A németeknek tudniuk kell: a magyarok nélkül nem omlott volna le a fal!

2019. augusztus 21. 09:49

Mitől volt igazán jelentős a páneurópai piknik? Hogyan hatott Magyarország nemzetközi megítélésére? Hogyan emlékeznek vissza a 30 évvel ezelőtti eseményekre? Ezekről kérdeztük a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmából megrendezett rendezvénysorozat előadóit.

2019. augusztus 21. 09:49

Járóka Líviát, Trócsányi Lászlót, Varga Juditot, Kónya Imrét és Hans Kaisert faggattuk arról, szerintük mi volt a jelentősége a páneurópai pikniknek, ők hogyan emlékeznek vissza a 30 évvel ezelőtti eseményekre.

Nyitókép: NDK-beli állampolgárok rohannak át magyar területről Ausztriába egy földúton, ahol a Páneurópai Piknik idejére megnyitották a határt. (Sopronpuszta, 1989. augusztus 19.)

MTI Fotó: Lobenwein Tamás

Kapcsolódó cikkek

Összesen 65 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
cato
2019. augusztus 21. 20:06
Nevetséges. Ez az egész egy mítosz, a rendszerváltásnak nevezett nyugati birodalmi terjeszkedés teljes mértékben nélkülünk ment végbe.
Tiszafa
2019. augusztus 21. 16:32
A tartományi miniszter bár rendkívül udvarias, de hülyeséget mondott. A magyarok nélkül is leomlott volna a fal, mert azt már a világot irányító hatalmasok rég eldöntötték. Ugyanis a globalizálódó világtőkének már útjában volt a szovjet rendszer.
Pierre
2019. augusztus 21. 14:08
A határnyitás története. Nagyon hosszú, de nagyon érdekes, érdemes elolvasni. Részlet Horn Gyula könyvéből: "Hajnalra elhatározásra jutottam, s egy kiadós futás, majd forró fürdő után frissen bementem a minisztériumba. Behívtam két helyettesemet, és közöltem velük a döntést: „Radikális megoldás kell, olyan, amely lehetővé teszi, hogy mindenki legálisan eltávozhasson. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a rendkívüli helyzetre való tekintettel felfüggesztjük az 1969. évi magyar–NDK utasforgalmi megállapodás és bizalmas jegyzőkönyvének alkalmazását. Az egyezménnyel ellentétben lehetővé tesszük, hogy az NDK-állampolgárok akadálytalanul eltávozhassanak minden olyan országba, amely az úti okmányukra hajlandó beutazó- vagy tranzitvízumot adni. Ennek megfelelően a magyar hatóságok eltekintenek annak vizsgálatától, hogy az NDK úti okmány egyébként érvényes-e arra az országra, amely a vízumot kiadja. Legjobb lenne az egész egyezményt felmondani, de ezt nem célszerű megtenni, mert jogszerűen bármelyik fél felmondási szándékának kézhezvételétől számított három hónap múlva lehet csak felmondottnak tekinteni az egyezményt. Ki tudja, addig mi történhet, nem várhatunk tovább” – fejeztem be. A fiúk lelkesen támogatták az elképzelést. Megkértem őket, sürgősen dolgozzák ki az NDK lehetséges retorziójára vonatkozó alternatívákat. Felhívtam Németh Miklóst, röviden vázoltam a megoldást. Hosszú csönd következett a telefonban, majd azt mondta: „Délután beszéljük meg a dolgokat. Idehívom a belügyminisztert is, meg akit a kabinet tagjai közül el tudok érni.” Délután a miniszterelnök parlamenti dolgozószobájában ismertettem a helyzetet: a táborok dugig vannak, lassan hűvösre fordul az időjárás, az NDK semmit sem hajlandó tenni, s az osztrák meg a jugoszláv határainkon állandósultak a cirkuszok. Majd ismertettem elgondolásaimat. Németh Miklós töprengésbe merült, majd azt mondta: „Igen, ezt kell tenni, nincs más kiút.” A belügyminiszter is támogatott, de annyit megjegyzett: „Tudod-e, Gyula, hogy ezzel a lépéssel a két német állam közül a másikkal szemben az NSZK-t választjuk?” – „Nem – válaszoltam –, mi a németek jogos igénye mellett állunk ki, Európát választjuk. Különben is, fabatkát sem ér az a rendszer, amelyben az állampolgárok nem akarnak élni. Az emberi jogi ügyekben az általános nemzetközi normák fontosabbak, mint két VSZ-tagállam megállapodása.” A miniszterelnök ezután megkérdezte: „Számoltál azzal, hogy e lépés következtében elszigetelődünk Kelet-Európában?” – „Szerintem a szovjetek és a csehszlovákok reagálása a fontos, mert a románokkal úgysem lehet már rosszabb a viszonyunk, az NDK várható retorzióira meg kidolgozzuk az ellenlépéseket – válaszoltam. – Különben is! Ez az ország a keleti szomszédai meg a korlátolt vezetői miatt ment tönkre. A Szovjetunió már szinte semmit sem teljesít a vállalt szállítási kötelezettségeiből” – tettem hozzá dühösen. A vitát lezárva abban állapodtunk meg, hogy a lehető legnagyobb titokban előkészítjük a döntést, és szeptember 10-ről 11-re virradóra megnyitjuk a határt. A belügyminiszter gondoskodik a határőrség felkészítéséről. Aznap este felhívtam Genschert, s kértem, haladéktalanul küldje Budapestre az államtitkárt, mert fontos közlendőm van. Éjszaka megérkezett, s reggel megkezdtük a tárgyalásokat. Utána csak azt hajtogatta: „Ez fantasztikus! Erre álmainkban sem gondoltunk volna, ez egy nagyon bátor, humánus lépés.” Ígéretet tett, hogy teljes titoktartás közepette haladéktalanul tájékoztatja a főnökeit. Kértem tőle, nehogy rejtjeles táviratot küldjön, mert az rögtön „odaát” lesz. Kézzel írja meg a szöveget, és személyes futárjával küldje. A Demokrata Fórum embere sűrűn hívogatott, hogy mikor születik már döntés az éjszakai akció ügyében, én meg csak türelemre intettem. Eszem ágában sem volt beavatni, hogy más megoldásra jutottunk. Augusztus 29-én az NDK nagykövete telefonált, hogy kormányuk kéri, mihamarabb látogassak Berlinbe, és a sajtó kizárásával folytassunk megbeszéléseket a menekültek ügyéről. Felhívtam Németh Miklóst, tájékoztattam a kérésről, s elmondtam neki, hogy semmi kedvem az egészhez, ám nem utasíthatom vissza. De legalább személyesen tájékoztatom őket a döntésről. Miklós is egyetértett azzal, hogy az utazásnak nincs sok értelme, de nem szabad elutasítani. A belügyminisztert megkérdeztem, nincs-e kedve elkísérni. Azt mondta, szívesen velem utazik, de semmi értelmét nem látja, mert ugyan neki két NDK-beli partnere is van, de mindkettő tehetetlen aggastyán, akik nem képesek a dolgokat felfogni. Majd az illetékes helyettese kísér el. Augusztus 31-én kora reggel egy kis katonai géppel elzakatoltunk Berlinbe. Az ócska, öreg gép több mint két óra alatt tette meg az utat. Velünk jött az NDK nagykövete is, de hogy ne zavarjon bennünket a társalgásban, az egyik sarokba húzódott. A repülőtéren a fogadásunkra megjelent külügyi államtitkárral azonnal közöltem, hogy még délután visszautazunk, ebédet sem kérünk, minél előbb folytassuk le a megbeszélést. A gépkocsiban elmondta, hogy Honecker és első helyettese, valamint Willy Stoph és két helyettese is beteg, ezért Oscar Fischeren kívül Günter Mittag politikai bizottsági taggal, KB-titkárral fogok tárgyalni. Kértem őt, hogy a visszaútra biztosítson rendőrségi előfutót, mert minél előbb haza akarok utazni. Készségesen megígérte. Megérkeztünk a Külügyminisztérium impozáns épületéhez, s vagy hárman sietős léptekkel a tárgyalóterembe kísértek. Annak ajtajában várt Fischer, merev arccal, s hidegen kezet fogott velem. Leültünk a hosszú tárgyalóasztalhoz, mindkettőnk oldalán a kíséret, s ő rögtön a közepébe vágott: „Azért hívtuk ide, hogy megvitassuk az állampolgáraink ügyét.” Majd egy órán keresztül sorolta unalomig ismert érveiket a hazatérők büntetlenségéről, az NSZK berlini képviseletére menekültek helyzetének Vogel ügyvéd közvetítésével történő rendezéséről, de egyetlen új szempontot, javaslatot sem vetett fel. Mikor elhallgatott, megkérdeztem: „Befejezte? Ennyi az egész?” Meglepetten bólogatott, mire kifakadtam: „Mit kezdjek azzal, amit maga elmondott? Maguk semmit sem ajánlanak, csak a régi álláspontjukat ismételgetik! Ez megerősít abban, hogy helyesen döntöttünk. Ez pedig a következő!” Elmondtam neki, részletesen indokolva, az elhatározásunkat. Fischer egyre döbbentebben hallgatott, a szeme összeszűkült. Biztosan azt hitte, hogy nem jól hall. Mikor befejeztem, csak annyit tudott kinyögni: tehát ezt a megoldást javasolják. Azonnal rávágtam, hogy ez nem javaslat, hanem tájékoztató a döntésünkről. Erre Fischer: „Hiszen ez zsarolás! Sőt árulás! Tudja-e, hogy ezzel cserbenhagyják az NDK-t, s átállnak a másik oldalra? Ennek magukra nézve nagyon súlyos következményei lesznek. Mikor kívánják a lépést megtenni?” Közöltem vele, hogy szeptember 3-ról 4-re virradó éjjel. – Ez lehetetlen! – kapkodta a levegőt Fischer. – Katasztrofális következményekkel jár a lépésük. Ne tegyék meg! Majd Vogel ügyvéd meg a mieink meggyőzik őket, hogy térjenek haza. – Ne vicceljen, miniszter úr – válaszoltam. – Hogyan tudnának sok ezer mindenre elszánt embert meggyőzni? Fischer egyre csak azt hajtogatta, hogy ez zsarolás meg ultimátum, s ezt ők nem tűrik. – Inkább zárják le a határaikat – mondotta. – Ezt nem tehetjük meg – válaszoltam. Partnerem végül türelmét veszítve azt mondta: nincs értelme folytatni, tartsunk húsz-harminc perc szünetet, ezalatt tájékoztatja a Politikai Bizottságot, s találkozik Mittaggal. Ezzel magunkra hagyott bennünket. Mindvégig megőriztem a nyugalmamat, nem úgy, mint néhány héttel később New Yorkban, amikor az ő kezdeményezésére az ENSZ-palotában leültünk tárgyalni. Ott előadta, hogy az eltávozott állampolgáraikat a társadalom megveti, hazaárulónak tekinti, különben is az áttelepülők kábítószer hatása alatt cselekedtek. Akkor odafordultam a tolmácshoz, és megkérdeztem; létezik-e a német nyelvben az a kifejezés, hogy „taplófejű”? A tolmács rávágta, hogy persze, létezik, s ugyanolyan kifejező, mint a magyarban. Ekkor odafordultam hozzá, és azt mondtam: „Miniszter úr, maga egy taplófejű.” Azt hittem, menten megüti a guta. Mintegy félórányi várakozás után szóltak, hogy Mittag fogad bennünket a KB székházában. A Külügyminisztérium épületéből kilépve az újságírók hada rohant meg. Kérdéseikre nem voltam hajlandó mást mondani, mint hogy: „Tárgyaltunk az országainkat érintő kérdésekről.” Mittag Fischer társaságában fogadott, s meglepetésemre azzal kezdte: „nem akarjuk, hogy az áttelepülők ügye megrontsa a kapcsolatainkat”. Közöltem, hogy a fejemben meg sem fordult ennek lehetősége, majd a titkár kérte, hogy neki is mondjam el javaslatunkat. Kénytelen voltam megismételni, hogy nem javaslatról, hanem döntésről van szó, majd azt részletesen ismertettem. Mittag válaszul csak azt hajtogatta, hogy „ez nagyon súlyos lépés”, majd kérte, adjunk nekik időt arra, hogy meggyőzzék állampolgáraikat a hazatérésre. Magyarországra küldik az embereiket, tegyük lehetővé, hogy felkeressék a táborokat. „Rendben van – válaszoltam –, de a táborokba csak a saját felelősségükre mehetnek az embereik, mert mi nem kezeskedhetünk azért, hogy nem lesz bántódásuk.” Némi töprengés után közöltem azt is, hogy egy héttel meghosszabbítjuk a döntés életbe léptetését. (Persze említést sem téve arról, hogy eredetileg is a szeptember 10-i dátumot tűztük ki.) Hazaérkezésünket követően az egyik NSZK-beli lapban megjelent, hogy a magyarok azért húzzák-halasztják a lépést, mert ellentételként fejpénzt remélnek. Mikor elolvastam, azt hittem, szétrobbanok, s kiadtam az utasítást: a minisztérium mondja le a lap előfizetését. Az újság ettől persze már csak azért sem ment csődbe, mert mint kiderült, egyetlen példányt sem fizettünk elő. Folytattuk az előkészületeket, s mint tudomásunkra jutott, az NDK-beli „agitátorokat” a táborokból kikergették. Szeptember 8-án Fischer táviratot küldött, amelyben követelte, hogy vonjuk vissza a döntést, ne lépjünk, 9-én pedig Honecker intézett mindenféle fenyegetőzéssel megspékelt üzenetet Nyers Rezsőhöz, a párt elnökéhez, hasonló követeléssel. A válasz udvarias, de határozott és elutasító volt. A szovjeteket csak az utolsó napon tájékoztattuk. Nyilvánvaló, hogy már régen tudtak a tervezett lépésről; bizonyára az NDK vezetése is panaszkodott náluk, de a nemzetközi politikában egyáltalán nem közömbös, hogy az eseményekről hivatalos formában vagy „illegális” csatornákon szerez tudomást valamelyik fél. Azzal, hogy az utolsó pillanatokig hallgattunk, s nem vontuk be az ügybe a szovjeteket, elkerülhették, hogy állást foglaljanak a kérdésben. Kiszámíthatatlan volt, hogy miként reagálnak. Szerintem Gorbacsov és Sevardnadze szívük szerint a döntésünkkel értettek egyet. A külügyminiszter ezt félreérthetetlenül a tudomásomra is hozta. Szeptember második felében, a New York-i külön találkozónk során megkérdezte: „Mondja, mennyien lehetnek azok, akik az NDK-ból át akarnak települni az NSZK-ba?” Azt válaszoltam, hogy ezt pontosan senki sem tudja, de feltehetően egy-kétmillió emberről is szó lehet. Sevardnadze erre azt válaszolta: „Szerintem mindenkit, aki el akar távozni, engedni kell. Az embereket nem szabad erőszakkal visszatartani.” A döntés meghozatala előtt azt azért nem tudhattuk, vajon Gorbacsov számára egy ilyen, a két szövetséges ország közötti viszonyban bekövetkezett példátlan lépés és különösen az NDK fennmaradásához fűződő szovjet érdekek milyen reakciót váltanak majd ki. Katonai intervenciótól nem tartottam, mert szerintem Gorbacsov hozzánk hasonló szenvedéllyel gyűlöli a fegyveres beavatkozást, de politikai s főként gazdasági téren rákényszerülhetnek szankciók alkalmazására velünk szemben. A határok megnyitása után „nem csalódtam” Ceauşescuban, mert mindent elkövetett a szövetségesek körében, hogy Magyarország ellen hangolja őket, s retorziókat alkalmazzanak. Igazi társra azonban csak a csehszlovák vezetésben talált, amely dörgedelmet is intézett hozzánk. Összességében azonban már sem az egész szövetségi rendszer, sem a konzervatív vezetők nem voltak abban a helyzetben, hogy megakadályozzák a lépésünket. Szeptember 10-én, vasárnap este, úgy hat óra körül gyalog indultam el a lakásunktól nem messze lévő Televízió épületébe. A megállapodás szerint a hét órakor kezdődő, A Hét című politikai magazinban készítenek velem interjút, s ugyanebben az időpontban röpítette világgá a hírt a Magyar Távirati Iroda. Szorongások közepette bandukoltam. Az épület közelébe érve két minisztériumi kollégám elkapott, hogy ne menjek a főbejárathoz, mert ott újságírók hada vár. Nem kívántam előre nyilatkozni, ezért a hátsó bejáraton, díszletek és kacatok között tévelyegve jutottam el a stúdióba. A műsorvezető izgatottan közölte, hogy az egész emeleti részt lezárták az újságírók elől. Nagy nyüzsgés volt, de végre a kamerák elé ülhettünk, hogy bejelentsem és indokoljam a határ megnyitását. Ügyelnem kellett arra is, hogy ne hergeljük az NDK vezetését, de az is fontos volt, hogy a menekültekkel érzékeltessük, nem csupán huszonnégy óráról van szó, hanem mindaddig nyitva tartjuk a határt, amíg áttelepülni szándékozó német tartózkodik nálunk. Az interjú után kifelé menet az osztrák televízió tudósítójába ütköztem, aki nem tudni, hogyan, de bejutott az épületbe. Most már neki is nyilatkozhattam. Megkönnyebbülve hagytam el az épületet, mert „a kocka el volt vetve”, nincs immár ember, aki megakadályozhatná a lépésünket. Persze akkor még álmomban sem gondoltam arra, hogy ezzel a lépéssel elindítottuk a németeket a két állam egyesülése felé, s ezzel Európa történelmében új fejezet kezdődik. Biztos voltam azonban abban, hogy Kelet-Európában a Varsói Szerződés tagállamainak viszonyában valami soha nem látott új, visszafordíthatatlan szakasz kezdődik. Másnap reggel a szokott időben bementem a Külügyminisztériumba. Nem sokkal utána szóltak, hogy egy nagy csoport NDK-beli fiatal szimpátiatüntetést rendez a minisztérium főbejárata előtt, s mindenáron találkozni akarnak velem. Mindnyájukat nem fogadhattam, de vagy tíz fiú és lány feljött az irodámba. Virágcsokrokat adtak át, egymás szavába vágva lelkesülten mondták, hogy ez az életük legboldogabb napja, s addig nem akartak elindulni a határra, amíg nem találkoznak velem. Örültem annak is, hogy megértették, nem kell pánikszerűen eltávozniuk az országból, bíztak bennünk, nem vonjuk vissza a döntést. A határ megnyitásának óriási világvisszhangja támadt. A konkrét lépés méltatása mellett több sajtóorgánum szélesebb összefüggésekbe ágyazta az ügyet, mint például: „az elmúlt két évben az élet, a gazdaság és a politika majdnem minden területén végbement, szinte vakmerő liberalizálásnak szükségszerűen a hidegháború és a vasfüggöny időszakából értelmetlen maradványok felszámolásához kellett vezetnie. Horn Gyula minisztériumában az emberi jogi és az egész világot érintő megállapodásokat már a szövetségesekkel kötött titkos paktumok fölé helyezik, ahogyan ezt a román rezsimmel kapcsolatban már korábban is tették. Magyarország ezzel a lépéssel maga mögött hagyta a reálisan létező szocializmust, legkésőbb szeptember 11-nek éjszakájától számítva a keleti tömb a szó eredeti értelmében megszűnt létezni” és így tovább. Az NDK sajtója persze átkot szórt a fejünkre. Hadd idézzem minden kommentár nélkül egy keletnémet lap jellemző írását: „A tőke általános támadása fújt riadót a szocializmus ellen, áramlanak a dollárok a kapitalistákkal barátkozó reformerek zsebébe. Egy azonban vitathatatlan: az NDK-ban szocializmus van, felszámolták a kizsákmányolás elnyomó rendszerét. Ez az, ami nem hagyja nyugodni és elkeseríti az imperializmust – különösen a bonni imperialistákat, akik történelmi vereséget szenvedtek német földön az NDK létrejöttével.” A valóságban viszont az történt, hogy a bejelentés hírére mámoros hangulat kerítette hatalmába a budapesti és a Balaton-parti menekülttáborokat, valóságos szeptemberi karnevál alakult ki, s a Budapesttől az NSZK határáig tartó, márkák és pilóták sajátos autóversenye folyt, hálás anyagot nyújtva a tv-társaságok kameráinak. Az NDK kormánya a következő hetekben össztűz alá vett bennünket, jegyzékekben tiltakozott a döntés ellen, s annak felfüggesztését követelte. Fischer elküldte Budapestre egyik helyettesét, aki megpróbált „keménykedni”, de hamarosan kénytelen volt hazakullogni. Az egész NDK-ban felpörgő események, Honecker eltávolítása, majd a berlini fal leomlása óriási földcsuszamlást jelentett. Most már láttam, hogy az események előrehaladtával utópiából előrelépett, reális távlat lett a két német állam újraegyesítése, az ismét egységes Németország sokaknak fejfájást okozó, de feltartóztathatatlan megvalósítása. Természetesen ehhez hosszú utat kellett megtenni, és sok ellenállást kellett leküzdeni, de a több mint negyven esztendőhöz képest is, az újraegyesítés alig egy esztendő alatt történő véghezvitele röpke pillanatnak tűnik. Vallom, hogy Helmut Kohl kancellár és Hans Dietrich Genscher külügyminiszter óriási, hervadhatatlan érdeme, hogy felismerték a történelmi lehetőséget, és élni tudtak vele. 1991 tavaszán visszapillantva a történésekre, számomra úgy tűnik, hogy a mai nemzetközi körülmények között már ismét nehezen lenne elképzelhető az újraegyesítés. Az 1989. szeptember végi ENSZ-közgyűlés alatt New Yorkban külön megbeszélést folytattunk Genscherrel szállodai szobájában. Sok mindenről esett szó, de már akkor felmerült, hogy milyen távlatok nyílnak a két Németország közeledése előtt. A beszélgetés végén átadtam neki a díszes tokba foglalt drótdarabot, a magyar–osztrák „vasfüggöny” emlékét. Genscher végtelenül meghatódott, könnyes lett a szeme, s élete nagy eseményének nevezte a szuvenír átadását. Mikor kikísért, megkérdezte, hogy mikor utazom haza. „Még nem tudom, mert keressük a lehetséges járatot.” „Jöjjön velem, különgéppel vagyunk, szívesen elvisszük.” Örömmel fogadtam az ajánlatát, s útközben elbeszélgetve, majd aludni térve idejében és zökkenőmentesen hazatértem. Legközelebb októberben Hamburgban, az Európa Unió Németország elnevezésű politikai szervezet kongresszusán találkoztunk. Személyemben első ízben hívtak meg vendéget Kelet-Európából, s felszólalásom jó alkalmat teremtett arra, hogy megismertessem a hallgatóságot a magyarországi folyamatokkal. Később a Varsói Szerződés külügyminisztereinek varsói tanácskozásán, a kötetlen napirend keretében szóba került a német újraegyesítés problémája, s azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a szocialista országok körében már kezdett oldódni az ellenállás. Amikor 1990 januárjában Mainzban, a Rajna-vidék–Pfalz tartomány székhelyén átvettem a Stresemann-társaság aranyérmét, beszédemben hangsúlyoztam, hogy „elképzelhetetlen az egységes Európa kettéosztott Németországgal”. A szocialista partnerekkel folytatott megbeszéléseken is mindinkább a nemzetközi kérdések homlokterébe került a német újraegyesítés és az egységes Németország NATO-tagságának ügye. 1990. március 10-én, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló kormányközi egyezmény aláírása előtt Moszkvában négyszemközti megbeszélést folytattunk Sevardnadzéval. Keserűen panaszkodott a konzervatívok támadásai, különösen a német újraegyesítéssel kapcsolatos szovjet ellenállás miatt. Mint elmondotta, sokan az ügyből belpolitikai feszültséget gerjesztenek, azt hirdetve, hogy „hiába ontottuk a vérünket a nácizmus ellen”. A magam részéről hangsúlyoztam, hogy a történelmet nem lehet feltartóztatni, nem szabad a világháborús élmények alapján a mai világot s benne a mai német generációt megítélni. Kijelentettem, hogy a magyar kormány az egyesítés és a NATO-tagság kérdésében a németek oldalán áll. Egy héttel később Prágában tanácskozást tartottak a Varsói Szerződés tagállamainak külügyminiszterei. Sevardnadze itt rendkívül éles hangú beszédet mondott a leendő Németország NATO-tagsága ellen, felelevenítve sok régi, túlhaladott jelzőt a németekkel kapcsolatban. A többi kolléga felszólalása közben szünetet kértem, és a csehszlovák kollégát különbeszélgetésre invitáltam. Arról győzködtem, hogy nekünk határozottan ki kell állnunk a németek érdekében, mert különben a szovjet álláspont fogja uralni az egész tanácskozást. Egyetértett, s a szünet utáni első felszólalóként mindjárt vitába is szálltam Sevardnadzéval, amit csehszlovák partnerem is támogatott. Jóllehet nem alakult ki egységes vélemény, de sikerült elhárítani azt a veszélyt, hogy a szövetség álláspontja megmerevedjen a németkérdésben. A sajtónak, a televíziónak adott nyilatkozatokban, fellépések, előadások során sikerült egyértelműen hitelesíteni álláspontunkat ebben a kérdésben. Soha nem fogom elfelejteni a németek elismerő háláját, szeretetét, a magyar nép iránt tanúsított segítőkészségét. Bizonyos vagyok abban, hogy a nyolcvanas évek végén Németország és Magyarország között új barátság és önzetlen együttműködés szövődött."
gacsat
2019. augusztus 21. 13:43
Ja. Egy hónappal később omlott volna össze.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik