Németh Géza emlékezete

2019. június 30. 20:45

Mezei Balázs
Mandiner

Németh Géza lelkész egyike volt azoknak, akik nem alkudtak meg a régi rendszer adta helyzettel.

Ma már egyre nehezebb elképzelni az 1970-es és '80-as éveket. Mi, akik akkor nőttünk fel, megváltoztathatatlannak érzetük a rendszert. Noha abszurd volt, az abszurditás stabilitásában éltünk. Időben távolodva ettől a néhány évtizedtől jobban látható, hogy a történelem bokaficama volt csak, melytől azonban hosszan nyomtuk az ágyat. Az 50-es évek kegyetlensége után jöttek a ködös és bizonytalan 60-as és 70-es évek, amikor mindenki fogódzót keresett: ki a múltba visszatekintve, ki a bizonytalan jövőt sejdítve. A rendszer szilárdnak adta ki magát, de egyre tanácstalanabb lett. Fokozatosan kiengedte az irodalmárokat zárkáikból, munkát és megélhetést nyújtott, de jövőképe már régen nem volt. Egy fronton tartott ki a legmakacsabb engesztelhetetlenséggel: a vallással szemben. A „vallás” mindvégig, a nyúlfarknyi négy évtized alatt a főellenség volt és maradt, kiejteni ezt a nevet nem lehetett, a templomokat kerülni kellett, az egyház ki volt téve a külső és belső feljelentők rosszindulatának. 

Németh Géza lelkész egyike volt azoknak, akik nem alkudtak meg a helyzettel. A ködben botorkálók közül felemelkedve, a „názáreti Rózsa Sándor” követőjeként szót emelt az evangélium mellett. Emberként, keresztényként, lelkészként élt és küzdött, olykor maga is tapogatózva kereste a helyes utat. Élte küzdelmes életét, ette az üldöztetés kenyerét, mégis emelt fővel tekintett a világra, melyet minden visszássága ellenére is megváltottnak ismert fel. Kapcsolatot épített, gyülekezetet szervezett, igét hirdetett és igét olvasott – s igét írt, a verseit, melyek mai szemmel olvasva a lélek tükreként tekintenek vissza ránk. Eltanácsolták, áthelyezték, kiszorították, palástjától megfosztották – mégsem foghatták be pörös száját, az ifjúsági misszióban folytatta a munkát, melyet fiatal lelkészként elkezdett. Ennek a munkának volt kifejezője költészete is, amely a korszak jellemző alkotása.

Milyen költészet ez? Négy jelzőt használnék jellemzésére: a) eredeti; b) lázadó; c) töredékes; d) tanúságtevő.

ad (a): Németh Géza eredeti hangú költő. Legjobb darabjaiban van valami, amit másnál nem találunk. Íme: 

 

„Lélek a világ szűk résein

zizeg kőkori félelem

lent a béke nyílt tengerén

vitorlát bont-e még a remény?”

 

Ez a hang másutt nem találszik. Kormos István jut eszembe, egyike a kismestereknek, akik nem írtak oly sokat és nagyot, mint a legjobbak, de egy-egy versük ismételhetetlenül sajátos, szívbe markoló, erőteljes. Németh Géza is ilyen – noha nem szkeptikus, mint Kormos volt, hanem dacosan hívő. Nála az eredetiség kibontakozását gátolta, hogy a kommunizmus alatt Krisztusról verselni nyilvánosan nem volt szabad – egy-egy kivételtől eltekintve, akit a hatalom ilyen vagy olyan megfontolásból átengedett a szűrőjén. Hasztalan volt az eredeti hang, Németh Géza nem jutott szóhoz, noha ez a hang új utat nyitott volna: a hívő, vívódó, botorkáló emberét, aki krisztusi elhívását nem adja fel, dacosan perel az ő istenével, oly formavilágban mozogva, amelynek volt előzménye, de sajátossága tagadhatatlan. 

ad (b): Költészete lázadó: lázad a kommunizmus értelmetlen szürkesége, dezoláltsága, embertelensége ellen. De lázad az elkrisztustalanodás ellen is, amely éppúgy beeszi magát a köznapokba, mint az egyházi világba. Lázad önmaga ellen; újra meg újra szembesül hibáival, gyengeségeivel, elhajlásaival. Ami mindezt foghatóvá teszi, egyfajta életerő fölsarjadása, amely legmagasabb szinten a hitben bukkan elő. Reformátusságának öröksége ez a hit, amely már zsengéiben is megjelenik az 1940-es évek végén. Hite rebellis; istene ateista. Krisztusa betyárként felforgatja a rendet. Egyfajta református felszabadítási teológia fogalmazódik meg a soraiban, amely Krisztust a szegényben, az elhagyottban, a megvetettben és meggyötörtben ismeri fel, de egyben abban is, aki elhagy, megvet, meggyötör – hiszen mindannyian Krisztusra szomjazunk. 

 

„Tiéd vagyok

te egyetlen

lázadó konokság

védtelen virágzás

dacos forradalom!”

 

ad (c): Töredékes ez a költészet két értelemben is. Egyrészt nem futhatta ki magát, mivel a hatalom nem tette ezt lehetővé. A Názáreti Rózsa Sándor című kötetet több tekintélyes lektor is kiadásra ajánlotta 1973-ban, ám a kiadó – melyek mindegyike akkoriban a legszigorúbb pártvezetés alatt állt – mégsem tette közzé. A minőséggel nem lehetett bajuk; a kötet egyedi, egyéni, friss hang lett volna az akkori magyar költészetben. De éppen ez a friss hang szúrhatott szemet a kiadóvezetőknek: kellhetett-e az akkori magyar költészetben egy erős hangú, adysan lázadó, református lelkületű Krisztus-költészet? A válasz nyilvánvalóan nemleges volt, hiszen Pilinszky is alig jutott át a szűrőn. Németh Géza Pilinszky református párja lehetett volna, ha kiforrja magát: az ikonikus, meditatív, szenvedő költészettel szemben a forradalmi krisztusköltészet – nos, ez nem hiányzott az akkori uraknak. 

De töredékes ez a költészet önmaga jogán is. Nem akar kiteljesedni. Elveti a szintézist. Elveti a mindentudást, a mindenstílust, a mindenköltészetet…. Marad a lázadás a szocializmus „Videoton”-világa ellen: 

 

„A körúton a vasúton

vígan zeng a Videoton

Árkon-bokron, folyón-tavon

Videoton Videoton…” 

 

Sokszor oly fordulatokkal él, melyek ma is meghökkentők: 

 

„Hej gyerekek, keressetek hosszúnyakú zöld madarat, átöleljem

felrepítsen

pisáljam le árnyékomat!”

 

Ez a groteszkbe hajló, ma is erőteljesen modern költészet önmegsemmisítő. Saját árnyékát „pisálja le”: ősi motívum, az árnyéktól való megszabadulás vágya, mely nemet mond a platonikus rosszra. A kiáltás azonban csak a vágyat szólaltatja meg; a valóságban Németh Géza személyisége és költészete is megmaradt az árnyékban, az árnyas oldalon, az árnyékvilágban. Nem tudott be- és kiteljesedni. „Ötévenként újrakezdeni” akar, miként írja. Kitart a töredékben, s éppen ez adja a jelentőségét. A korszak kiforrott költészetei – gondoljunk csak a Szép versek évkönyveinek betűrengetegére – ma már jórészt a semmibe hulltak. A töredékek üvegcserepe itt ropog a talpunk alatt. 

Hadd említsem meg mai élményemet: olvasva e korszak verseit az akkori „nagy költők” hangja, három-négy évtized elteltével, kifakult. Az ismeretleneké fölerősödik. Az életükben összkiadáshoz jutottak borítója, tartalma halovány; az elnyomottaké arcon vágja az embert. Németh Géza költészete ily erősödést mutat. Megragad a konkréttal való küzdelem készsége, ereje, elkötelezett reménytelensége – fellángolása abban a néhány kimagasló versben, melyet hátrahagyott. Nem kaphatott már életében díszes összkiadást (mint az Ötödfél Évtized egyes alakjai), de mai soványka kötete beszédesebb, mint az 1975-ös ünnep-év aranykötetes íróié. 

Fiának mondja, 1964-ben:

 

„Apád nem tagadta meg

önmagát, nem unta meg életét

ötévenként újrakezdeni, de ha világába

belefáradt, szétrúgta s újat 

teremtett a régi helyett.

Mégsem anarchista: az ácsmester

fia tanította, életét e lapra

dobta…”

 

ad (d): Végül: ez a költészet tanúságtevő. Halljuk ezt a fenti sorokban is:

 

„Bár kiábrándult a papokból s a tanokból

álmaiból s önmagából, de az ácsmester

fia igézetében…”

 

Önmagát mintegy „názáreti Rózsa Sándorként” látta. Ilyennek látta Krisztust. Ha róla szólt, mást mondott, nehogy beskatulyázzák. Mégis mindig ugyanarról szólt, a megfoghatatlanról, a krisztusi sokféleségről, az isteni jelenlétről mindenben, rosszban és jóban, megpróbáltatásban és örömben, családban és társadalomban – még az egyházban is, melyben „fondor főpapok kamélonként kerengenek”! 

Mindebben mégis arról tesz tanúságot, akinek életét odadobta s akitől soha el nem hajlott – hiszen nem is úgy fogta föl, mint akitől el lehetne hajolni. Tanúságot arról tett, aki lázadását, ötévenkénti megújulását sarkallta, akit mindenütt látott, szegényben, sírásban, elhagyatottságban – vagy éppen a „forró tejben” s a „bundáskenyérben”. 

Miféle tanúságtevés ez? Miféle konfesszió? Az, ami Németh Géza költészetében megnyilvánul – maga a vallás. A valóság vallása. Másképpen: Krisztus önkifejeződése a valóságban, mely Tőle ered s mely nemcsak, hogy nem képes őt megsemmisíteni, hanem éppen a megsemmisítés lendületében tárja fel minden korábbinál nagyobb erővel. Krisztus a kenózisban, az önkiüresítésben teljesedik ki; Németh Géza költészete abban a lázadó útkeresésben, amely az utolsó verseit is jellemzi. Filozofikus meglátások sora rejlik és tárul fel itt, amelyek aktualitása ma még erősebb, mint korábban. Vagy talán azt kellene mondanunk, hogy e sorok igazsága bármit is gyengült mára?

 

„Eljött az isten s rárontott

a teisták tűhegyű templomaira

liturgiánk megunta múzeummá

tette mindenhol múltat zabál

sok bámész turista s bohóccá

kent megannyi fondor főpapunk

kaméleonként kereng míg

konfessziónk éles zabhegyét

mozsárban zúzza szét

az ateista Isten!”

 

Tévesen gondoljuk, hogy a kor, amelyben e költészet megszületett, alámerült a múltban. Noha a „hosszú rendszerváltás” évtizedei lassan valóban véget érnek, elég csak körülnéznünk ahhoz, hogy lássuk: sokhelyütt még annál is groteszkebb, kifordultabb a világ, mint amit annak idején stabil abszurditásnak véltünk. A dezoláltság sokszor dezoláltabb, a fondorság nemegyszer fondorlatosabb, a szegénység még szegényebb, a kirekesztés kirekesztőbb… Indokolt tehát a teljes körű megújulás mindenütt, ami Németh Géza vágya is volt. De még ennél is időszerűbb e költészet tanúbizonyságos – vallási – felemelkedése abba a magasságba, amely minden tévedésünk, keresésünk, megújulásunk forrása: 

 

„Éveiddel együtt bánod

sok bátor délibábod

tűntét – ne légy szomorú !

Gazdát nem cserélt a lét:

élj, szeress – s ez elég!”

 

Németh Géza közösségszervező munkáját a budapesti Erdélyi gyülekezet-Reménység szigete őrzi, ahol évente rendeznek konferenciát az alapító emlékére. A lelkész-költő életművének teljes kiadása gyermekeinek (ifj. Németh Géza, Németh Zsolt, Németh Áron) gondozásában előkészület alatt áll. 

A fenti szöveg a 2019-es Németh Géza emlékkonferencián elhangzott előadás rövidített változata.

 
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/150891

Ajánljuk még a témában