Változás, állandóság és restauráció: hogyan működik a hagyomány?

A hagyományra való hivatkozást számos módon ki lehet kezdeni, a hagyományelvűséget sok mindennel szokás támadni: minden hagyományt kitaláltak egyszer; hogy a hagyomány változik; rengeteg hagyomány van a Földön, ahány civilizáció, kultúra, nép, régió, annyiféle, és nyilvánvalóan nem lehet mindegyik ugyanannyira érvényes etikai szempontból, hiszen ez önellentmondás volna; végül pedig a hagyomány elnyom, tekintélyelvű, nem hagyja kibontakozni az egyént, és nem racionális. A hagyomány azért is nehezen védhető, mert – mint Edward Shils írja Tradition című munkájában – „egy hit, szokás vagy gyakorlat hagyományos mivolta kevés ellenállást tanúsít azon érvek ellen, amely a hatékonyság, racionalitás, célszerűség, »naprakészség«, haladás ajánlott alternatívái mentén” fogalmazódnak meg.

A hagyomány latin eredetű megfelelője,

– talán nem haszontalan rámutatni, hogy egy szótőről fakad a kereskedik igével. Hagyománya sok mindennek lehet, nemzetnek, szakmáknak, filozófiai iskoláknak, művészeti ágaknak, nem maga a hagyomány fogalma száműzetett tehát. Van hagyománya a modernitásnak, sokan magasztalják „a változás hagyományát”, „és nem gondolják, hogy mindez paradox. A lényegibb hagyományok, a hagyományok, amelyek fenntartják azt, amit kaptak, már kevesebb támogatást élveznek. Azonban »a hagyományosság hagyományának« alig van támogatója” – így Shils. 

Itt most azzal a hagyományt kikezdő állásponttal szeretnénk foglalkozni, ami szerint a hagyomány úgyis változik – ebből implicite az következik, hogy gyakorlatilag minden hagyomány.

A hagyomány változását ugyanakkor számos azt védő gondolkodó is elismeri, például Michael Oakeshott. Az oakeshotti hagyomány ugyanakkor rendszerint valaminek a gyakorlata. 

Joseph Pieper tomista-platonista német filozófus a filozófiai hagyománnyal kapcsolatban viszont épp annak változatlanságát hangsúlyozza, azt, hogy a hagyomány lényege az állandóság: szerinte a hagyomány nem véleménycsere és nem párbeszéd.

A hagyomány örökösének hallgatnia kell a továbbadott traditumra, tehát a hagyomány tartalmára, és teljes egészében el kell fogadnia, amihez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy értenie kell, az miért fontos. Nem egyenlőek párbeszéde zajlik a hagyomány továbbadásakor; a helyzetet sokkal jobban leírja a tanár és hallgatóinak viszonya. 

A politikaelméleti irodalomban a hagyománnyal kapcsolatban általában inkább a folytonosságérzetet és a továbbadás aktusát szokták hangsúlyozni. Eszerint a hagyomány lényege a folytonos, megszakítatlan továbbadás, amely során a változások olyan apró mértékűek, hogy érzékelhetetlenek – de vannak. A hagyomány tartalma azonban rendszerint kissé elsikkad. Pieper ezt teszi helyre, mikor nem csak az átadás aktusát hangsúlyozza, hanem annak tartalmát is: az átadandó tartalmat, a traditumot. Így Piepernél a hagyomány két aspektusa,

A létező változással szemben pedig fontosabb a változatlanság.

Még mindig nem tudjuk ugyanakkor, milyen kapcsolatban van egymással változás és változatlanság, mert a változás bekövetkezik, kérdés tehát, a magában változó hagyomány a történelem folyamatában mikor változik meg annyira, hogy már nem azonos egykori önmagával. Milyen törésnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy egy változást ne a hagyományon belüli változásnak tekintsünk, hanem azon kívülinek, hagyományellenesnek?

Minden esetre alkalmazható, kiskátészerű választ nem tudunk adni, de a néprajz segítségével jól meg tudjuk világítani, hogy miként lehet elkülöníteni a hagyományon belüli legitim változást és változókat a hagyományon kívüli, esetleg azt lezáró, elpusztító változásoktól. A néprajz ugyanis apró részleteiben is vizsgálta már a változás és állandóság viszonyát a néphagyomány vonatkozásában. Az egyébként sajnos kommunista Ortutay Gyula Variáns, invariáns, affinitás; a szájhagyományozó műveltségtörvényszerűségei című tanulmánya tulajdonképp erről szól: hogy

ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy például egy számos változatban élő mese ne ugyanaz a mese legyen, még akkor is, ha nincs egy eredeti vagy egy „igazi”, ami a viszonyítási pont lehetne. 

Még láttatóbb példát hozhatunk a népzene és néptánc köréből. Tudjuk, hogy a magyar néptáncok történetében a reneszánsz eredetű forgatós páros táncokat miként szorította háttérbe a XVIII–XIX. században betörő csárdás, az miként épült be organikusan a táncrendbe. S tudvalevő az is, hogy minden faluban kicsit másképp táncolnak még egy tájegységen belül is, sőt minden egyes ember kicsit másképp táncol, a nagy táncos egyéniségekről nem is beszélve. Tehát a néptánc is variánsokban él. 

A hagyományos táncok az évszázadok folyamán számos hatást szívtak fel, építettek be, és változtak maguk is, az emberek a vásárokról magukkal vitték a más vidékek lakóitól tanult nótákat, s otthon a maguk képére formálták. A népdalok, népmesék, táncok esetében a sok hatás közül némelyiket a közösség ösztönös érzéke beépítette a sajátjába, más hatásokat pedig kilökött magából, mint szervet be nem fogadó test. De a

A népnek, a parasztságnak ugyanis a legújabb időkig valamiképp viszonyítási pont volt a gyakran utált nemesség, főleg az arisztokrácia élete. Ez annyit jelentett, hogy például rengeteg dallam és tánc szivárgott le az arisztokraták udvartartásából a parasztság köreibe, s folklorizálódott. Eközben a folyamat közben a hagyomány változott, de állandó, változatlan is maradt.

A huszadik században azonban a rádiónak, majd más tömegkommunikációs eszközöknek köszönhetően már iszonyatos mennyiségű külső hatás zúdult egyszerre folyamatosan a helyi közösségekre és kultúrájukra. Beszivárogtak a modern nyugati társastáncok elemei, a huszadik század második felében megjelent a diszkó, s ezzel párhuzamosan egy-egy popzenei dallam organikusan beépült a népzenébe. A néptáncot egyre inkább felváltotta a lakodalmas és a ma mindenhol szokásos szórakozási formák, a népdalokat a slágerek, a népmesét a tévé. 

Tehát az addig a ritkán jelentkező külső hatásokat beépítő hagyományt ekkor már maguk alá temették a külső hatások. A zenét gyakran a népzenészek szolgáltatják itt is, hacsak nem hívnak lemezlovast. Az is előfordul, hogy lehúznak egy-egy hagyományos táncrendet a kortárs popzenéket felvonultató mai mulatság közben; ahol számos generáció képviselteti magát.

Mondhatnánk-e erre, hogy nincs mit szomorkodni, a hagyomány változásának vagyunk szemtanúi? Nem: a helyieknek, a hagyomány „tulajdonosainak” is egyértelmű, hogy itt a hagyomány változása helyett sokkal inkább az eltűnéséről és felváltásáról beszélünk. A régit felváltja egy új, elhagyják a hagyományt, és más szokásokat vesznek fel helyette.

Amikor tehát az újdonságok és változások nem beépülnek a hagyományba, hanem elárasztják azt, akkor jó eséllyel a hagyomány összeomlik, és a hirtelen változáshalmazra nem mondhatjuk, hogy semmi baj, csak változik a hagyomány. 

Mindez annak ellenére látványos és egyértelmű, hogy nem egy csapásra, hanem pár évtized alatt megy végbe (már Bartók ír arról, hogy régiesebb népzenét és népdalokat a vasúttól távolabbi falvakban lehet gyűjteni), s hogy a hagyományos néptánc is eleve változataiban élt. A kalotaszegi tánc akkor is összetéveszthetetlenül kalotaszegi, ha valójában csak méraiként, vistaiként stb. létezik, s hogy a lehető legnagyobb különbség, ami két magyar néptánc között létezhet, nevezetesen hogy belső vagy külső lábbal forognak, itt a tájegységen belül jelen van. A tánc tehát falunként, azon belül pedig táncos egyéniségként variálódik, anélkül, hogy egy ideális „kalotaszegi” létezne. 

Mind térben, mind időben változik; de mégis jól megfogható, intuitíve is érezhető általános sajátosságai vannak. Amikor azonban a külső hatások maguk alá temetik az egészet, az mégsem puszta hagyományon belüli változás, hanem annak hanyatlása, rossz esetben (Isten ne adja) eltűnése.

A néprajz eme, a néphagyomány változására és változatlanságára vonatkozó meglátásai véleményem szerint alkalmazhatóak lennének a konzervatívok gyakran túl általános hagyományfelfogásának konkretizálására is. 

A hagyomány tehát nem pusztán változás, hanem körülhatárolható változás – s egyben állandóság, változatlanság is.

S ez felveti a hagyomány restaurációjának kérdését is, akár csak töredékeiben él az egykori mindent meghatározó hagyomány, akár eltűnt teljesen, de például még tudjuk, tudhatjuk, miként nézett ki. Ha ugyanis a hagyománynak nem pusztán az átadás folyamata a része, hanem ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb a tartalma, amit továbbadunk, akkor az eltűnőben lévő vagy már eltűnt, de még ismert hagyományt jó eséllyel helyre lehet állítani. Ezt csinálják a revival mozgalmak, például a magyar táncház-mozgalom. 

Így aztán az etika, a vallás és a politika területén sem ellentmondás a

s teljesen egyértelmű lesz, hogy a hagyomány nem feltétlen egyenlő azzal, ami van. Elvégre az első konzervatívok sem azt akarták megvédeni, ami épp volt, hanem azt akarták helyreállítani, ami épp nemrég lehanyatlott (vagy erőszakosan eltörölték); a franciák esetében például a monarchiát.

A hagyomány felújítása, helyreállítása, ha tetszik, restaurációja tehát semmiképp sem önellentmondás.