A föderalizmus válsága

2020. április 2.

Törcsi Péter
Vannak helyzetek, amikor egyszerűen jobb a döntést a nemzetállami kormányoknál hagyni, ahogy most is.

A második világháborút követő időszakban jöttek létre a ma is ismert nemzetközi szervezetek: az ENSZ, az Európai Unió – illetve elődei: az ESZAK, az EGK, az EK –, az Európa Tanács, valamint ezek alszervezetei. Létrehozásuk célja a második világháborúhoz hasonló fegyveres konfliktusok megelőzése volt. Az 1939-től 1945-ig tartó világégés után a vezetők joggal gondolhatták azt, hogy olyan intézményrendszert kell kiépíteni a konfliktusok elkerülése érdekében, amely a lehető legfüggetlenebb az adott intézményt vezető politikusok személyétől. Hiszen – az uralkodó közpolitikai gondolkodás szerint – nem intézmények indították el a 20. század két nagy világháborúját, hanem politikusok, akik valamilyen céltól vezérelve országuk területét vagy személyes politikai hatalmukat akarták kiterjeszteni.

A nemzetállamok, hogy el tudják kerülni a jövőben azt, hogy százezrek, milliók áldozatával járó fegyveres konfliktusok robbanjanak ki, egy rendkívül fontos dologról lemondtak: a szuverenitásuk egy részéről. Ennek átruházásáról talán a legérdekesebben az uniós tagállamok alkotmányai rendelkeznek, hiszen – miként a magyar alaptörvény is – többségük úgy határoz, hogy nem a nemzetállami szuverenitás csorbul, hanem bizonyos alkotmányból fakadó hatásköröket az adott állam a többi tagországgal közösen az EU intézményein keresztül gyakorol. Azonban lényegében mégiscsak a nemzetközi jognak van elsőbbsége 
a nemzetállami alkotmányokkal szemben. Arról, hogy ez minden esetben így van-e, és bizonyos körülmények között az alkotmányok nem írhatják-e felül a nemzetközi jogot, a mai napig elméleti jogértelmezési vita zajlik. Még néhány héttel ezelőtt is uniós és tagállami szellemi műhelyekben – ahogy az Alapjogokért Központ szuverenitással foglalkozó konferenciáin és kiadványaiban is – élénken vitatkoztak arról, hogy az EU jövője vajon a szuverén nemzetállamok összefogásában vagy egy föderalista szövetségi államban bontakozhat ki jobban.

Jelen sorok írója egyértelműen a nemzetállamok Európája mellett foglal állást, de tudomásul kell venni, hogy a föderalista, globalista gondolatnak is jelentős tábora van. Érdemes megvizsgálnunk, hogy az elmúlt tíz-tizenkét évben a kontinensünket érintő komoly válságok idején az Európai Unió mint önálló entitás hogyan kezelte az aktuális kihívásokat. A 2008–2009-es pénzügyi és gazdasági válságot sikerült legyűrni különféle mentőcsomagokkal, de a leginkább kitett országok a mai napig elsősorban német pénzügyi lélegeztetőgépen vannak, és az eurózóna-tagságukból fakadó szűk mozgásterük miatt ez valószínűleg még egy darabig így is marad. Ha a dél-európai országok rendelkeztek volna saját valutával, ezáltal nagyobb monetáris mozgástérrel, elképzelhető, hogy hamarabb ki tudtak volna lábalni az egy évtizeddel ezelőtti gazdasági válságból.

Svédországtól Németországon át egészen Horvátországig nincs olyan tagállam, amely elsősorban ne saját, szuverenitásából fakadó jogi és politikai eszközökkel próbálná meg kezelni a válságot
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés