Palmiry emlékezete – a nácik lengyelellenes bűntetteiről

2020. június 22. 14:45
Amíg Katyńban felnőtt férfiakat öltek, főképp katonákat a szovjetek, addig a nácik Palmiryban lengyel öregeket, nőket és fiatalokat is, a legfiatalabb áldozat 16 éves volt. Katyń néhány hét alatt zajlott le, Palmiry viszont másfél éven át tartott, és az ország számos pontjáról szedte az áldozatait. A lengyelség kevésbé közismert másik nagy 20. századi tragédiájára emlékezünk.

Nizalowski Attila írása

 

Palmiry egy 19. században létesült kis falu a vadregényes nevű Kampinos-erdőségben, valahol Lengyelország közepén, Varsótól nem messze.

Nemigen tudnánk a létezéséről, ha a második világháború idején valakik nem döntenek úgy, hogy tömegmészárlások színterévé teszik. De így határoztak, mások pedig végrehajtották a parancsaikat, s 1939 decembere és 1941 ősze között 2200 embert öltek meg és temettek el itt, a faluhoz közeli erdei tisztásokon. A kivégzettek életét mindenféle törvényes vád, vizsgálat és ítélet nélkül vették el, jó néhányukat meg is kínozták.

Elpusztításuk legfőbb oka az a náci szándék volt, hogy a lengyelséget megfosszák lelki, kulturális és politikai vezetőitől,

attól a képességétől, hogy saját államot tudjon alkotni és vezetni. Mintha egy kevéssé iskolázott ember nem lenne képes előlépni, s küzdeni az övéiért!

A körülöttünk élő szlávok konfliktusaira nemigen figyelünk, a kelet-európai öldökléseket meg már az általános iskolában untuk. Pedig az önképünk is megkövetelné, hogy tisztába kerüljünk végre a határainktól nem túl messze lezajlott bűncselekményekkel.

Kivétel ez alól Katyń. Az Országgyűlés 2011-ben a katyńi áldozatok emléknapjává nyilvánította április 13-át, s ugyanekkor emlékművet is emeltek az áldozatoknak egy óbudai parkban. Azt mondják, ez volt az első ilyen köztéri alkotás az európai fővárosokban. Büszkék lehetünk rá, ám az eltelt egy évtized ellenére még mindig csak arctalan tömeg a számunkra az itt legyilkolt sok-sok ember. Sohasem beszélünk például a 32 évet élt Janina Lewendowskáról, a katonacsaládba született pilótáról, aki a mészárlás egyetlen női áldozata volt, s kinek húga, Agnieszka a palmiryi vérengzés során halt meg. Nem beszélünk Korompay Emanuel Aladárnak, az öldöklés magyar mártírjának Márta nevű lányáról sem, akinek életét 1939-ben bombatámadás oltotta ki. Vagy Elżbieta lányáról, aki megkínzása után önkezével oltotta ki a saját életét a Gestapo börtönében. Vagy Mieczysławáról, a koncentrációs táborba hurcolt és ott vértanúságot szenvedett feleségéről.

Katyńról nagyjából annyit tartunk számon, hogy 1940 áprilisában-májusában 22 ezer lengyel katonai foglyot és polgári személyt mészároltak le itt a szovjetek a közeli erdőkben, Sztálin parancsára, mindenféle vád és ítélet nélkül. Még a közelgő végről sem szóltak nekik, így a legtöbben csak az utolsó pillanatban eszméltek rá, hogy hol és hogyan fog véget érni az életük. Ez egyébként Palmiryban is pont így esett, s nem véletlenül.

A náci és szovjet fél már a háború előtt egyeztetett a lengyelek sorsáról,

majd Lengyelország lerohanása után Krakkóban és Zakopanéban szakértői csoportok tárgyalták ki a mészárlások általános eljárásrendjét. A németek ekkor ismerték meg a sztálini tisztogatások idején kifejlesztett hatékony kivégzési módot, melyet utána ők neveztek el tarkólövésnek (Nackenschuss).

Palmiryt és Katyńt a párhuzamosságok és hasonlóságok ellenére mégsem méltányos összekeverni, ráadásul aki így jár el, az saját magát fosztja meg attól, hogy az emlékezéssel több legyen. Ezt azért kell rögzíteni, mert egyre többször hallani olyan egyszerűsítő kifejezéseket, mint amilyen a „pomerániai Katyń” és a hasonlók. Ha valakinek nincs ideje másokért imádkozni, hát ne tegye.

Katyńban felnőtt férfiakat öltek, főképp katonákat. Palmiryban öregeket, nőket és fiatalokat is,

a legfiatalabb áldozat 16 éves volt. Katyń néhány hét alatt zajlott le, Palmiry viszont másfél éven át tartott, és az ország számos pontjáról szedte az áldozatait. Volt, akit munkából, volt, akit a lakásáról, s volt, akit az utcáról hurcoltak el többek között azért, hogy bosszút álljanak a földalatti mozgalom valamely akciója miatt. Amikor az ellenállás „szabályos” ítélethozatal után kivégezte a lakásán a félig lengyel, félig osztrák Igo Sym kollaboráns színészt, a nácik 21 ártatlan vérét ontották ki, köztük két egyetemi professzorét. Majd amikor egy német polgármesterrel végeztek Legionowoban, mintegy 190 ember vérével kárpótolta magát a hadigépezet.

A Palmiryban történteket nagy figyelemmel rögzítették fényképeken, listákon és másféle dokumentumokon. Katyń esetében nem voltak ilyenek, a kijelölt néhány fős végrehajtó alakulat nem is lett volna képes még leltárt is készíteni az öldöklés menetéről. A különféle előkészítő iratokat és jelentéseket pedig kevés kivétellel mind megsemmisítették az ötvenes években Hruscsov engedélyével.

Katyńról azt mondják, hogy a sztálini tisztogatások idején egész falvakat, népcsoportokat hoztak ide megsemmisíteni szerte a Szovjetunióból, s a lengyelek mellett további 300 ezer áldozat nyughelye lehet, asszonyoké és gyermekeké is. Palmiry viszont különféle összehangolt műveletek legjellemzőbb epizódja volt, melyek összességében 100 ezer életet követeltek. Ilyen volt az értelmiségi művelet (Intelligentzaktion), vagy a rendkívüli béketeremtő művelet (AB Aktion).

A nácik már 1939 szeptembere előtt proskripciós listákat nyitottak a kivégzendő személyekről,

s úgy becsülik, hogy helyben kb. 50 ezer embert végeztek ki. Az 1940-es esztendőben utcán, lámpavason, épületfalakon mindenütt tetemek hevertek vagy függtek Lengyelország-szerte. Az áldozatok másik felét ellenben koncentrációs táborokba és eldugott vesztőhelyekre hurcolták, ezek egyike volt az aprócska Palmiry.

A rendszerváltáskor az orosz ügyészség vizsgálatot folytatott Katyń ügyében. 2005-ben 180 dossziét adták át a lengyel félnek, melyeket a nyilvánosság is megismerhetett. Az anyagban a még élő szereplők vallomásai is helyet kaptak, és az általuk elmondottak alapján filmszerűen rekonstruálhatók lettek a történtek, melyeket aztán Andrzej Wajda a 2007-es Katyń című filmjében vászonra is vitt. A vallomásokból tudjuk, hogy a kivégzőosztag tagjai nehezen birkóztak meg a napi 240 fejlövés fizikai nehézségeivel. Pusztán az esti vodkaadag segített rajtuk, hogy a munkán – ahogy később ezt nevezték – túl tudjanak lenni határidőre az ötvenrubeles prémiumért. A mészárlást bankettel zárták a vezetők, de aztán Szuharjev agyonlőtte magát. Pavlov úgyszintén. Ahogy Blohin is. Rubanov viszont megőrült, Sziromatnyikov pedig megvakult, nyilván a szesztől. Talán csak az NKVD katyńi vezetője, a tömeggyilkosság irányítója, Tokarjev élte meg az osztag tagjai közül minden gond nélkül a nyolcvanat.

Palmiryban ezzel szemben mintha nem emberek tevékenykedtek volna, hanem egy gépezet. Az elkövetőkről mindössze olyan általánosságokat tudunk, hogy az ölések előtt a tömegsírokat a Hitlerjugend fiataljai ásták meg, a lövéseket pedig SS katonák adták le. Hogy kik voltak ők, mi volt a nevük, talán nem is érdekes.

Palmiryt mindazonáltal egyáltalán nem nevezhetjük az elidegenedés és az arctalan embertelenség szimbólumának, éppen ellenkezőleg.

Az ott készített fényképek olyan diszkrét, intim pillanatokat örökítettek meg, amelyek sokkal inkább képesek megrázni a szemlélőt, mint az exhumálás alkalmával készített fotográfiák. Az egyiken cigarettázó katonák beszélgetnek az üres járművek mellett, mielőtt fáradtan újabb szállítmányért indulnak.

A másikon udvarias tisztek segítenek asszonyoknak leszállni a teherautók platójáról az erdő széléhez érkezve, és kötik be illő módon a hölgyek szemét. Egy harmadikon katonák vezetnek karonfogva városi ruhás asszonyokat az erdőn át, a már nem teljesen üres sírjaik felé. Az utolsó nő ezen a képen pont olyannak látszik, mint amilyen a nagyanyám volt, s pont olyan a kockás kabátja is. A kapros tökfőzelék üde kékjét, zöldjét idéző, bolyhos és meleg régi kabát.

A varsói Niżałowski családról nem sok emlékünk maradt, néhány levél, fénykép, igazolvány és újságkivágás. Nagyapám tartotta velük a kapcsolatot még a harmincas években, amikor arrafelé tanult. Elsőként Alfred kapitány halt meg közülük 1937 márciusában, aki furamód egyetlen nemtevéssel fel tudta magára hívni a lengyel történészek figyelmét. 1920-ban ugyanis váratlanul megjelent a bíróságon és tanúként szerepelt Bolesław Wieniawa-Długoszowski egyik büntetőperében, akit azzal vádoltak akkoriban, hogy egy állami ünnepségen a mise után, a lengyel állami élet és a diplomáciai kar színe-java előtt felképelt néhány előkelőséget. Köztük Zamoyski grófot, valamint egy másik mágnást.

Lengyelország akkoriban élet-halál harcot folytatott a lengyel-bolsevik háborúban,

Magyarország kivételével szinte minden ország – és a nemzetközi munkásosztály is – ellenségként tekintett rá. A Wieniawa-Długoszowski által ráncba szedett ünneplők közismert oroszbarátok voltak, és szemben álltak a Nyugat felé közeledni kívánó Piłsudskival. Alfred a bíróságnak azt nyilatkozta, hogy nem emlékszik pofozkodásra, sőt még arra sem, hogy a kérdéses napon volt-e mise. Mindezt olyan meggyőzően tette, hogy a vádlottat a nyilvánvaló tények ellenére felmentették.

Wieniawa-Długoszowski a két világháború közötti Lengyelország fontos személyisége, Piłsudski bizalmasa és adjutánsa volt. Tipikus lengyel a maga egyediségében, aki valahogy a Batthyányval együtt kivégzett „igéző, üde jelenségre”, Woroniecki hercegre emlékeztet. Igazi csoda, hogy hiányzik a neve az egyetlen Magyarországon kiadott, magyar szerző által jegyzett lengyel történelemkönyvből. Az internet magyar részén is csak azért említik fél tucatszor, mert a bolsevikokkal vívott háborúról szóló Varsói csata című filmben a népszerű Bogusław Linda formázta meg az alakját.

Sármos, a nők körében népszerű, nagy műveltségű, rendkívül intelligens ember volt. Szülei kérésére elvégezte az orvosegyetemet, majd festészetet tanult Berlinben. Aztán kiköltözött Párizsba, ahol magánorvosi praxist vitt, és éveken át élte a századelős bohémek életét. Itt ismerkedett meg a látogatóba odaérkező Piłsudskival, aki – a lengyelek már csak ilyenek – azonnal felismerte benne a katonát. Az első világháború kitörésekor hazatért a független Lengyelországért harcolni, és mind a csatatereken, mind a diplomáciában fényes sikereket ért el Lengyelországnak. Nagy szerepe volt abban, hogy Lengyelország ki tudott törni elszigeteltségéből – baráti kapcsolatok alakultak Romániával és Magyarországgal is, és a két ország közeledését is megpróbálta segíteni –, így tucatnyi ország legmagasabb kitüntetéseit kapta meg. A második világháború háború elején egy napra köztársasági elnöknek jelölték, de hivatalát nem tudta elfoglalni a Piłsudki-ellenes nyugati erők szervezkedése miatt. Végül New Yorkba ment, ahol a Lengyelországból érkező hírek hatása alatt kiugrott egy bérház harmadik emeletéről 1942-ben. A nagy lázadó, aki katolikusként elvált és zsidó származású nőtt vett feleségül, elvesztette a hitét a világban és az emberekben végleg, s nem volt lehetséges többé köztük maradnia.

Jerzy Niżałowski Varsóban volt ügyvéd. Valószínűleg nem sokan emlékeznének rá, ha nem épp 1940. június 20-21. folyamán szenved vértanúságot Palmiryban. Akkor, amikor mai ismeret szerint a legtöbb embert végezték ott ki, és ami az egyik legjobban dokumentált esemény lett a vérengzés történetében.

358-an estek áldozatául akkor a terrornak,

a szejm és Varsó vezetői, képviselők, tudósok, mérnökök, orvosok és sok mindenki más, akiket a megszállók a főváros megbénítása érdekében azonnali pusztulásra ítéltek. Jerzy több volt egyszerű fővárosi jurátusnál. Néhány hónappal a kivégzése előtt megszöktette barátját, Ireneusz Roszkowski professzort egy hadifogolytáborból. Roszkowski túlélte a háborút, és valami olyasmivé vált, mint ami nekünk Semmelweis Ignác. Híres orvos, aki lengyel anyák ezreinek életét mentette meg és tette teljesebbé újszerű orvosi módszereivel. Akárhogy nézzük, azért a rég halott Jerzynek is volt némi köze ahhoz a sok kis új élethez. 

Összesen 81 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A rendszerváltás után a devizahitelek és a NER volt ehhez mérhető katasztrófa Magyarországon.

Lássuk be, tényleg vérengző állatok voltak a nácik is.

Minek olvassátok, és miért válaszolgattok ezeknek a rohadék férgeknek? Miért nem tiltjátok le őket?

Mert megkülönböztetett egy kisebb és egy sokkal nagyobb hullahegyet:
A szovjet kommunisták halálteljesítménye a következő korszakok végére, göngyölve:

A polgárháború idején 1922 végére: 3,284,000
A NEP korszak 1928 végére: 5,484,000
A kolhozosítás, éhhalál 1935 végére: 16,924,000
A Nagy Terrorral 1938 végére: 21,269,000
A sztálini foglalással 1941 közepéig: 26,373,000
A világháborúval, 1945 közepéig: 39,426,000
A háború után 1953 végéig: 55,039,000
A poszt-sztálinista kor 1987 végéig: 61,911,000

Forrás: R. J. Rummel: Soviet Genocide and Mass Murder since 1917 (Szovjet népirtás és tömeggyilkosság 1917 óta), Transaction Publisher, 1990.

Innen látszik, hogy például Hitler hatalomra jutásakor a szovjet halálteljesítmény körülbelül 12,000,000 erőszakosan, idő előtt elpusztított embernél tartott, míg hadba lépésünkkor már 26,373,000-nél.

Mesélj, hátha megvilágosodunk mi is!!!
Amúgy homo homini lupus és az embernél nincs nagyobb állat, szóval egyáltalán nem hihetetlen a történet...

Azért én nem szívesen lettem volna zsidó egy náci győzelem utáni Európában. Meg lengyel sem.

"A nemzeti szocializmusnak és a marxizmusnak azonosak a gyökerei." (A.H.)

Nem csak a saját népét. A külföldről odaköltözött hasznos idiótákat is.
A szovjet elvtársak egyszerűen elvették e szerencsétlenek amerikai útleveleit, ezzel a menekülés lehetőségét is. A vendégmunkások persze nemcsak Birobidzsánért mentek, hanem kipróbálni a munkásparadicsomot, amíg személyes tapasztalataik meg nem győzték őket az ellenkezőkről.. Erről szól Tim Tzouliadis könyve: The Forsaken, An American Tragedy in Stalin’s Russia, The Penguin Press, New York, 2008. (A megtagadottak, egy amerikai tragédia Sztálin Oroszországában)

Az egy dolog, hogy az Egyesült Államok külügyi szolgálata nem emelt szót ezekért az “árulókért”. Az viszont egy másik dolog, hogy az Egyesült Államok Kommunista Pártja sem, holott az érintettek nagy többsége ennek a pártnak volt előtte élethossziglani tagja.

Az se, de ezzel mennyiben cáfoltad, amit írtam? Aszontad, a a komcsik békeidőben is irtották a népüket, amit én egy percig sem tagadtam, de utalni próbáltam arra, hogy a náciknak egyszerűen nem jutott békeidő, amikor bizonyíthattak volna. Ettől függetlenül aligha kétséges, hogy ha összehoznak egy döntetlent Európában (amire volt reális esélyük), akkor igen nagy szívás lett volna akár békeidőben is a háborút túlélő zsidónak vagy lengyelnek lenni. Ez a náci ideológia ismeretében tökéletesen kiszámolható.

Mindkettő kibékíthetetlen társadalmi ellentétekre és az egyik fél megsemmisítésére alapozza tanait. Ha nem tudnád.

Mindkettő kibékíthetetlen társadalmi ellentétekre és az egyik fél megsemmisítésére alapozza tanait. Ha nem tudnád.

Idióta... egyetlen ország volt, amely befogadta a lengyel menekülteket (köztük katonákat), Hitler kifejezett tiltakozása ellenére... a "parolázó" Horthy Magyarországa.

Na de elő a farbával, ki volt 1939 őszén a bezzeg-ország? Konkrétan!

A faji is furcsa. A porosz nép nem német, a nyelvet vette fel az uralkodó lovagrendtől. Ha a lengyeleket faji alapon üldözték, saját magukat üldözték.
The Prussians were originally a Baltic (so a non-German) people, who were conquered by German crusaders in the 13th century. They slowly became germanized in the course of the following centuries - not because of ethnic policies, but because the Prussians used the language of their rulers more and more.(Wiki)

A hatvanas években egy turistacsoport járta be Lengyelországot. Vezetőjük, aki menekültként jól megtanult magyarul, elmondta a németek viselt dolgait, felsorolva tetteik színhelyét.
-És Katyn. - mondta a csoportból valaki.
-Az más dolog volt.
-Tudjuk.

Válaszok:
Box Hill | 2020. június 23. 18:06

Közöld a Wiki-vel hogy szerinted hülyéket ír. A lovagrendek ki szokták nyírni azokat akiknek a munkájától függenek, az 1940-es évekről is ezt mondják.

Katyn csak a jéghegy csúcsa, de már azt is tagadta demokrata, kommunista egyaránt.
Idézek Jan T. Gross: Revolution from Abroad (Forradalom külföldről), The Soviet Conquest of Poland’s Western Ukraine and Western Belorussia (Princeton University Press, 1988) című könyvéből:

“Az emigráns lengyel külügyminisztérium emlékeztetőjében az 1939 és 1941 között a Szovjetunióba deportált és költözött lengyel állampolgárok számát 1,25 millióra becsüli.” (194.old.)
A könyv idézi Norman Davies adatát a God’s Playground (Az Isten játszótere) című Lengyelországról szóló könyvéből:

“… majd fele annak a másfél millió lengyelnek, akiket az 1941-et megelőző években (a szovjetek) deportáltak, már meghalt. Közöttük volt 100,000 lengyel zsidó, akiket a varsói főrabbi, Moses Shore vezetett.”(229.old.)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés