Mindenki szem a láncban IV.

2019. december 19.

Szánthó Miklós
A jobboldalnak a klímahisztéria vulgármarxizmusa helyett a Teremtés iránti alázat útját kell követnie.

Az előző három részben azt igyekeztem bemutatni, milyen távolságok választják el elvi-morális síkon a keresztyén-konzervatív világnézetet és az ateista, progresszív ideologikus gondolkodást. A hit és hitetlenség közötti cezúra azonban nemcsak az élettel, illetve az emberrel kapcsolatos „végső válaszok” filozófiai szintjén csapódik le, de az egyenlőségről-hierarchikusságról, semlegességről-értékességről, magáról az igazságról folytatott politikai testtartásokat is befolyásolja. Sőt, az igazán gyakorlati, hétköznapi hatás a szórakoztató és fogyasztáscentrikus populáris kultúra felületein érzékelhető. Az Istenre féltékeny globális emberi önimádat és önmegvalósítás üzenete – mely végső soron környezetpusztításhoz vezet – ugyanis sokkal erőteljesebben „hasít”, mint a magát a Teremtés természetes rendjében elhelyező és azt tisztelő altruista életgyakorlatok. Sokkal könnyebb okoskodni, mint engedelmeskedni, na.

Azt sem szégyen tehát bevallani, hogy a nyugati civilizációt körülölelő Zeitgeist a progresszív-liberális kulturális mintázatok minél szélesebb körű elfogadásának irányába gravitál.  Az „életmódszabadságok” jelentik ma a felszínes akolmelegséget árasztó társadalmi grundetikát. Individualizmus, egyéni önállóság, szabadosság, gyógyíthatatlan feltűnési viszketegség, technicizált kényelem-központúság vagy előregyártott élvezetek egyébként környezetet felélő konzumálása. Igen, ez lényegében a disszonancia emancipációja – de lehet, éppen a helyzet tisztán látása vezethet el a karakterazonos konzervatív-jobboldali válaszokhoz, egy egészséges ellenforradalomhoz.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés