Rendszerrendülés

Megrendült a franciák „királya” – Kardos Gábor a macroni politikáról

2018. december 21. 17:44

A franciák lényegében királyt választanak maguknak az elnökválasztáson, most viszont megrendült annak tekintélye – mondja Macronról és politikájáról Kardos Gábor. A filozófus szerint a sárgamellényes népmozgalom forradalmi változást hozott: egy vezető nyugati országban szembe tudott fordulni a nép a neoliberális rendszerrel, melynek reklámarca volt eddig a fiatal elnök. Interjúnk.

Kardos Gáborral készült interjúnk első részében a sárgamellényes mozgalom jelenségét jártuk körbe. Az interjú második részében elsősorban Emmanuel Macron francia elnök eddigi tevékenységének mérlegét vonja meg a Sorbonne-on végzett, évekig Franciaországban élt filozófus.

***

A sárgamellényes mozgalom új dinamikát hozott a francia politikába. De mi a helyzet Emmanuel Macronnal? Nemrég még az új, föderalista Európa vezéregyéniségeként üdvözölted őt. Most hogyan látod eddigi teljesítményét és aktuális helyzetét a francia belpolitikában – és a nemzetközi porondon?

Több félreértést, illetve félreértelmezést kell eloszlatnom, hogy tisztuljon a zavarosnak tűnő kép. Először is már az elnökjelölt Macront bemutató írásaimban is konzekvensen, a nulladik pillanattól jeleztem azokat a fenntartásokat, amelyek Macron bankár múltjához (Banque Rothschild csúcsvezetői pozíciójához) kapcsolódnak. Helyreigazításra van szükség a föderalizmust illetően is, mert tételesen Macron sosem hirdetett meg „Európai Egyesült Államok” programot és hivatalosan még föderációt sem, legfeljebb olyan sokkal szorosabb együttműködést hirdet, ami logikusan oda vezethet, hogy később az Unió föderációvá alakulna. 

Most lenne esély a föderáció megvalósulására?

Az Európai Unió alapítói is kezdettől egy ilyen egyre szorosabb együttműködésként fogalmazták meg az Uniót. Sokan mintha ezt a szót sem akarnák megérteni, hogy

az unió a föderációnál is mélyebb egységre utal.

Akik valaha csatlakoztak ehhez az EU néven futó európai integrációhoz, azoknak el kellett volna olvasni az alapító dokumentumokat és fel kellett volna fogni, hogy ez az egész szervezet az egyre szorosabb integrációt szolgálja. Az alapító atyák távlati célként kifejezetten a nemzeti keretek és korlátok lebontását hirdették meg. Nem is értem, hogyan lehet ezek után felháborodni, ha az Unió vezető politikusai komolyan gondolják az alapítók szándékát, amit lényegében minden társult ország elfogadott a csatlakozással.

Macron az alapítók szándékait vinné tehát tovább?

Macron ma nem kimondottan föderációról beszél, de ha arról beszélne, az is a legteljesebb összhangban lenne az Unió egész működésével, alapelveivel és fő stratégiai céljaival. Inkább az az inkoherens, ha egyes tagországok egyes politikusai, nyilvánvaló belpolitikai megfontolásokból az otthoni szavazóikat megszólítva hangosan sérelmezik a nagyobb integrációt, aminek minden uniós tagországban evidens közös európai politikaként kéne megjelennie. Aki pedig ezzel nem ért egyet, az mehet, amerre lát. Nem kötelező maradni. Csak hát a brexit mutatja, hogy még az egyik legnagyobb ország is hova jut ezzel. Legfeljebb azon lehetne érdemben vitatkozni az EU-n belül, hogy milyen gyorsan és milyen lépésekben közeledjünk a közös végcélhoz, a föderációhoz, a közös európai szuverenitáshoz. Ez ráadásul egyre inkább az egyetlen esélyünk, hogy Európa ne nagyhatalmi játszmák játékszere és áldozata legyen, akár a migrációt illetően is, hanem önálló nagyhatalomként tudja az európai érdekeket globálisan is érvényesíteni.

De mit tud most Macron a nemzetközi politikában elérni?

Mint ismeretes: a francia elnöki rendszerben a külpolitika az elnök hatáskörébe tartozik. Attól még, hogy a belpolitikában durván visszaütött Macron neoliberális államreformja, attól még külpolitikája mindmáig hibátlanul képviselte Európa stratégiai érdekeit. Elfoglalta a nagyhatalmi erőtérben lehető legerősebb pozíciót, konzekvensen kitartott az európai és nyugati alapértékek mellett, és a világháború elkerülésének egyetlen járható útját választotta – ami ma egyre nagyobb kihívás és egyre nehezebb feladat.

Sajnos Macron belpolitikai támogatottságának megrendülésével európai és nemzetközi pozíciója is meggyengül,

aminek senki ne örüljön, akinek fontos a világbéke fenntartása! Divat az Uniót fikázni, gyengeségeit kiemelni és szétesését jósolgatni, de sose feledjük, hogy az EU elsősorban egy békerendszer, ami fennállása óta kontinensünk háborús történelmében példátlanul hosszú békés időszakot hozott. Ha lebontjuk és inkább a szuverén nemzetállamokat választjuk az európai integráció helyett, az kétségkívül kevésbé lesz unalmas, mint a béke évtizedei az Unióban, mert nagyon rövid úton ott folytatnánk, ahol az EU létrejöttekor abbahagytuk. Nagyjából minden egyes szuverén nemzetállam folyamatosan háborúzhatna a többivel – elsősorban persze szomszédaival – amihez ezúton kívánnék sok sikert azoknak, akik itthon ennek előmozdításán nagy erőkkel dolgoznak, nem ismerve az ország katonai képességeit, különösen szomszédaink katonai erejéhez képest. Persze, a szuverén európai nemzetállamok a régebbi múltban is többnyire szövetségeseket kerestek éppen leginkább utált szomszédaikkal szembeni háborúikhoz, és ebből sikerült a modern korban új műfajt teremtve összehozni két világháborút.

Tényleg egy újabb nagy háború esélyét látod a horizonton?

Elég közel vagyunk a harmadikhoz több fronton is – leginkább Ukrajnában –, úgyhogy ezúton kívánnék sok sikert minden nemzeti szuverenistának a követeléseik nyomán várható újabb világháborúhoz, ami az eddigi trendek folytatása esetén minden korábbinál szörnyűbbnek és pusztítóbbnak ígérkezik. De majd arra gondolhatnak közben, hogy legalább egy pillanatra nekik lett igazuk, az ő véleményük alakíthatta Európa sorsát. Megéri? Nem hinném.

Ennek kéne minden Európa-politika fő prioritásának lenni: a béke és biztonság megőrzésének.

A nemzeti szuverenisták rendszeresen hivatkoznak a terrorizmus és a migráció veszélyeire, amelyek miatt speciel a legsürgősebben és a lehető legteljesebb mértékben integrálnunk kellene az uniós országok elhárítási és biztonsági tevékenységeit, illetve szolgálatait. Márpedig aki látott már államot közelről, annak illik tudnia, hogy ahol az elhárítás közös, ott bizony egy nagyon lényeges területen már létrejött a föderáció, a határok feloldása és egy közös ország.

Miből születne szerinted egy közös európai ország?

Európa bábból nagyhatalommá csak közös hadsereggel és közös külpolitikával válhat. Mi is volt még közös a dualizmusban, ami kellett ahhoz, hogy nagyhatalom lehessünk? Külügy, hadügy… pénzügy. A közös pénz és monetáris politika. Ráismerünk az analógiára? Amit Macron külpolitikája képvisel, az nagyjából a belépő szintje lenne annak, hogy a globális kihívásoknak meg tudjon felelni Európa – hogy az Unió ne orosz és/vagy amerikai érdekeknek kiszolgáltatott, általuk megosztott játszótér legyen, hanem a világ vezető hatalma, amely képes a békét, illetve érdekei érvényesülését a globális térben garantálni. Miután Trump már első ENSZ felszólalásakor teljesen képtelennek és méltatlannak mutatkozott arra, hogy Amerikát mint a világrend fenntartóját képviselje, az utána felszólaló Macron a közös európai politikát markánsan képviselve átvette a stafétát és a nyugati status quo vezető erejeként lépett fel, az egypólusú amerikai vízió helyett a multilateralitást képviselve, amit egyébként a többi konkurens nagyhatalom és a feltörekvő középhatalmak is sokkal inkább támogatnak, mint az amerikai unilateralizmust, pláne trumpi változatban. Macron vezető szerepet tudott játszani Líbia pacifikációjában és sok más globális kihívásban is bizonyította külpolitikája helytállóságát. Paradoxonnak tűnik, de

amilyen katasztrofális Macron neoliberális belpolitikája, annyira nincs jobb vagy reális alternatívája külpolitikájának.

Aki képes meghaladni az egybites látásmódot, annak nem lesz érthetetlen, hogy egy politikusnak lehet úgyszólván hibátlan a külpolitikája, miközben rém rossz a belpolitikája.

Macron és mozgalma egyszeri, last minute összefogása volt a centrum különböző maradék erőinek, vagy tartósan ott tud maradni a radikálisabb jobb- és baloldal által ostromolt központban, egyfajta francia centrális erőteret kialakítva?

A „centrális erőtér” egy illiberális fogalom és alkalmatlannak tűnik arra, hogy a francia helyzetre alkalmazzuk. Meggyőződésem szerint a néhai „demokratikus centralizmus” mai változata, ahogy az illiberális demokrácia bizonyos értelemben a népi demokrácia szellemi örököse. Ezek mindegyike teljesen idegenül hat francia kontextusban. A bal-jobb politikai tér macroni „integrálása” azzal kecsegtetett, hogy a neoliberális nagytőke érdekeit szolgáló rezsim meg tudja győzni a középosztály nagy részét, hogy a „versenyképesség” javítását szolgálják a reformok. A többnyire mosolygós, fiatal és dinamikus

Macron ideális mosópor-reklámarcnak tűnt,

hogy a középosztálynak is eladják a sztorit, ami közben végig leginkább egy szűk elit, a nagytőke érdekeit szolgálja, ahogy egyébként Trump és Putyin, Orbán vagy Erdogan rendszere is… Az oligarchia mindenütt oligarchia, azaz egy szűk elit érdekkör, amelyik mindenütt szeret „gazdasági kényszerekre” hivatkozni az érdekeit érvényesítő reformjait megideologizálandó. A különbségek a nyugati és a keleti oligarchikus demokráciák, illetve az azokat vezető elitek között sok tekintetben inkább stilárisak és az eltérő történelmi-kulturális hagyományokból következnek.

Elbukhatnak a macroni reformok?

Ha a macroni reform most netán megbukik, az főként az európai országok polgársága számára lehet rossz hír, főleg ha a nép egyre több európai országban választ ehelyett „erős kezű vezetőket”, akik persze sosem azzal nyerik a kampányukat a demokratikus választásokon, hogy meg fogják nyirbálni a demokratikus alapjogokat, de a hatalomgyakorlás könyörtelen logikájából adódóan mégis ezt szokták tenni miután hatalomra kerülnek. Macron is sok tekintetben eléggé antidemokratikus bonapartista politikát vitt, ha nem is lehet összehasonlítani e tekintetben sem az imént felsorolt populista politikusokkal. Macron egy rendkívül tehetséges szónok és már fiatalon is nagyon szuggesztív politikus, aki azonban néhány rendkívül nagy hibát elkövetett. Ezeket most próbálja ugyan korrigálni, de kérdés, mennyire hisz neki a nép. Mert a francia polgárok politikai tudatossága és közéleti aktivitása nyugat-európai viszonylatban is kiemelkedő.

Ha Franciaország, akkor tüntetés és elégedetlenség – ez azért eléggé megalapozott közhely. Igaz, hogy radikális és idealista olvasatban ez mindig a francia nép szava és igaza, és ez a helyes út; más szemszögből azonban az látható, hogy a franciák hagyományosan minden határozottabb – akár baloldali, akár jobboldali – reformkísérletet megakadályoznak, ami a saját versenyképességüket ássa alá - például a németekkel szemben.

Ilyenkor derül ki, a „versenyképességgel” való befenyítéseknél, hogy egy magát esetleg nemzeti konzervatívnak tartó kérdésfeltevés is milyen mélységesen neoliberális marad. Mert mit is értünk „versenyképesség” alatt, amikor előszeretettel emlegetik globálisan a fősodratú médiában? Egészen pontosan

a globális nagytőke ellenállhatatlannak vélt zsarolási potenciálját értik versenyképesség alatt!

A globalizált piacgazdaságban az versenyképes, aki megfelel a nemzetközi nagytőke által diktált verseny játékszabályainak. Kisebb, félgyarmati sorban tartott országok esetében ez a „versenyképesség” mint közgáz dogma azt követeli meg,hogy engedjünk, hódoljunk be a külföldi tőke erőfölényének – ami valójában pont a versenyképességünk elvesztését jelenti! Számos konkrét ágazati példán lehetne sajnos illusztrálni ezt. Legfeljebb annyi árnyalat van, hogy vannak országok, amelyek a nyugati, atlanti érdekkör magjához tartoznak vagy annak gyarmati-félgyarmati függésben tartott perifériáját jelentik, míg más országok Kína, illetve Oroszország érdekszférájához sorolnak vagy sorolódnak át.

Franciaországnak nem lenne szüksége a versenyképességre?

A nagyhatalmi státusz ott kezdődik, hogy egy országnak nem kell meghajolnia semmilyen külső „globális” versenyképességi diktátum előtt, hanem képes alapvetően alakítani a nemzetközi erőteret gazdasági, politikai és katonai téren egyaránt. Nagy-Britannia éppen napjainkban veszti el a brexittel ezt a nagyhatalmi státuszát, de a franciák egyelőre a németekkel szoros szövetségben, az általuk meghatározott keretben – amit hol EU-nak, hol eurónak hívunk – fenn tudják tartani nagyhatalmi befolyásukat globálisan is. A nemzetkarakterológiának is a legalját képezik az olyan közhelyek, hogy a franciák mindig csak elégedetlenkednek, a németek meg ugye milyen precízek, és így tovább, mikor az ezekre vonatkozó komolyabb kutatások rendre rácáfolnak a durván leegyszerűsítő klisékre. A franciák például európai összehasonlításban is elég sokat dolgoznak, és

a sok sztrájk, illetve tiltakozási mozgalom nem valami gyenge munkamorál jele,

inkább a kiemelkedően magas polgári-közéleti aktivitásukkal függ össze. Nem utolsósorban pedig azzal, hogy az ilyen események náluk nem a vicsorgó dühöngésről szólnak, hanem egy ponton sokkal inkább népünnepélyként kell elképzelnünk a dolgot. A szolidaritás és a társadalmi összetartozás megéléseként – ami oly fájóan hiánycikknek tűnik mifelénk.

Azért nem csak népünnepélynek tűntek az elmúlt hetek tüntetései.

A világsajtó sajnos csak a bulvár szempontból leginkább bombasztikus zavargásos képeket mutatta, és olyan szalagcímeket lehetett látni még BBC típusú „mértékadó” sajtóorgánumokban is, hogy „Párizs lángokban”, amikor legfeljebb a Diadalív környékén látott pár ezer ember ilyesmit, de a párizsi agglomerációban élő nagyjából tízmillió ember külsőre ugyanúgy élte tovább hétköznapjait. Legfeljebb politikailag volt aktívabb mint egyébként. Akkor mi a fake news, ha ez nem az! Már belefáradtam, hogy itthon egyenként magyarázzam mindenkinek, mennyire gáz ilyen bulvár badarságokat szajkózni, hogy Párizs ég, meg ez is csak a szokásos „francia hőzöngés”, csak „zavargás”, mert „ezeknek sosincs nyugta”. Jobb, ha elgondolkodunk kicsit azon, hogy a neoliberális világrenddel és versenyképességnek álcázott tőkediktátumaival szemben jó eséllyel minket, a mi érdekeinket is leginkább a sárgamellényesek képviselik ma Európában – és egyelőre, jószerivel senki és semmi más. Jóval inkább képviselik a nép, illetve az alsó középosztály érdekeit, mint bármelyik parlamenti párt, szakszervezet vagy sajtóorgánum. Ezért terjedhetett el a sárga mellény mint a tiltakozás jelképe Belgiumban, Hollandiában, Svédországban, Skóciában és Olaszországban is. Sőt: világszerte eléggé megrettentek a népelnyomó rezsimek. Egyiptomban például preventív jelleggel ki is vonták a forgalomból a sárga mellényeket.

Megmarad még az V. Köztársaság rendszere?

Elterjedt vélekedés itthon, hogy a sárgamellényes mozgalom lényege a „Macron takarodj!” és valamiféle törő-zúzó anarchizmus, de legalábbis a jelenlegi francia politikai berendezkedés teljes elutasítása. Hát, nem éppen. A franciáknak egészen mást jelent az elnök – olyasmit, amihez hasonló utoljára az uralkodó személye lehetett Magyarországon.

A franciák lényegében egy királyt választanak magunknak öt évre,

és közjogilag szinte lehetetlen lemondatni vagy letenni az elnököt. Megválasztásának legitimitását inkább csak marginális elemek kérdőjelezték meg, amin a sárgamellényesek támogatóinak nagy többsége felháborodott. Nem azt követelték ugyanis, hogy mondjon le (ami közjogilag nonszensz), hanem elsősorban azt sérelmezték, hogy nem személyesen Macron szólt hozzájuk, hanem a kormányfőt küldte egyeztetni a néppel. Pedig elvárták, hogy az elnökük személyesen álljon eléjük azzal, hogyan tovább. Ez végül meg is történt, Macron engedményeket is tett és fölényes stílusának hibáit is elismerte; de minden elemző egyet értett abban, hogy túl későn és túl kevés változást ígért. Beszédét mindenesetre annyian nézték mint a francia győzelemmel végződő vb-döntőt. Talán ebből sokan felfogják, hogy miben és mennyire más a franciák politikai aktivitása.

Megérett az idő az új rendszer bevezetésére Franciaországban? És ha igen, szerinted milyennek kellene lennie az új rendszernek?

Ha ma még nem is kérdőjelezi meg alapjaiban a jelenlegi elnöki rendszert a francia társadalom, az elnöki tekintély példátlan bonapartista megerősítését annak nem kevésbé példátlan megrendülése követte. Nehéz e tekintetben prognózist felállítani. Őszintén szólva a mai kor legfőbb és legnyilvánvalóbb kihívása a globális ökológiai válság, ami egy emberöltőn belül teljesen át fogja alakítani a világunkat – vagy azért, mert talán még sikerül időben elég gyökeres váltást békés úton véghezvinnünk a világon mindenhol; vagy azért, mert ez nem sikerül, és akkor nem az lesz a legfőbb problémánk, hogy melyik országban épp hányadik köztársaság van…

A sárgamellényesek megváltoztatják majd a világot?

A francia sárgamellényes népmozgalom annyiban hozott már eddig is forradalmi változást, hogy egy vezető nyugati országban már szembe tudott fordulni a nép, a társadalom többsége a neoliberális rendszerrel. Ezt ugyan a magyar kormánypárti médiafelületeken eddig ünnepelték mint Macron kudarcát, de csak addig, míg nem döbbennek rá a magyar melósok is arra, hogy alapjában a túlóratörvény sem szól másról, mint ami ellen fellázadt a francia nép. Akor jöhetne el igazán a lázadás éve és nem amikor a miniszterelnök mondja. A nép egyébként nálunk se fog bedőlni a Gyurcsányoknak, Varjuknak és más, elithez tartozó pártpolitikus fülkeforradalmároknak sem. Amikor a nép a szuverenitása közvetlen gyakorlását választja, akkor nem szokta eltűrni, hogy a nevében politikusok szónokoljanak, miközben elég nyilvánvalóan egy szűk elit érdekeit képviselik velük szemben. Szerintem már nem az a kérdés, hogy ez valaha bekövetkezik-e Magyarországon, hanem csak az a kérdés: milyen hamar, mert a globalizáció rendszerének megrendülésével végig fog söpörni ez a sárga forradalmi hullám az egész világon. Logikus módon megint a franciáktól indult el, de nincs olyan erő, ami végleg megállíthatná

A globalizáció végleg lebontott minden korlátot a tőkemozgások, az emberek és eszmék áramlása előtt,

így már nem tudja utólag Trump sem kerítéssel megállítani sem a tőke „szabad” migrációját, sem az emberekét, és az eszmék migrációját sem fogja tudni senki megállítani. Az interneten szerveződő online forradalmak könnyen azokat a Zuckerbergeket is elsöpörhetik hamarosan, akik a mai kor fő irányítóinak és Nagy Testvéreinek tűnhettek. A forradalom szelleme újra kiszabadult a palackból, a következmények pedig – mint ilyenkor rendesen – most is beláthatatlanok. Nagyon észnél kell lennünk és a szívünknek is a helyén kell lennie. Kemény lesz.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/140534

Ajánljuk még a témában