Kevesen szólalnak fel az üldözött keresztényekért – spanyol jogvédő a Mandinernek

2020. október 26. 19:33
Amikor a keresztények ellen követnek el népirtást, a nemzetközi közösségben csak nagyon kevés hang szólal fel a védelmük érdekében – mondja José Luis Bazán spanyol jogász, nemzetközi jogvédő. Bazan szerint egy radikalizált kisebbség képes üldözni egy békés többséget, még a saját országán belül is; a dzsihádisták pedig szisztematikusan támadják a keresztény közösségeket Afrikában. Interjúnk!

José Luis Bazán spanyol jogász, a Juan Carlos Egyetem, a La Rioja Egyetem és a Párizsi Katolikus Intézet oktatója, nemzetközi emberi jogi konferenciák előadója, a migráció, az emberkereskedelem és a vallási szabadságjogok kutatója, a brüsszeli székhelyű COMECE brüsszeli egyházi bizottság jogi tanácsadója. Az interjú a Migrációkutató Intézettel együttműködésben készült.

Marsai Viktor interjúja.

***

Hogyan látja a keresztényüldözés helyzetét a 21. században? Egyetért az Opendoors nevű szervezet azon állításával, miszerint a keresztények a leginkább üldözött kisebbség a világon?

A tények és a narratívák egymástól meglehetősen különböző dolgok. A keresztényüldözés mint világszerte elterjedt jelenség egy cáfolhatatlan igazság és tényszerű valóság. Ugyanakkor a tényeket és a realitásokat el lehet fedni, önkényesen összeválogatni, csoportosítani, bagatellizálni, elsősorban olyan prekoncepcionális narratívák mentén, amelyek elferdítik az igazságot. És sajnos ez történik a keresztényüldözés kapcsán is, különösen, ahogy a nyugati világ leírja a jelenséget.

A keresztényüldözés legtöbbször egy nem létező téma a nyugati közvélemény számára.

A nyugati média nagyon sokszor nem számol be róla, vagy elkendőzi a tényeket: példának okáért Nigéria középső államai kapcsán ezt egy közösségek közötti (intercommunity) erőszakként írja le, amely az állattenyésztők és a földművesek között zajlik az erőforrásokért, a klímaváltozás kontextusába helyezve. Ugyanakkor az esetek többségében a nomádok – akik legtöbbször muszlimok – az agresszorok, és a farmerek – akik keresztények – az áldozatok. Az állattenyésztő iszlamista terroristák megtámadják a földművesek földjét – akik annak legitim birtokosai –, felgyújtják a házaikat, a falvaikat, a templomaikat, megölik a vallási vezetőket, megerőszakolják a lányokat és az asszonyokat. Mégis mindkét csoport, a pásztorok és a farmerek is ugyanabba a kategóriába kerülnek: az áldozatok kategóriájába, előbbiek esetében a klímaváltozást vagy a szegénységet emlegetve okként, ami egy félrevezető, fals, sőt erkölcstelen narratíva. Igenis létezik a radikalizált nomádok által folytatott iszlamista terrorizmus, amit a mainstream média és politikusok letagadnak, ideértve a nemzetközi szervezetek vezetőit is.

A többség és a kisebbség viszonyrendszereként is leírható mindez?

A „kisebbség” kifejezés kapcsán szeretnék tenni néhány megjegyzést: valóban igaz, hogy az üldözött keresztények néha szociológiai szempontból kisebbségi csoportok az adott társadalomban, ahogy az például a Közel-Keleten megfigyelhető. De a többségi csoportokat ugyanúgy lehet üldözni, saját országukban is. Ez talán különösen hangozhat a nyugati füleknek, de attól még igaz.

Egy radikalizált kisebbség képes üldözni egy békés többséget, a saját országán belül is.

Bár nem az üldöztetés kategóriájában, de az intolerancia és a diszkrimináció szintjén ezt a nyugati társadalmakban is megfigyelhetjük. Azokban az országokban, ahol a többség kereszténynek vallja magát, a saját szekuláris kormányuk és a média különféle sztereotípiákat fogalmaz meg a keresztényekkel kapcsolatban és negatív konnotációkat kapcsol hozzájuk, illetve offenzív törvényeket fogad el ellenük, amely alapvető jogaikat sérti – mint például a lelkiismereti szabadsághoz való jog az abortusz vagy az eutanázia kapcsán, illetve a szülők jogát saját gyerekeik nevelésére. A keresztényeket célzó társadalmi zaklatás, gyűlöletbeszéd és más bűncselekmények még olyan országokban is rendszeresen előfordulnak, amelyek tradicionálisan és kulturálisan keresztény országok. Franciaországban például a helyi belügyminisztérium adatai alapján 2019-ben 1 052 keresztény-ellenes, 687 antiszemita és 154 iszlamofób támadásra került sor. Miért van az, hogy ezek a számok és arányok ismeretlenek az európai közvélemény előtt?

Milyen a kereszténység helyzetét Afrikában? Elképzelhetőnek tartja, hogy a kontinens lehet a kereszténység következő nagy hajtóereje?

Az afrikai kereszténység egészséges, pezsgő, elkötelezett és folyamatosan gyarapszik. A Pew Research Center egyik tanulmánya ezt egyértelművé teszi, és általánosságban szólva

Afrika a legvallásosabb kontinens a világon.

Az etiópok 98%-a, a nigériaiak 88%-a, az ugandaiak 86%-a, a dél-afrikaiak 75%-a mondja azt, hogy a vallás nagyon fontos az életükben. Ezzel szemben Európában a vallásosság aránya rendkívül alacsony, a hasonló érték Nagy-Britanniában, Németországban és Svédországban 10%, Franciaországban 11%, Spanyolországban 22%, míg Görögország esetében az 56%-os arány az egyik legmagasabb).

Általánosságban elmondható, hogy az afrikai keresztények is elkötelezettek vallásuk iránt. Összehasonlításképpen azt látjuk, hogy Európában azon emberek aránya a keresztényeken belül, akik szerint a vallás rendkívül fontos szerepet játszik életükben, 9% (Dánia) és 59% (Görögország) között mozog (Nagy-Britanniában 11%; Németországban és Franciaországban 12%; Olaszországban 23%; Spanyolországban 30%; Lengyelországban 32%). Az Egyesült Államok ebből a szempontból elkötelezettebb, ott a hívők 68%-a mondja azt, hogy a kereszténység rendkívül fontos a számára. Ugyanakkor Afrikában jóval nagyobb százalékokat találunk: a Dél-afrikai Köztársaságban például 79%, Nigériában 82%, Ghánában 89%, Etiópiában 98% ez az arány.

Milyen kihívásokkal néznek szembe mindennapi életükben Afrika keresztényei?

A háború, az erőszak, a mélyszegénység, a korrupció és más problémák továbbra is mételyezik az afrikai államokat és hatnak lakosaikra, beleértve a keresztényeket is, akik milliószámra szenvednek ezektől az igazságtalanságoktól. Ráadásul Afrika egy egyre kiterjedtebb keresztényüldözés színtere, amelyet zömében iszlamista terrorista csoportok hajtanak végre, és ami a mártíromságot napi valósággá teszi az afrikai keresztény közösségek számára. Afrika egyes részein

egyáltalán nem szokatlan, hogy valakit csak azért meggyilkolnak, mert elmegy egy misére,

részt vesz egy körmeneten vagy egyszerűen csak keresztény környéken él. Teljesen nyilvánvaló az is, hogy bizonyos külső és belső erők agendájában a térség iszlamizációja valós célkitűzés, különösen a szubszaharai Afrikában.

Milyen példákkal szolgálhatnak a nagyvilág számára az afrikai keresztények?

Az afrikai kereszténység a gazdagság egyik forrása és modell a világ többi keresztényének olyan témákban, mint a közösségi értékek fontossága, a család és az élet megbecsülése, a hétköznapok öröme és ünneplése, a vallás megjelenése az élet minden területén. Példaértékű az elkötelezettségük intenzitása, amelyért akár vérük árán is tanúskodnak, az Istenhez és az emberi igazsághoz való hűségük, ellenálló képességük és elnyűhetetlen törekvésük az iránt, hogy az élet értelmét és értékét felfedezzék, minden nehézség és szenvedés ellenére.

A világnak és különösen a nyugati országoknak tanulniuk kell az afrikai egyház példájából,

híveiktől és lelkészeiktől. Afrika hívőket, papokat és vallásos embereket „exportál” más kontinensekre: ez a trend hozzájárul ahhoz, hogy az afrikai egyház értékei még láthatóbbak legyenek a befogadó országokban. Afrika dinamikus hajtóereje a keresztény egyháznak, s a jövőben minden bizonnyal még hangsúlyosabb szerephez fog jutni, hiszen demográfiai szempontból az afrikai keresztények százalékos aránya növekszik, és a közösség spirituális ereje hatalmas.

Az afrikai keresztények életének sötét oldalával is foglalkozik: az üldöztetéssel. Mivel találkozik ennek kapcsán?

Amikor az egyház és hívei teljesítik küldetésüket és hivatásukat, akkor ellentmondásokra és üldöztetésekre kell számítani a földi hatalmak részéről, hiszen sokan a társadalmak, népek, családok és egyének fölötti uralomra, elnyomására törekednek. Az üldözés módja változhat: ahogy Ferenc pápa fogalmazott, előfordulhat egyfajta „fehérgalléros üldözés”, amely társadalmi elszigetelődést, a média általi zaklatásokat vagy sztereotipizálást jelenthet, vagy akár megnyilvánulhat a másként gondolkodók elnyomásához szükséges jogi cselekményekkel való visszaélésben, a szakmai lehetőségek hiányában, a munkahelyi diszkrimináció jelenlétében.

További példaként említhető a személyek hírnevének és becsületének hiteltelenítése,

illetve a vallásgyakorlás visszaszorítása vagy ellehetetlenítése a nyilvános szférában stb. Az irónia az, hogy az üldözők általában az emberi jogok és a jogállamiság zászlaja alatt – jellemzően az észszerűségen és a józan észen túllépve – arra törekednek, hogy kizárják a másként gondolkodókat, és sok esetben megpróbálják őket börtönbe juttatni igazságtalan jogalkalmazással. Például egy ENSZ-„szakértő” nyilvánosan kijelentette, hogy az abortusz megtiltása kínzást vagy legalábbis embertelen és megalázó bánásmódot eredményezhet azon nők számára, akik abortuszt akarnak végrehajtani. Ha a kiszolgáltatott helyzetű emberek életének védelme súlyos – akár börtönnel sújtható – bűncselekménynek minősül egy demokratikus országban, akkor milyen emberi jogokról és demokráciáról beszélünk? A szomorú valóság az, hogy az „emberi jogok” esernyője alatt olyan erős szereplőket találunk, akik haszonszerzés céljából eszközként használják az emberi méltósághoz köthető fundamentumokat és kizárják a másként gondolkodókat a társadalomból. Ugyanez vonatkozik a politikai korrektségre és a gyűlöletbeszéddel való visszaélésre a cenzúra előmozdítása és bizonyos kívánt szakpolitikai célok vonatkozásában, szembemenve bármiféle politikai vagy társadalmi ellenállással.

Az üldöztetés azonban nem csak vértelen eszközökkel zajlik.

A fent üldöztetés mellett a keresztényekkel szembeni „klasszikus” – ha mondhatjuk így –, véres és fizikailag erőszakos üldöztetést – gyilkosságok, nemi erőszakok, otthonok megsemmisítése, kényszer, erőszakos térítés, emberkereskedelem – is találunk.

Ferenc pápa kijelentette, hogy „az egyháznak most több vértanúja van, mint az első évszázadokban”.

Ez nem túlzás és nem nagyotmondás. Minden hiteles nemzetközi jelentés ugyanazt a valóságot mutatja: sok afrikai ország keresztényeit véres üldöztetés éri, amely egyes esetekben megfelel a népirtás feltételeinek.

Keresztény körmenet Elefántcsontparton

Mit tesz a nemzetközi közösség, hogy megállítsa a keresztények elleni fellépést a világ számos pontján, például Irakban, Szíriában vagy Nigériában?

Még a „népirtás” szót is kerülik a kormányok és a politikai döntéshozók, mivel tisztában vannak azzal, hogy miután egy folyamatot népirtásnak titulálnak, nemzetközi jogi kötelezettség keletkezik a tevékenység felszámolására az 1948. évi a népirtás tilalmáról és büntetéséről rendelkező ENSZ egyezmény alapján. Senki sem ellenzi – és ez így van rendjén –, hogy valaki a jazidik helyzetéről beszéljen Irakban, a muszlim ujgurok státuszáról Kínában és a rohingyák körülményeiről Mianmárban, de amikor a keresztények ellen követnek el népirtási akciókat,

a nemzetközi közösségben csak nagyon kevés hang szólal fel a védelmük érdekében.

A kettős mércét normalizálták a konfrontációs és polarizált politikai harcokban. Például egyesek számára úgy tűnik, hogy a „Black Lives Matter” mozgalom bizonyos esetekben kivételeket tesz: nem számít például, hogy meg nem született fekete csecsemőkről van szó Afrikában vagy másutt, vagy a „fekete élet” már egyáltalán nem is számít, ha nem nyugati országokban élnek – ahol egyébként a fekete és más kisebbségeket egyszerűen politikai eszközként használják. E politikai mozgalmak közül kik vonulnak az utcára azért, hogy azokért a fekete afrikai életekért küzdjenek, akiket keresztényként üldöznek a saját hazájukban?

Véleménye szerint a keresztények üldözése Afrikában társadalmi-gazdasági okok következménye – verseny az erőforrásokért, etnikai feszültségek ), vagy a vallási ideológia – dzsihádizmus  is egy fontos tényező?

Egy adott helyzet helyes elemzése pontos és elegendő releváns információ feldolgozását igényli: az összes fő tényezőt és változót figyelembe kell venni, és meg kell adni a megfelelő teret és dimenziót. A kulturális, társadalmi és politikai kontextus – ideértve a nyelvet is – szintén befolyásolhatja az elemzést, oly módon, hogy csökkentheti annak pontosságát és hitelességét. Néhány évvel ezelőtt a „brüsszeli politikai buborékban” az „R” szót (vagyis a „vallás” szót [az angol Religion szóból – a szerk.]) el kellett kerülni minden nyilatkozatban, jelentésben vagy dokumentumban. A dolgok megváltoztak: az Unió előző külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini pozitívabban próbálta bemutatni a vallás potenciális szerepét a konfliktusok megelőzésében és megoldásában. De

a vallást Európában és azon kívül is számos helyen még mindig inkább „a problémának” tekintik,

semmint megoldásnak a konfliktusokra.

Miért lehet ez így?

Ezen megközelítésben a vallás problematikus megközelítése dominál, és megfigyelhető egy tendencia, hogy félretegyék vagy leminősítsék a társadalomban betöltött szerepét. Például, egyes döntéshozók és kormányok olyan „nemzetközi vallásszabadság-politikát” fogadtak el, amin keresztül a vallásszabadságnak egy olyan narratíváját – ismét megjelenik ez a fogalom – hozták létre, amelyet más politikai agendák népszerűsítésére használtak – például a nők “felhatalmazása”, beleértve az úgynevezett “reprodukciós egészséget és jogokat”, ami természetesen magába foglalja a szándékos abortuszt. E tekintetben az ENSZ vallás- vagy meggyőződés szabadságával foglalkozó különleges előadójának A vallás- vagy meggyőződés szabadságáról és a nemek közötti egyenlőségről szóló jelentése (2020. február 27.) egy botrányos dokumentum, amelyben ahelyett, hogy védené és elősegítené a vallásszabadságot – amint azt a mandátuma előirányozza –, aláássa a vallásszabadságot azáltal, hogy a nem létező „abortuszhoz való jogért” lobbizik, és aktívan kiterjeszti az úgynevezett „LMBT-jogokat” a vallásszabadság kárára.

Ez valódi veszélyt jelent az alapvető emberi jogok, mint a gondolkodás, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jog integritására.

Milyen következményei lehetnek ennek?

Ez a narratíva félrevezető, és nagyon kevés köze van a vallásszabadság és más alapvető jogok védelméhez és előmozdításához. Az afrikai nők – csakúgy, mint a világ többi nője – ezt az ideológiai újgyarmatosítást szenvedik el néhány nyugati ország – és néhány nemzetközi szervezet – részéről, amelyek megpróbálják rájuk kényszeríteni a liberális agendájukat, ideológiai programjaikat összekapcsolva a nők és a lányok társadalmi és gazdasági emancipációjával. Az Afrikára vonatkozó liberális nyugati narratíva az, hogy túl sok afrikai van, és az, hogy „kontrollálniuk kell a népességüket” – vagyis terjeszteni az abortuszt és a fogamzásgátlást – akár önkéntesen, akár nyomás alá helyezve az embereket. És természetesen óriási erőforrásaikat főleg a nyugati vállalatoknak kell kiaknázniuk. Ebben a megközelítésben a társadalmi-gazdasági válasz az a fő tényező, amely megmagyarázza, miért van Afrika bajban, miért bukik meg sok állam, és miért tölt be az erőszak ennyire főszerepet a társadalmaikban.

Ugyanakkor, miközben elfogadjuk a társadalmi-gazdasági tényezők – csakúgy, mint más tényezők, például a víz vagy más erőforrások hiánya – szerepét a konfliktusokhoz és erőszakhoz vezető negatív kontextus kialakulásában, valamint az afrikai társadalmakban jelen lévő etnikai dimenziót, a keresztények üldöztetése nem magyarázható csak ezekkel az okokkal. A UNDP Journey to extremism in Africa (2017) című érdekes jelentése azt mutatja meg, hogy „a csoport vallási elképzelései” jelennek meg a szélsőségesekhez való csatlakozás elsődleges motivációjaként (40%), ezt követi a „része lenni valaminek, ami nagyobb, mint én magam” (16%), a „vallásos vezetőbe vetett hitt” és a „foglalkoztatási lehetőségek” (13-13%) és a „családhoz vagy barátokhoz való csatlakozás” (10%) – azonban a „csoport etnikai alapelvei” a motivációknak csak 5%-át teszi ki. A társadalmi-gazdasági tényezők nagyon alacsony százalékot képviselnek a toborzott emberek azon motivációjában, hogy csatlakozzanak egy szélsőséges csoporthoz Afrikában.

Mi jellemzi a szélsőséges csoportokat?

Az Afrikában tevékenykedő szélsőséges csoportok túlnyomó többsége dzsihádista, vagyis olyan iszlamista terroristákról beszélünk, akik a keresztényeket – és a politikai céljaikat nem osztó más csoportokat –, illetve a keresztény kultúrát és örökséget megsemmisítendő és kiiktatandó ellenségnek tekintik. És ennek megfelelően is cselekszenek:

szisztematikusan támadják a keresztény közösségeket,

elpusztítják falvaikat, templomaikat, és meggyilkolják vagy elrabolják vallási vezetőiket. Az említett afrikai dzsihádista szervezetek rengeteg különböző csoportot tudnak soraik között, többségük külső támogatással és finanszírozásból működik. Ilyenek például az al-Káidához kötődő as-Sabáb és a Jama'a Nusrat ul-Islam wa al-Muslimin (JNIM), az Iszlám Állam nyugat-afrikai szervezete (Nagy-Szahara Iszlám Állama – ISGS), a Boko Haram, a TWJWA (más néven Nyugat-afrikai Egységmozgalom a Szent Háborúért – MUJAO), az Al-Murabitun és az Ansar al-Sharia (AAS), az Ansar Bayt al-Maqdis (ABM) – másik ismert nevén az Iraki és Levantei Iszlám Állam –, az al-Kádia az Iszlám Maghreb Földjén (AQIM), a nigériai dzsihádista pásztorok csoportja, vagy éppen az új mozambiki dzsihádista sejteket Cabo Delgado tartományban. Az üldözésük elleni harc jegyében meg kell védenünk a keresztényeket, testi épségüket, életlehetőségeiket, falvaikat, templomaikat, középületeiket és infrastruktúrájukat: nem engedhetjük, hogy a terroristák elérjék a céljukat, és a keresztények tömegesen hagyják el saját szülőföldjüket – ahogy az a Közel-Keleten történt. Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy ugyanez történjen a kulcsfontosságú Afrikában. Ezért nyomást kell gyakorolni a felelős kormányokra, beleértve a nemzetközi büntetőjogi fórumok és lehetőségek igénybevételét is.

Mely afrikai államok vannak a legrosszabb helyzetben a keresztényüldözés terén?

Az Open Doors minden évben elkészíti a keresztényüldözésben leginkább érintett 50 ország rangsorát. A World Watch List 2020 alapján aggasztó kép rajzolódik ki az afrikai országokban élő keresztényekre nézve: Szomália a harmadik legrosszabb helyet foglalja el a világon a keresztényüldözés tekintetében, szorosan utána Líbia (4.), Eritrea (6.) és Szudán (7.) következik. Nigériában (12.), Egyiptomban (16.), Algériában (17.), Mauritániában (24.), a Közép-afrikai Köztársaságban (25.), Marokkóban (26.), Burkina Fasoban (28.), Maliban (29.), Tunéziában (34.), Etiópiában (39.), Kenyában (44.), Kamerunban (48.) és Nigerben (50.) is aggasztó a helyzet. A keresztények szempontjából 50 legveszélyesebb országból 17 Afrikában található. Persze ez nem jelenti azt, hogy a többi afrikai országban a keresztények egyáltalán nem találkoznak intoleranciával, diszkriminációval – vagy akár üldöztetéssel.

Mi volt a legmegrázóbb élménye?

Nehéz kiválasztani egyet abból a számtalan szomorú történetből, amit afrikai keresztények meséltek. Számomra inkább az a meglepő, hogy gyakran nem is tekintenek magukra „üldözöttként”:

számukra a mindennapi erőszak, a halottak látványa az élet „természetes” részét jelenti.

Ahogy az is, hogy egy nap – akár másnap vagy a rá következő napon – ők lehetnek a soron következő áldozatok. Másik megdöbbentő élményem a terroristák kegyetlensége, hogy milyen hidegvérrel gyilkolnak meg teljes családokat, szülőket és kisgyermekeket, és mennyire kíméletlenek az idősekkel és a várandós nőkkel. Hasonlóan értetlenül állok, amikor azt látom, hogy egy-egy állami szerv ölbe tett kézzel nézi mindezt. Nem arról van szó, hogy ne lenne rá emberük vagy anyagi erőforrásuk. A helyzet ennél rosszabb: súlyos mulasztásban vannak, ami szélsőséges esetben az agresszorok – vagy legalábbis politikai céljaik – támogatásaként értelmezhető.

Hogyan segíthetnek afrikai testvéreiken a hétköznapi hívő keresztények?

Sokak számára naivan – sőt, egyenesen badarságnak vagy őrültségnek – hangozhat, de az ima és a böjt a terrorizmus elleni lelki harc legfontosabb eszközeit jelentik. Valójában ezek maguk a színtiszta kereszténység. Ezek állnak a hitünk középpontjában: a Szentlélek képes megváltoztatni a szíveket. A terrorista képes a béke és a megbékélés szószólójává válni. A keresztény tanítás alapján bármelyikünk hozzájárulhat e folyamatokhoz, még a távolból is – a templomban vagy az otthonunkban, vagy éppen az utcán sétálva. Oliver Dashe Doeme őeminenciája az északkelet-nigériai Maiduguri püspökeként szolgálja közösségét. A térségben hatalmas pusztítást végzett a Boko Haram. Személyesen mesélte el, hogy 2014-ben éppen az Oltáriszentség előtt imádkozott rózsafüzérével a kápolnában, amikor hirtelen megjelent az Úr. Elmondása szerint a látomásában Jézus először nem szólt semmit, azonban egyszer csak egy kardot nyújtott felé, majd a püspök a kard után nyúlt. „A kard rózsává változott, amint megmarkoltam” – mondta a püspök, és felidézte Jézus hozzáintézett szavait: „A Boko Haram távozott”. Az Úr kétszer is megismételte szavait.

Persze a hit nem zárja ki a cselekvést.

Az eddig elmondottakat kiegészíthetjük azzal, hogy a keresztény testvéreink iránti kötelességtudat mindnyájunkat arra kötelez, hogy még többet tegyünk szükségleteik biztosítása érdekében a templomokban és a társadalomban egyaránt. Meg kell találnunk a kreatív segítségnyújtás formáit. Keresztények és egyidejűleg állampolgárok is vagyunk, akiknek gyakorolniuk kell a jogaikat és szabadságaikat. Kifejezni egyetértésünket és nemtetszésünket a politikai és társadalmi szereplők felé; azonnali cselekvést követelni a hatóságoktól, hogy biztonságos menedéket keressenek a keresztények számára máshol, illetve minden lehetséges nemzetközi fórumon szólaljanak fel az üldözést némán tűrőkért; humanitárius segítséget és nemzetközi védelmet kell követelni az üldözött keresztényeknek. A keresztények maguk is létrehozhatnak csoportokat és hálózatokat, amelyekkel bemutathatják a keresztényüldözés valóságát saját társadalmukban. Összeállítás áldozatok beszámolóiból, különböző események – például fotókiállítások, egyetemi viták –, újságszerkesztőknek írt levelek, keresztény iskolákhoz kötődő családokat célzó kampányok, specializált NGO-k létrehozása, különböző jelentések lefordítása a helyi nyelvre – csupán néhány példa arra, hogy mit lehetne tenni. És persze a keresztényüldözés ügyét be kell emelni a választási kampányba úgy, hogy a jelöltek megtalálják a szükséges politikai kompromisszumot.

nyitókép: keresztények Dél-Szudánban

Összesen 102 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés