1951 óta a genfi konvención alapuló menekültügyi definíció sok tekintetben tágult, és néhány tekintetben szűkült. A definíció kitágítása azonban csupán azoknál az országoknál figyelhető meg, ahol az adott fogadó ország a bevándorlás jelenségét alapvetően kívánatosnak tartotta. Ha megnézzük a számokat – szándékosan nem a közelmúltból –, akkor azt láthatjuk, hogy például a kilencvenes évek közepén Kanada átlagos elismerési aránya 70 százalékos volt, addig Finnországé 0,2 százalékos. 1996-ban Kanada a szomáliaiak 81, a Srí Lanka-iak 82 százalékának adott menekültstátust, míg az Egyesült Királyság esetében ugyanez az arány 0,4 és 0,2 százalék volt. Akármilyen számot hozunk is példának, jól látszik, hogy noha ugyanarról a jogi rezsimről van szó, az elfogadási arány sokkal inkább az adott ország migrációs politikájával, az általános gazdasági helyzettel, a küldő és a célország közötti kulturális, történelmi, politikai kapcsolatokkal, nem pedig a humanitárius segítségnyújtással van szorosabb összefüggésben. Ki kell mondanunk, hogy bár azt mondjuk, a menekültstátus megadása az adott országok nagylelkűségét mutatja, valójában az aktuális gazdasági és politikai érdekek határozzák meg a döntéseket.
Az 1951-ben felállított jogi rendszer így, ebben a formájában rendkívül igazságtalan. Igazságtalan, mert arra kényszeríti a humanitárius értelemben nyilvánvalóan rászoruló embereket, hogy ha helyzetüket a kibocsátó országban vagy a menekülési útvonal első országában reménytelennek találják, ezért új életet akarnak kezdeni máshol, akkor útra kell kelniük. Az országoknak nincs olyan nemzetközi kötelezettségük, hogy segítsék például a Törökországban lévő menekülteket, illetve áttelepítési programok révén befogadjanak embereket (ilyen programban közel harminc ország, többek között Magyarország vesz részt).
Saját rendszerünk kényszeríti ki a kontrollálatlan beáramlást
A világ instabil régiójában élő emberek, akik számára az instabilitás számos különböző okra vezethető vissza (szegénység, nyílt fegyveres konfliktus, környezeti helyzet, túlnépesedés), folyamatosan keresik a világnak azon stabil régióit, ahová vándorolhatnak. Ha ezek az emberek azt látják, hogy Európa várja őket (pull factor), akkor csak egyetlen dolgot tehetnek. Mégpedig azt, amire mi, európaiak kényszerítjük őket a saját szabályrendszerünk révén: hogy elinduljanak. Hogy ne használják a legális belépési utakat, mert azok reménytelenek.
Legális módon ugyanis ezeknek az embereknek szinte lehetetlen az Európai Unió területére lépniük. Ehhez ugyanis vízumra van szükség, meg kell jelölni a tartózkodás célját, és igazolni kell az ún. harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló, harmonizált európai szabályrendszerben meghatározott feltételek fennállását. Legálisan tehát szinte semmi esélyük arra, hogy a most Európába érkező emberek ideutazzanak.