ferenc, ott volt a gödöllői vörös főhadiszálláson a két későbbi 1944-es miniszterelnök, Lakatos Géza és Sztójay Döme, aki Stojakovics Demeter néven a Tanácsköztársaság egyébként igen eredményesen működő katonai felderítését vezette. A Közoktatásügyi Népbiztosság szervezési csoportja élén pedig az a Bárdossy László állt, akinek miniszterelnöksége alatt léptünk be a Szovjetunió elleni háborúba. Nagyon sokan, különböző megfontolásokból, leginkább alkalmazkodásként vettek részt. „Retek vagyok: kívül vörös, belül fehér” – mondták a korban. Nagyon kevesen voltak, akik rögtön száműzetésbe mentek, és még kevesebben voltak azok, akik aktív ellenállást fejtettek ki. Magát az ellenforradalmat is javarészt a kommunista ideológia teremtette meg túszszedéseivel, terrorisztikus nyelvezetével, az arányaiban ugyan nem túl jelentős, de elborzasztó kegyetlenségű vörösterrorral.

Hatos Pál

Mit tudunk az áldozatok számáról?

Ma is megosztó kérdés, hogy a vörösterror milyen mértékű volt. Váry Albert 590 nevet gyűjtött össze, de az újabb kutatások ezt jelentősen csökkentik. A Magyarországnál jóval alacsonyabb népességű, nagyjából hárommilliós Finnországban a vörös és a fehérterror együttesen a lakosság 1 százalékát érintette, a kilencmilliós „Tanács-Magyarországon” ugyanez a szám 1000-1500. Az áldozatok száma mellett látni kell azt is, amit például a későbbi népi Kodolányi János megírt. Hiába verték le a Duna-Tisza-közi paraszti ellenforradalmat, akasztottak Csornán, Sárospatakon s tucatnyi más helyen,

Kun Béla alapvetően félt a parasztságtól,

a 100 holdon aluli birtokosokat békén is hagyta. Az apolitikus paraszti társdalom középső rétegei, a kisgazdák jól életek. Hatalmas lakodalmakat tartottak – négy év kimaradásait kellett bepótolni –, s ekkor jöttek be az amerikai táncok, a shimmy és a one step. A falusi lakodalmakon ezeket is táncolták a csárdás mellett: ez is a Tanácsköztársaság történelméhez tartozik. És az is, hogy ekkor született Bartóknak az agressziót és a szexualitás hatalmát középpontba helyező provokatív remekműve, A csodálatos mandarin, s a kommunizmus eposza a munkásirodalom egyetlen maradandó költészeti teljesítménye, Kassák Lajos A máglyák énekelnek című versfolyama. S azt is le kell írni, hogy sajnos nem a nemzeti ellenállás döntötte meg Kun Béla önkényuralmát, hanem az ellenséges román szuronyok. Azok a román szuronyok, amelyek a szedett-vedett vörös hadsereget és joggal gyűlölt politikai megbízottjait elűzték Budapestről és az alföldi mezővárosok akácos utcáiból, kétszer annyi ideig zsarnokoskodtak a Tiszántúlon, mint amennyi ideig Kun Béla bolsevik ámokfutása tartott. A román megszállás pénzügyileg hétszer akkora kárt okozott a letaglózott Magyarországnak, mint a proletárdiktatúra – s több áldozatot is követelt. Szembe kell nézni azzal, hogy az 1919-es fehér ellenforradalomnak nincs akkora erkölcsi tőkéje, mint mondjuk az 1956-os forradalom pesti srácainak, akik szembeszálltak a tankokkal, s akik legendás Szabó bácsija egyébként 1919-ben vöröskatonaként és századbizalmiként harcolt a románok ellen.

Lett volna értelme Horthynak hamarabb lépéseket tennie?

Horthy Miklós váratlanul lépett fel a magyar történelem forgószínpadára 1919 kora nyarán, s a szinte jó kiállású, jó modorú katona, a Novara hőse azonnal az ellenforradalom szimbóluma lett. Ám a vörösök bukásáig ő is csak mellékszereplő maradt. A helyzetet jól leírja, hogy Szeged környéki tanyákról, ahol a szegedi ellenkormány Horthy Miklós fővezérrel együtt katonákat toborzott, kevesen jelentkeztek az antikommunista Nemzeti Hadseregbe, mert azok nem a megszállók kiverésére gyülekeztek, a románoktól sanyargatott Szentesen viszont a bolsevik hatalom utolsó vonaglásaikor is két óra alatt akadt kétezer ember, aki a Vörös Hadseregbe csapott fel, mert az a románok ellen ment. A Dél-Alföldön alig volt vörös dúlás,

azt viszont látták a Tisza-Maros közén, hogy a románok botoznak, gyilkolnak, megbecstelenítik a nőket,

s elvisznek mindent, ami mozdítható. Újra meg kell írni a Tanácsköztársaság megannyi kicsi történetét: nem vörös és fehér, nem fekete és fehér ez a sztori, hanem sokszorosan összetett, tele ellentmondásokkal. A történésznek éppen ezért nem azzal kell foglalkoznia, hogy puccs vagy forradalom, nem ezek a valós tétek. Az emberi motivációk mindig nagyon összetettek: van bennük önérdek, önfeláldozás, remény, gyávaság, bátorság és néha teljesen meggondolatlanság is.

Hogy felejthettük el annyira a Tanácsköztársaságot, hogy 1969 után csak most született róla új monográfia?

Az elmúlt harminc évben jogosan esett ki az emlékezetből a Tanácsköztársaság. A rendszerváltás után már lehetett ’56-ra, a magyar nép igazi szabadságharcára emlékezni, az érdeklődés a világtörténelmi jelentőségű nemzeti forradalom felé fordult, teljesen háttérbe szorítva március 21. mesterségesen kreált kultuszát, amelynek rítusait a mai negyvenesek és az idősebbek azért még jól ismerik. Búvópatakként azonban ott élt azóta is mindig velünk a „dicsőséges 133 nap”, hiszen nagyon sokan részt vettek benne: Márai Sándor, Illyés Gyula, csak hogy olyanokat említsek, akik a jobboldali kulturális kánonban is benne vannak. Ez is mutatja, hogy újbóli felfedezésre szorul ez a korszak, nem lehet homogén egészként kezelni. Az 1919 személyes emlékezetét meghatározó csaták katonái már mind porladnak – kulturális emlékezete azonban tovább él, újra és újra felkavarva az eszmék, érzések sohasem megállapodó folyamát.

(Fotók: Ficsor Márton)

Összesen 246 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Felszabadító háborút nem lehetett úgy győzelemre vinni, hogy a visszafoglalt Kassán az örömmel kitett nemzeti zászlókat vörösökkel cseréltették le.

És feudál-bolsevizmus váltotta fel a sima feudalizmust. A jelzők mindig rontanak a tartalmon, lásd népi-demokrácia.

"(1919-ben) A vidéki városokat, mint Salgótarjánt is, emésztette a forradalom lángja. Ezen ipari város munkásainak tömegeit a szenvedélyes kommunista propagandisták irányították, dühüket és elkeseredettségüket a többségben zsidó kereskedők üzleteiben és lakásaiban eresztették szabadjára. Az igazság felé vezető úton többségükben zsidó kommunista propagandisták vezették a tömegeket, hogy dühüket más zsidókon töltsék ki.

A Károlyi-kormány rákényszerült arra, hogy a hadsereget vezényelje ki az az anarchista forrongás megállítására. A katonaság tüzet nyitott a tüntetőkre, fosztogatókra. Hatvannyolc munkás meghalt, és körülbelül ötszáz megsebesült." (79-80.old.)

Forrás: részlet az izraeli történész, Eytan Bentsur: Láng Európa szívében, Kun Béla hatalmának 133 napja című könyvéből, K. u. K. Kiadó, é.n. (2010)

A kommunizmus mióta törődött azzal, hogy hány ellenséget szerez?
1941. június 25-én jelentette a szovjet Északi Front: A front és az alárendelt hadseregek légiereje 6 óra 20 perces kezdettel, bombázó formációk bevetésével, kivitelezte az ellenség légierejének megsemmisítését a repülőtereken. A bombázott repülőterek Finnország déli részén fekszenek.

A németek, akik három nappal korábban kezdték meg támadásukat, nem szerepelnek a jelentésben. Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió, hadüzenet nélkül és megszegve az alig egy évvel korábban kötött békeszerződését Finnországgal, egy ki nem provokált agressziót hajtott végre szomszédja ellen.

(Forrás: Viktor Suvorov: The Chief Culprit, Stalin’s Grand design to Start World War II (A fő csínytevő, Sztálin nagy terve a második világháború elkezdésére), Naval Institute Press, 2008, 254.old.)

Miért nem Nagy Britannia a példád? Négy csapatunk lenne a FIFA-ban.

Vérgőzből:
Részlet Szamuely Tibor beszédéből Győrött, 1919. április 20-án, Húsvét vasárnap:

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába.
A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunvilághoz elvezet minket.
Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát…”

Ezt úgy hívják: ad hominem támadás. Nem a labdára mész, hanem a babára.
A történelmi állítással foglalkozz!
Álláspontod hülyeségére az első bizonyíték az, hogy a szerinted "rendes" történelmet író udvari történészek könyveit nem veszik. Dehogynem. Ezekkel igazolnak háborús propagandákat és milliók fölösleges feláldozását. Persze, hogy veszik. Jólesik olvasni, hogy más is úgy hazudik, ahogy én.

Ilyen hülyén lebukni! Nézzük mit ír a Wiki:
On 25 June the Soviet Union launched an air raid against Finnish cities, after which Finland declared war
Tehát: Június 25-én a Szovjetunió légi támadást intézett finn városok ellen, amelyek után Finnország hadat üzent neki.
Pont azt írják, amit Szuvorov és amit előtted végig tagadtak vagy elhallgattak a forrásaid.

„A fasiszta mozgalom maga is aránytalanul zsidó mozgalom volt – tehát a zsidók arányaiban nagyobb részét alkották a pártnak, annak egész történetén keresztül, mint az olasz lakosság. … 1938-ra a pártnak 10,215 felnőtt zsidó tagja volt.” (Amikor Olaszország teljes lakosságából körülbelül 47,000 volt zsidó.) „Mussolininek több zsidó munkatársa volt, így a kedvenc és legbefolyásosabb szeretője, Margherita Sarfatti. Róma főrabbija hivatalos áldásában részesítette Mussolinit, aki (olasz támaszponton) segítette a cionista haditengerészet kifejlesztését, mint a brit imperializmus elleni manővert.”
Forrás: Stanley G. Payne: A History of Fascism, 1914-1945, The University of Wisconsin Press, 1995, 240.old.

Én másként közelítem meg ezt az egészet. Talán az egyszem Szurmay kivételével egyetlen olyan magas rangú, sikeres, szárazföldi tábornokunk nem volt, akit az elkeseredetten hazatérő ( fél évvel azelőtt még mi álltunk győzelemre) katonák ismertek volna és felnéztek volna rá. ( Az, hogy Bécs ebben mennyire volt benne, azt hagyjuk) Egy ilyen ember lelket tudott volna önteni a honvédekbe, amikor a Kis-Antant támadásai elindultak ( A törököknek volt egy Musztafa Kemáljuk azért tudták kiverni a görögöket ) és nincsen Tanácsköztársaság. Azok ugyan összeszedtek egy viszonylag kicsi, gyengén felszerelt, nem főtisztek által vezetett sereget, de nem volt esélyük. A Felvidéken még értek el sikereket, de a románokkal már nem bírtak.

Talán annyi, hogy ne gyalázzuk meg azoknak a katonáknak az emlékét, akik igenis Magyarországért harcoltak, és bíztak abban, hogy alkalmas pillanatban elkergethetik Kun Béláékat. De persze: Kun Béla célja csakis a hatalom átmentése volt.

Nem olyan egyszerű a dolog, Hitlernek azért volt esze. Erdélyért megversenyeztette Antonescut és Horthyt és mivel A. küldte a csapatokat a frontra, H-nak sem volt sok választása.

Az igazság még akkor is fáj, ha nem történész mondja, hanem valaki, aki tudja, hol kell dolgokat keresni. Szuvorov ilyen. Szotszkov is:
Egy nyugalmazott szovjet hírszerző vezérőrnagy, Lev Szotszkov szerint dokumentumok kerültek elő arról, hogy Sztálin, a nyugatiakkal folyó tárgyalásai során, már 1939-ben felajánlotta, hogy a következő erőkkel csatlakozik Angliához és Franciaországhoz egy németellenes háborúban:

120 lövészhadosztály,
16 lovashadosztály,
legalább 9,000 páncélos,
5,000 nehézlöveg
és 5,000 harci repülőgép.

A feltétel: hogy Lengyelország garantálja e csapatok átengedését. (Amire Lengyelország nem volt hajlandó)
Forrás: The Telegraph, 2008. október 18.

Szerzőnk mosdatja a szerecsent:
(Kun Béla) 'A román hadsereget gúnyolva és lenézve bátorította katonáit: "Ezek igazság szerint nem is igazi katonák – mondta – hanem gyávák gyülekezete, akiket külső tényezők irányítanak. És ha a magyar szerveződő hadseregnek nincs lőszere, akkor majd üvölt; a bátor kommunistának nincs egy késnél többre szüksége ahhoz, hogy megvédje a proletárdiktatúrát."' (162.old.)

Böhm Vilmos hadseregparancsnok: "A Vörös Hadsereg harci értéke nulla" –mondta. "Tragikus a helyzet, katonáink félnek és engedetlenek, nem képesek megvédeni magukat. Budapestet kettős veszély fenyegeti – a román hadsereg és a csőcselékből álló magyar hadsereg.."(165.old.)
(Eytan Bentsur: Láng Európa szívében, Kun Béla hatalmának 133 napja, K. u. K. kiadó, 2010.)

Akarsz egy orosz történészt ugyanerről? Tessék:
Mark Solonin. 25 June. Stupidity or aggression?
Part 4. THE CRUSH. “MACHINES WILL GO IN THE FIERCE RAID[1] ...” The aviation strike on Finland, which occurred 25—26 June 1941, was at least sometimes mentioned in especially thick books by Soviet historians. However, practically nothing was written about offensive actions of the Red Army land forces in the Finnish territory.

Könyvének címe: Június 25, hülyeség vagy agresszió?
4. fejezet. A légi támadás ami Finnország ellen 1941. június 25-én és 26-án történt néha kap említést a szovjet történészek különösen vastag könyveiben. Viszont gyakorlatilag semmit se írtak a Vörös Hadsereg szárazföldi alakulatainak támadó cselekményeiről finn területeken.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés