„Minden mese az életünkről szól” – Kádár Annamária pszichológus a Mandinernek

2017. március 4. 9:10

Írta: Partos Bence
A mesék a mi életünkről, elindulásunkról, felnövésünkről, félelmeinkről, vágyainkról és válaszainkról szólnak Kádár Annamária pszichológus szerint. A Mandinernek arról beszél: a mesék nagyon fontosak érzelmi intelligenciánk kifejlődéséhez is, hogy egyensúlyban tudjunk létezni a minket körülvevő világgal, így nagyon fontos a szülők felelőssége is a gyereknevelés során. Nagyinterjúnk.

Sokak még életükben nem hallottak a mesepszichológiáról. Miről van szó?

Minden mese az életünkről szól. A mesében minden mi vagyunk: nem csak a legkisebb királyfival, szegélylegénnyel azonosulhatunk. Az elindulás jelenti a saját komfortzónánkból való kimozdulást, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok nagyon gyakran belső sárkányok, a saját félelmeink, szorongásaink, kishitűségünk, amit meg kell szelídítenünk, a segítőtársak szimbolizálják a társas kapcsolati hálónkat, a párválasztás, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk megtalálását, a mesében az elérendő cél pedig az önmegvalósításunk.

Benne van az életünk?

A mesehős utazása személyiségfejlődésünket, az önismereti utunkat is szimbolizálja. „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban” – fogalmazza meg a belső utazás lényegét Hamvas Béla. A népmesékből jól ismert hol volt, hol nem volt világa nagyon hasonlít ahhoz, amely a lelkünk mélyén él. Ebben a megközelítésben nem a megtervezett életvitelről van szó, hanem azokról a mélységekről, ahol megalapozódik kitartásunk, elszántságunk, reményünk. Az életbátorság, a magabiztosság az a képességünk, hogy túl tudunk merészkedni saját határainkon. Bár úgy tűnik, hogy az utazás külső tájakon történik, ez egy mély, belső barangolás, ahol rejtett erőforrásainkat keltjük életre. A saját életünkben is a gebéből táltos paripát varázsolunk, ehhez pedig meg kell találnunk az életre keltő parazsat.

A saját fejlődésünkről szólnak a mesék?

Minél inkább elmélyültem ebben a párhuzamban, annál inkább nyilvánvalóvá vált az, hogy a mesében a személyiségfejlődés különböző állomásai jelennek meg: a próbatételek valójában életpróbákról, életfeladatokról szólnak. Szimbolikus formában fellelhetők benne a lelkünkben felmerülő konfliktusok is: az irigység, a féltékenység megzabolázásának módjai, az életkori krízisek, a szülőkről való leválás, a párválasztás próbatételei, a férfi-nő kapcsolat megpróbáltatásai. A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon. Egy mesében nem a problémamentes élet ígéretét kapjuk meg, hanem annak reményét, hogy még a legkisebbek, a legesendőbbek is boldogulnak, ha adottságaikat és lehetőségeiket mozgósítják, ha nem hátrálnak meg az akadályok, a megpróbáltatások elől. A mesei főszereplő sohasem tökéletes, képes beismerni kudarcait, mert tudja, hogy a hibák elengedhetetlenek a fejlődéséhez. A mesehős átváltozása azt közvetíti számunkra, hogy ahhoz, hogy bizonyos életfeladatokat megoldjunk, külsőleg-belsőleg át kell alakulnunk, úgy, hogy közben azonosak maradunk önmagunkkal.

Sokat beszélnek manapság az érzelmi intelligenciáról: ön szerint mit takar ez a kifejezés? 

Ahhoz, hogy lelkileg egészséges felnőttek legyünk, jó kapcsolatokat alakítsunk ki, képesek legyünk együttműködni másokkal, önmagunkat érvényesíteni, kezelni a konfliktusainkat és jó döntéseket hozni, tárgyi tudásunk mellett kétségtelenül szükségünk van érzelmi ügyességre, pallérozottságra is, saját és mások érzelmeinek felismerésére, kezelésére és hatékony szabályozására. Az érzelmileg intelligens személy meg tudja fogalmazni önmagának, hogy milyen érzelmet élt át adott helyzetben, ezt ki tudja fejezni szavakkal is, és nem várja el környezetétől, hogy ők találják ki, mi zajlik benne éppen. 

Ez egy velünk született képesség? Egyesek magasabb, mások gyengébb érzelmi intelligenciával születnek? 

Az érzelmi biztonság megalapozása gyermekkorban történik, és bár nem lehetetlen, de nagyon hosszú folyamat eredménye a korai negatív mintáknak az átírása. Ha a gyerek megtapasztalja azt, hogy szülei érzelmileg hozzáférhetők, érzékenyek a szükségleteire, kifejezheti nekik a negatív érzelmeit is, és elvárhatja, hogy ezeket csillapítsák, akkor belsővé teszi ezt a mintát és elsajátítja az érzelmi szabályozás képességét. Ha azonban születésétől fogva azt tanulta meg, hogy kéréseire a környezete nem reagál, kisebb valószínűséggel fog támogatást kérni, amikor szüksége van erre. Amennyiben nem bagatellizáljuk gyermekünk negatív érzelmeit, szavakba öntjük azt, hogy mit él meg adott pillanatban, és segítünk neki abban, hogy tudatosítsa érzelmeit, akkor jó úton haladunk.

Ehhez mintákat kell mutatnunk?

Az is fontos, hogy szülőként mi magunk is hitelesen, kongruensen fejezzük ki érzelmeinket, vagyis az, amit kifelé mutatunk, azonos legyen azzal, amit megélünk és tudatosítunk. Így egyrészt lényegesen kevesebb belső feszültséget kell átélnünk, másrészt amennyiben önazonosak vagyunk, akkor tudunk személyiségünkön keresztül a legerősebben hatni másokra. Aki gyermekkorában nem tanulta meg érzelmi állapotai kifejezését, érzelmei kezelését, később nehezebben enged közel magához másokat, kerüli az érzelmileg szoros kapcsolatokat, hajlamos felszínes viszonyokat létesíteni, vagy elszigetelődik másoktól, nehezére esik az empátia, és a konfliktusos helyzetekben leblokkol. Felnőttkorban a baráti és partnerkapcsolatunkban lehetőségünk van ezt a mintát felülírni. Ahogy Pilinszky is gyönyörűen megfogalmazta az Átváltozás című versében: „Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok./ Csúf, de te gyönyörűnek találtál./ Végig hallgattad mindig, amit mondtam./ Halandóból így lettem halhatatlan”.

Több könyvében is említi, hogy az érzelmi intelligenciát lehet fejleszteni, méghozzá leginkább a mesével. Miért pont a mesét tartja a legjobb eszköznek? 

A mese az ősbizalom élményét erősíti meg: azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni. Az a szülő, pedagógus, aki a mese varázsával, csodájával ajándékozza meg a gyermeket, aki lélekben ő maga is egy kicsit megőrzi gyermeki világlátását, mágikus gondolkodásának maradványait, sokkal könnyebben boldogul problémahelyzetekben, jobban dolgozza fel a veszteségeket, kudarcokat.

Kiskorunkban sokunk édesanyja nem engedte, hogy bizonyos meséket nézzünk. Milyen a jó mese? Létezik olyan mese, ami destruktív, nem fejleszti az érzelmi intelligenciát? 

A jó mese teljes, eredeti formában jut el a gyermekhez, nincs rövidítve, nincs kilúgozva belőle a konfliktus. A mese csak akkor éri el jótékony hatását, ha a gyermekhez csonkítatlan változatban jut el. Minden elemének fontos szerepe van, és a megváltoztatással, rövidítéssel épp a lényegi mondanivaló sikkad el. A jó mese továbbá feszültsége teremt és feszültséget vezet le. A gyermeki hit alapja, hogy a világban rend van, és ha az egyensúly meg is bomlik, a harmónia helyreáll. Ugyanez történik a mesében is: a jó végkifejlet bejósolható, a feszültséget pedig az előre nem látható események adják. A jó mese gazdagítja, mozgásba hozza a gyermek képzeletét, belső képalkotásra ösztönöz. Eligazítja érzelmeiben, megbékíti félelmeivel és vágyaival, komolyan veszi nehézségeit, problémáit, erősítve a gyermek bizalmát. Egy igazán jó mese megfelel a gyermek életkori sajátosságainak és érdeklődésének.

A világot látja a mesében?

A mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ. Ebbe a sajátos gondolkodásba azért illeszkednek tökéletesen a mesék, mert ugyanolyan egyszerűnek és szélsőségesnek mutatják a világot, mint amilyennek azt a gyermek megéli. Én is ismerek olyan szülőt, aki a mesék félelmetesebb részeit átkölti a gyermeke védelme érdekében. A gyermek szimbolikus úton dolgozza fel a mesét, belső képek formájában. A sárkány pont annyira lesz félelmetes, mint amennyire a gyermek el tudja viselni. Tilos átkölteni a mesét! A népmesékben, hogyha az életkori sajátosságoknak megfelelően meséljük őket, nincsenek veszélyes, ártalmas részek. A káros mese ebben a tekintetben kioktató, bagatellizáló módon viszonyul a bennünket foglalkoztató kérdésekhez. 

Az érzelmi intelligencia fejlesztése szempontjából mindegy, hogy a gyerek tévében nézi a mesét, vagy olvassa, esetleg a szülei olvassák neki? 

A mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül. Ahogy Zelk Zoltán mondja: „elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én”

Mi történik a gyermekben a mese hallatán?

A gyermek a mesehallgatás során nemcsak a mesélő szülőre, hanem befelé is figyel, lelki szemei előtt megelevenedik a történet, és a saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot. Mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. A mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit.‎

Hogyan segíthetjük ezt elő?

A mesélő szülő vagy pedagógus is segítheti ezt a folyamatot, ha beleéli magát a történetbe, odafigyel a hanglejtésére, a mesemondás vagy olvasás ritmusára. A mese dallama könnyen átalakul képpé, és a belső képkészítés folyamatában lehetővé válik az érzelmi azonosulás a számunkra kedves hőssel. Minél ráérősebben, megváltoztatott tonalitással, dallamosabban mesél a szülő – úgy, hogy maga is egy belső képet készít a meséhez –, annál kidolgozottabb lesz a gyermek belső képe is. Ehhez nem kell tudatos erőfeszítés, a gyermek úgy éli meg ezt a folyamatot, hogy a belső kép magától, spontán módon megjelenik.

És a tévémesék?

A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nagyon megterhelő az idegrendszere számára. Ezeket a vibráló külső képeket jó esetben az álmai során dolgozhatja fel – amennyiben nem sikerül, megjelenik a szorongás. A tévénézés másik problémája, hogy az a meghitt, intim kapcsolat is hiányzik belőle, ami a gyermek és a mesélő között létrejön. Annak a gyermeknek, aki lelkileg-érzelmileg rendben van, nem jelent veszélyt egy-egy rajzfilm megnézése, amennyiben az nem túl hosszú, és a szülővel közösen megbeszélik a látottakat. A probléma ott kezdődik, amikor a tévénézéssel a meséket szeretnénk helyesíteni – hiszen a mesében a történet a gyermek elméjében kel életre, megmozgatva a fantáziáját, érzelmeit, félelmeit, vágyait.

Korábbi könyvében így fogalmaz: „annak a gyermeknek, aki mesét hallgatva nő fel, varázspálcája a saját elméje lesz”. Hogyan segíthet át minket a képzeletünk a nehéz időkön? 

Az álmodás és minden olyan cselekvés, amely fantáziatevékenységet indít be, belső képalkotással jár együtt, így a játék, a mese, a merengés, az álmodozás és később az olvasás is. A belső képkészítés folyamatát elaborációnak nevezzük, emlékezetünkben vagy tudat alatt tárolt információk, érzelmi feszültségek egészséges és eredményes feldolgozása ez. A belső képalkotásnak a gyermeki élményfeldolgozás egyik legfontosabb formája. Az elaborációs képesség gyermekkorban alakul ki. A gyermek a látott, hallott és érzékelt dolgokat rögzíti, majd ezeket pozitív vagy negatív érzelmi színezettel látja el. A belső képek erős érzelmi töltettel rendelkeznek, összekötik a gondolatokat az érzelemmel. A mese képekre és szimbólumokra fordítja le a világ jelenségeit, ezáltal lehetővé teszi a tudattalan feszültségek levezetését. A gyermek a belső képek teremtése által lehetőséget kap a mese cselekményén keresztül a szorongások feldolgozására is. Ez a képessége felnőttként is segíteni fogja a problémák feloldásában.

Az jó, ha felnőttként is sokat képzelgünk? Milyen előnyei és hátrányai lehetnek egy intenzív képzeletbeli világnak? 

Gyermekkorban a mesei optimista világkép és a gyermek vágyai egymásra rímelnek, a mesei vágyteljesülést nem akadályozzák sem természeti törvények, sem időbeli vagy térbeli korlátok. Minden lehetséges, mindenné át lehet változni. Az a felnőtt, aki mesét olvas, később is megőriz egy keveset a gondolat mindenhatóságából. Az Omuskego Cree törzs tagjai úgy készítik fel a fiatal generációt a túlélésre, hogy tapasztalataikat történetek formájában mesélik el, és ahogy nőnek a gyermekek, velük együtt változnak a történetek is – ezeket ugyanis mindig másként mesélik el, rugalmasan változtatva a narratívát. Vagyis a gondolkodásmódot teszik rugalmassá, ami által a felnövekvő ifjú generáció az életben is képes lesz rugalmasan viselkedni, bízni. A történetek élni segítenek, állítja a törzs vénje. A felnőtteknek is!

Meddig engedjük gyerekeinknek, hogy képzeletbeli barátjaik legyenek, elképzelt történeteket szőjenek? Egy idő után nem lehet veszélyes, ha folyton képzeleg a gyerek? Mondjuk nem figyel órán, nem figyel a forgalmas úton. 

Míg a harmincas években a pszichológusok a képzeletbeli barátokra még problémaként tekintettek, ma már tudjuk, hogy társaságuk megtapasztalása része a gyermekkori fejlődésnek, és nagy fontosságú a lelki egészség szempontjából. A képzeletbeli barátok jelenléte gyakoribb a magas intelligenciájú gyermekeknél. A Washingtoni Egyetem pszichológusa, Joel Schwarz által vezetett 2004-es kutatás szerint hétéves korig a gyermekek 65 százalékának, öt-tizenkét éves kor között pedig az 50 százalékuknak van jelen egy képzeletbeli szereplő az életében. A gyerek fantáziálásának, fantáziajátékának egyik formája a képzeletbeli barát. Minden olyan lény lehet ilyen, aki legalább egy napig jelen volt az életében, akivel beszélgetett, tanácskozott, játszott. Lehet ember, ismert személy, állat, tárgy, rajzfilmfigura vagy nem létező fantázialény.

Meddig tart ki ez a képzelt barátság?

Ez a barát az esetek nagy többségében hároméves korban jelenik meg, és az iskoláskor első egy-két esztendejéig van jelen, ezt követően eltűnik – általában elutazik, vagy a gyermek egészen egyszerűen nem emlékszik már rá, úgy kezeli, mint amikor elveszíti érdeklődését egy játék vagy más tevékenység iránt. Iskoláskorban a gyermek már nem tud olyan könnyen közlekedni a realitás és a fantáziavilág között, és megérti, hogy nem a valóság, amit elképzel. Bár ilyenkor általában már jobban érdeklik a kortársak, mint a kitalált lények, a szülőnek nem kell aggódnia, ha még hétéves kor körül is jelen vannak a képzeletbeli barátok. Érdemes megfigyelni, hogy mikor, milyen helyzetekben és miért van jelen a képzeletbeli barát, mivel ez egyértelmű jelzése annak, hogy a gyermek bizonyos szituációkban nehézségekkel küszködik.

Mi a helyzet a maladaptív ábrándozással? Ez egy újonnan felfedezett pszichológiai rendellenesség, melynek a lényege, hogy a rendellenességgel küzdők idejük legjavát egyfajta éber álomban töltik, amelynek során egy képzeletbeli világban élnek. A túlzott mesehallgatás, gyerekkori képzelgés nem futhat ki ilyen rendellenességbe, ha túlzásba esünk vele?

A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel nem helyettesíthető! Számos kutatás mutatott rá arra, hogy ha valakit nem engednek álmodni, akkor nehézségekbe fog ütközni a valóság problémáinak feldolgozásában. Bruno Bettelheim ezzel kapcsolatban írta azt, hogy „egyszer talán kísérleti úton ugyanezt a mesékkel kapcsolatban is ki fogjuk tudni mutatni: hogy sokkal rosszabb azoknak a gyermekeknek, akik nem részesülnek abban, amit a mesék nyújtanak, akiknek a mesék nem segítenek, hogy tudattalan feszültségeiket képzeletben dolgozhassák fel”.

A felnőtteknek is szükségük van mesékre? 

A mesében, akár az életben is, nem lehet a hatalom eszközeivel, csupán erővel a problémák nagy részét megoldani. Az akarat és a tudatos erőfeszítés önmagában még nem elég. A mesében ilyenkor történik meg váratlanul a csoda. A saját életünkben sem lehet erőszakkal kikényszeríteni. Milyen szépen fogalmazza meg ezt Anselm Grün: „Csodák ott történnek, ahol az ember várni tud. (...) Ahol valaminek valóban növekednie kell, annak türelmes várakozásra van szüksége”. Már a hagyományos hindu orvoslásban is a lelki zavarokat mesékkel gyógyították: egy olyan mesét adtak a betegnek meditáció céljából, amelyben megfogalmazódtak problémái, ezáltal megtalálhatta szenvedése okát és a megoldást is. Bár a mese tartalmának látszólag semmi köze nem volt a beteg hétköznapi életéhez, valójában mégis az övéhez hasonló belső folyamatokról, érzelmekről szólt. Clarissa Pincola Estes a Farkasokkal futó asszonyok című könyvében mondja azt, hogy a mesékben gyógyító erő lakozik, csak meg kell hallgatnunk őket. Hatalmuk van fölöttünk, úgy, hogy közben nem követelik meg, hogy bármit tegyünk, cselekedjünk.

Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés