Köztes-európai viszonyok

Széky: Középosztályunk nem polgárként, hanem az állam birtokosaként tekint magára

2015. február 9. 10:11

Írta: Pintér Bence
Tavaly tavasszal hosszú cikksorozatban elemezte a magyar demokrácia jelenlegi helyzetének történelmi okait Széky János, az ÉS rovatvezetője. A Bárányvakság című sorozat idén könyvben is megjelenik a Kalligram gondozásában. Széky szerint még mindig áltémákról vitázik a magyar politika, az antiszemitizmus témáját pedig tudatosan dobták be a köztudatba. Interjú.

A cikksorozat alapfeltevése az, hogy válságba jutott Magyarország és negatív irányba haladnak a dolgok. Ez így van?

Én inkább úgy mondanám, hogy nem haladnak: ugyanott tartanak, ahol huszonöt éve. Gazdaságilag és politikai, ideológiai értelemben is. A megoldatlan problémák ugyanazok: nem történt gazdasági felzárkózás, ugyanazok az áltémák kavarognak a politikában, mint 1989-90-ben. Eközben a térség – amit Köztes-Európának nevezek –, az Oroszországtól nyugatra lévő volt kommunista országok, mind sorra megoldják a problémáikat így vagy úgy. Magyarország ehhez képest egy helyben áll. Azaz lemaradt tőlük.

Tehát nem csak a nyugati országoktól szakadtunk le, hanem a szomszédoktól is. A kormány szerint viszont Magyarország jobban teljesít.

Ezt Medgyessy is mondta. Attól függ, hogy mihez képest. Tavalyhoz képest megyünk fölfelé, de az egy főre jutó fogyasztás például még mindig a 2005-6-os szint alatt van. Ha szerencsénk lesz, akkor jövőre ugyanott tartunk, ahol tíz évvel ezelőtt.

A sorozat kiinduló gondolata az, hogy 1989-ben sok olyan intézmény és törvény került be az új rendszerbe, amelyek rövid időn belül elavultak: tehát akkoriban valakik, valamit elrontottak. Kik?

Tulajdonképpen mindenki elrontott valamit. Ez nem jelenti, hogy nem születtek kiváló eredmények, vagy hogy okos és jó szándékú emberek nem értek el az országban nagyobb szabadságot. De van egy mítosz, hogy a Rendszerváltó Szent György legyőzte a Kommunista Sárkányt, és ez nem így volt. Tárgyalásos úton történt az, amit általában rendszerváltásnak neveznek. Én inkább átmenetnek nevezném. Volt más sajátossága is a többi köztes-európai országhoz képest: a legfontosabb, hogy az átmenet megelőzte az első szabad választást. A többi országban többnyire úgy zajlott, hogy az emberek kimentek az utcára és megbukott a kommunista kormányzat. Utána pedig elkezdték építeni a demokratikus rendszert, mindenekelőtt szabadon megválasztottak egy nem kommunista kormányzatot, elfogadták az alkotmányt, azaz végrehajtották a politikai átmenetet, aztán áttértek a piacgazdaságra, a szovjet függés megszűnése után átálltak nyugatra, csatlakoztak az euroatlanti szövetségi rendszerekhez.

Magyarországon viszont mindhárom folyamat elkezdődött a szabad választások előtt, mindenféle forradalom nélkül. A piacgazdaságra való átmenet például már a nyolcvanas évek elején, és '89-re kész volt az intézményrendszer. A politikai demokrácia megjelenését egy pillanathoz, a '89-es alkotmány kihirdetéséhez lehet kötni, azaz fél évvel az első szabad választások előtt még kommunista kormány volt, de már alkotmányos rendszer, betartott alapjogokkal, satöbbi. A külpolitikai átállás pedig folyamatban volt: diplomáciai kapcsolat létesült az Európai Közösségekkel, Dél-Koreával és Dél-Afrikával, újra felvettük a kapcsolatot Izraellel és a Vatikánnal. Maradt az a kérdés, hogy akkor most miről tárgyalunk. A gazdasági és a külpolitikai átmenet alapjairól nem volt vita. Maradt tehát a demokratikus intézményrendszer felépítése. De itt sem pontosan úgy történt, hogy az egyik oldalon ültek az ellenzéki demokraták, a másikon pedig a diktatúra utóvédharcát vívó régi vágású kommunisták. A diktatúrát nem lehetett tartani, a kerekasztalhoz leülő kommunisták is demokráciát akartak, csak másfélét, olyan feltételekkel, amik egyértelműen nekik kedveznek. Láttunk ilyet az utóbbi időben. Ráadásul az MSZMP és a kormány oldalán is voltak nézetkülönbségek, végül is egy józan csoport kötötte a megállapodásokat, nem törődve Pozsgay hatalmi ambíciójával. Vitákkal kísért, de meglehetősen gördülékeny együttműködés volt a két oldal között. Viszont a két oldal nem mérte fel jól egymást, félreértették a másik oldal szerkezetét. Főleg az információs hátrányban lévő ellenzék. Nem az ellen küzdött, ami ellen praktikus lett volna. Egész '89-ben az volt a téma, hogy meg kell szüntetni a munkásőrséget, mert az valami rettenetes veszélyt jelent a demokráciára, miközben a Dunagate-ig észre sem vették, hogy ott van a teljes állambiztonsági apparátus érintetlenül, a KGB-vel szövetségben. Sok törekvés és jó szándék mellett nem mindig azt változtatták meg, amit kellett volna.

A 1989-2010 közötti rendszernek mik voltak a gyenge pontjai?

A kétharmados törvények és kinevezések rendszere az egyik, a másik pedig a rendkívül bonyolult és torzító hatású választójogi törvény. Mind a kettő unikum a köztes-európai térségben, tulajdonképpen a világon is, ráadásul a kettő egymás hatását erősítette. A kétharmados szabályt a kölcsönös gyanakvás jegyében azért alkották meg, mert egyrészt a távozó pártállami vezetés tartott a leszámolástól, másrészt az ellenzék tartott tőle, hogy ha megerősödnek a kommunisták, visszafordíthatnák az átmenetet. Miután az átmenet megtörtént, a kétharmados szabálynak már semmi értelme nem volt.

A választási rendszert nagyon bonyolult logikával az 1989 július-augusztusi helyzetre reagálva dolgozták ki. Az első közvélemény-kutatásokon kiderült, hogy messze a legnépszerűbb párt az MSZMP. A csúcson az újratemetés utáni hónapban voltak, 37 százalékkal. Úgy nézett ki, hogy az MSZMP domesztikált félellenzéki pártokkal koalícióban simán kormányozhatna tovább a választás után. Az igazi ellenzéknek ez természetesen nem tetszett. A nyár végi pótválasztásokon viszont az derült ki, hogy ha az összes ellenzéki párt összefog – ez volt az első nagy összefogás –, akkor simán le lehet győzni az MSZMP jelöltjeit. Ha az akkori választási rendszert tartják meg – kis listás kontingenssel és rengeteg választókerülettel – akkor az MSZMP, vagyis az akkori legnépszerűbb párt, el lesz söpörve. Ez senkinek sem állt az érdekében, de az sem, hogy tisztán listás legyen a választás – talán csak az olyan ismert nevű történelmi pártoknak, mint a kisgazdák és a szociáldemokraták. Mivel az SZDSZ-hez ismert emberek csatlakoztak, nekik az volt az érdekük, hogy minél inkább egyéni kerületek legyenek.

Ebből született ez a bonyolult kompromisszum a vegyes rendszerrel és a két fordulóval, ahol még az is szempont volt, hogy a megválasztott kormány szilárdan le tudja vezényelni a gazdasági-társadalmi átmenetet. Ezért ráerősítettek a győztes pártok szavazataira: aránytalan választási rendszert szerkesztettek. Ilyen nem nagyon van a világon. A tisztán egyéni választókerülettel dolgozó briteknél olyan hagyományos földrajzi-szociális kettéosztottság van, ami a kilengéseket lehetetlenné teszi, emellett a parlamentnek más a politikai-kormányzási funkciója. A görög rendszer viszont súlyoz a győztes pártnak: 50 plusz mandátum jár a győzelemért. Ők is erős demokratikus kormányzást akartak, és a lelkük mélyén féltek a diktatúra visszatérésétől. De hát látjuk, milyen minőségű kormányzáshoz vezetett ez a súlyozás, azaz a kormány mesterséges megerősítése náluk és nálunk.

A kétharmados rendszer ezzel szemben tömérdek kérdésben konszenzust írt elő: tehát vagy kompromisszumra jut a kormánypárt az ellenzékkel – függetlenül a demokratikus választások eredményétől, akármilyen erős a kétharmadon innen –, vagy semmit sem tud tenni. Ez viszont éppen hogy bénította a kormányzást, miután a hármas átmenet ténylegesen lezajlott. A választási rendszer pedig közben a polarizációt segítette elő. Eredetileg úgy tervezték, hogy legyen két egyensúlyban lévő nagy tömb. A két oldalon belül pedig a kétfordulós rendszer miatt a legnagyobb párt legyen aránytalanul erősebb a parlamentben. Ez – az 1994-es közjáték után – szükségszerűen két nagy párt felemelkedését idézte elő. A tényleges és polarizált kétpártrendszernek pedig az volt a logikus következménye, hogy az a párt, amelyiknek lehetősége volt a kétharmad megszerzésére, szabadulni akart a konszenzuskényszertől, és erre is törekedett. Ez volt a Fidesz. Megszerezte a kétharmadot, elfoglalta a rendszert és azóta itt van a centrális erőtér.

Milyen törésvonalak mentén határozódnak meg a politikai szekértáborok?

Van a magyar politikai közösségnek két nagy politikai tapasztalata a huszadik századból: az egyik Trianon, a másik a Kádár alatti nagyarányú életszínvonal-emelkedés. Az utóbbitól – a piacgazdaság nélküli életszínvonal-emelés bűvöletétől – végül is egyik párt sem tudott szabadulni. Az igazi választóvonal az, hogy ki hogyan áll a nemzeti kérdéshez, ezt pedig mostanra teljes mértékben meghatározza, hogy körülményesen fogalmazzak, a Trianon-traumára való fókuszáltság. Egyszerűen fogalmazva: az MSZP csak szociális demagógiával tudott operálni, a Fidesz pedig nacionalista és szociális demagógiával is, tehát ő volt az esélyesebb. A gazdaság- és társadalompolitikában konszenzus volt: az a jó kormány, amelyik piaci teljesítménytől függetlenül tudja emelni az életszínvonalat. A nacionalizmus szublimált volt egészen a 2004-es népszavazásig, azaz nem közvetlenül Trianonról szólt, és szerintem még a népszavazásnak is az volt a politikai tanulsága, hogy csak nemzeti kérdésekkel nem lehet nyerni. Abban az ügyben a Fidesz teljesen tehetetlen volt az MSZP szociális demagógiájával szemben, és Orbán le is szűrte a tanulságot, hogy egyesíteni kell a kétféle demagógiát. A polarizálódást segítette az is, hogy mindvégig proxy-témákról folyt a politikai vita. Nem arról, hogy hogyan lehetne a gazdaságot egészségesebbé tenni, kihasználni a lépéselőnyt, amit Magyarország 1989-ben élvezett, hanem valami helyett beszéltek különféle ideológiai és történelmi témákról, csinált és valóságos sérelmekről. Normális esetben minden kormánynak az lenne a célja, hogy az ország gazdaságát és külkapcsolatait rendben tartsa. Ezekhez képest minden ideológiai kérdés mellékes. Amilyen például a náciveszély vagy a kommunista fenyegetés. Ha egy országban igazi, veszélyes nácik vagy a demokráciára veszélyes szélsőbalosok vannak, az rendőri és titkosszolgálati téma kell, hogy legyen, nem pedig pártviták tárgya.

Szerintem például '89-90-ben az állami bürokráciával szövetséges gazdasági vezetők, a titkosszolgálatok és a nacionalista propaganda-szakemberek „vasháromszöge” tudatosan dobta be a marakodás tárgyául, taktikai meggondolásból az antiszemitizmus kérdését. Aljasság volt. Emberek félelmét, sebzettségét nagyon könnyű kihasználni. Hogy ki volt ebben a játszmában tudatos gazember, és ki balek, azt utólag körülményes kideríteni. De attól kezdve a baloldal és a liberálisok erre voltak érzékenyek. Ez természetesen nagyon fontos téma, de hát semmilyen demokratikus országban nem a legfontosabb. Nálunk a mai napig mégis központi téma a politikai beszédben. Például 2010 előtt, miközben a liberális képviseleti demokrácia az összeomlás felé tartott, miért indultak egymás után a kormánypárti kampányok? Azért, hogy a Fidesz határolódjon el a szélsőségektől. Körülbelül hatszor mondták el, hogy „most aztán átlépték a Rubicont”. Folyton megálljt kiáltottak a nácizmusnak meg az „ordas eszméknek”, és közben szép csendben felnövekedett a Jobbik mint valóban tabusértő párt.

2010-ben megszűnt a baloldali médiafölény és a Fidesz részben lebontotta a '89-es rendszert. A baloldal bukásával és a Fidesz hatalomra kerülésével nem lehetett volna rendezni ezeket a szimbolikus kérdéseket?

Egyrészt nem vagyok olyan biztos ebben a baloldali médiafölényben, másrészt a Fidesz nem bontotta le a rendszert. Sőt! A kétharmados szisztémát nem felszámolta, hanem kiterjesztette a gazdasági szférára. A választási rendszer aránytalanságait nem hogy csökkentette volna, még fokozta is. Abszolút nem bontotta le a rendszert, hanem még jobban saját magához igazította a hatalom megtartása céljából. Jóhiszemű ember lévén anno nem zártam ki, hogy a Fidesz kihasználja majd a kétharmados lehetőséget az ország érdekében. Hogy kétharmaddal bármit meg lehet csinálni, be lehet gyújtani a gazdaság motorját, meg lehet szüntetni a nemzeti fájdalmakat. Eszük ágában nem volt ilyesmi.

Hogy mi történt 2010-ben? Kezdjük hátulról: Magyarországot négy ponton lehet megkülönböztetni a többi posztkommunista országtól. Az első a köztes-európai szabványtól eltérő politikai intézményrendszer. A második a két egyedi történeti tapasztalat, a magyar nacionalizmus sajátos sérelmi jellege, ami a Trianon-fókuszáltságból ered, meg a létező szocializmus alatti jólétnövekedés túlságosan is vonzó emléke. A harmadik, nagyon fontos: a veterán állambiztonságiak érdekkörének nyomasztó ereje – ez inkább Oroszországhoz közelíti az országot, mint a térség országaihoz. Egyik sem változott, sőt inkább súlyosbodott. A negyedik pedig a középosztály árulása: nem polgárságként tekint magára, hanem mint az állam birtokosára, amelyet saját érdekei szerint használhat fel. Szerintem 2010 után ez érvényesült, legalábbis ez sikerült a középosztály egy számottevő részének.

Sokan azzal érvelnek a Fidesz mellett, hogy egy erős nemzeti középosztályt akarnak kiépíteni.

A középosztály Magyarországon szereptévesztésben van: az autonómia iránti igény hiányzik belőle. Minden, amit a Fidesz a középosztály érdekében tesz, az a középosztálynak mint az államtól függő fogyasztónak az erősítését szolgálja, nem pedig az államtól független, autonóm, vállalkozó, önállóan gazdagodni vágyó osztály megerősítését. Pedig ez több más köztes-európai országban megtörtént. Az észtek például azért vezették be az egykulcsos adót annak idején, hogy gazdag embereket „csináljanak”. Magyarországon azért vezették be az egykulcsos adót, hogy aki már gazdag, az ne veszítsen a vagyonából, és közben ezer más adóval, piactorzító szabállyal akadályozzák, hogy bárki más, akármilyen tehetséges, a felső jövedelemkategóriákba jusson. Igaz, újabban, az államháztartási hiány csökkentésének kényszerében, már elfeledkeznek a „fogyasztó középosztályt nem bántjuk” aranyszabályáról. Miből lett a legnagyobb tiltakozás? A netadó tervéből, ami már tényleg azt veszélyeztette, amit a középosztály az életformája elválaszthatatlan hozzávalójának tart, egyébként joggal.

Felmerült a titkosszolgálatok szerepe az átmenetben. Mennyire lehet újságíróként erről az ismeretlen, szürke zónáról érvényes állításokat tenni?

Több mindenből lehet következtetni. Az egyik: ahol megtörtént a tényleges átvilágítás és lusztráció, tehát a titkosszolgálati összefonódások felkutatása és az exponáltabb emberek kizárása a közéletből, ott óriási arányú behatolásra derült fény. Az ÉS-ben például megírta Marija Ivancseva 2007-ben, hogy Bulgáriában volt egy nagyobb feltárás. Az Európai Parlament bolgár képviselői közül hat, a Legfelsőbb Bíróság tizenöt tagja, három alkotmánybíró, valamint a köztársasági elnök is érintett volt. Magyarországon is sok mindenkiről kiderült. De ha éppen nem nyílt a dolog, mint tavaly a rendészeti államtitkár esetében, amikor először mindenki hümmögött, hogy „hát ezt nem kéne”, aztán gyorsan elfelejtette. Minden ilyen esetben működésbe lép egy jogászi manipuláció: pert indítanak az ellen, aki közli a tényt. A pert megnyerik, a dolog le van tudva. Erre mondta Ungváry Krisztián, hogy Magyarországon ügynök ellen még senki sem nyert. Az érintettek oldalán lévőket ez meg is nyugtatja: ezek szerint ő nem volt SZT-tiszt, nem jelentett, volt kérdés, nincs kérdés. De azért ezeket a vesztett pereket mégiscsak meg lehet jegyezni. Ami fontosabb: a Kenedi János vezette szakértői bizottság jelentésének előszavában érintik azt a kérdést is, hogy Magyarország különleges szerepet kapott a Varsói Szerződésen belül: a '80-as években ez volt az egyetlen nyugaton is szalonképes rendszer, jó kapcsolatokkal. Ezért a műszaki hírszerzés és a technológiacsempészet élvonalába kerültünk. Virágzó gazdasági ág volt a csempészet, a hadiipari export, a harmadik világbeli országok segélyezése – egy csomó mostani vagyon eredete ott keresendő. De az akkoriban liberalizált „civil” külkereskedelemben is sokat segítettek az állambiztonsági kapcsolatok, nem nyilvános jogosítványok. És az állambiztonságot nem kötötte a Btk. Az Oroszországgal foglalkozó jelenkor-történeti munkákból kiderül, hogy a halódó Szovjetunióban két olyan csoport volt, amelyik többletinformációkkal rendelkezett és nem kötötték különböző viselkedési szabályok: az egyik a titkosszolgálatt, a másik a szervezett bűnözés. A kettő össze is fonódott. Ugyan miért állt volna meg ez a folyamat Magyarország határán? Egy nevet mondok: Szeva bácsi. Magyar nevet nem mondok.

Tehát lehet olyan állítást tenni, hogy Magyarországon kialakult és a mai napig aktívan működik egy törökhöz hasonló „mély állam”-jellegű kapcsolatrendszer?

Én meg vagyok győződve róla.

Az LMP állambiztonsági múlt feltárását célzó javaslata megoldaná a helyzetet?

Schiffer András az egyetlen, aki nem ügynöknyilvánosságot, hanem dossziényilvánosságot követel. Ez két más dolog. Hogy az ügynöklisták nyilvánosak legyenek, rég esedékes lett volna, de ez kevés. Pont a legfontosabb dolgok, a gazdasági kapcsolatok, informális szövetségek nem derülnek ki a III/III-as listákból, másfelől a hasznos jelentések nagy része olyan emberektől származott, akik nincsenek a hálózati nyilvántartásban: társadalmi, szakmai kapcsolatoktól. Ebben egyetértek az LMP-vel.

A Bárányvakság végén leírt egy programot, amiről azt gondolja, hogy egy felelős pártnak képviselnie kéne Magyarországon. Azt is leírta, hogy Magyarországon egy ilyen programra senki nem fog szavazni. Tényleg semmi esély erre?

Most nem látok rá esélyt. Vannak olyan szakemberek, szakértők, akik a mostani kormánypárti és a mostani baloldali beszédmódot is zsákutcának tartják. Az én programommal, ami végül is csak egy gondolatkísérlet, a mostani választási rendszerben nem lehetne egyről a kettőre jutni. Eleve ahhoz, hogy megmagyarázzam, hogy miért kell teljesen új választási rendszer, olyan nyilvánosság kellene, ami most nem áll rendelkezésre. A '89-estől és a 2010 utánitól is gyökeresen különböző választási és intézményrendszert kellene létrehozni. Bár ez igazából nem lenne új, csak igazodás a köztes-európai szabványhoz, amitől mindenben különbözünk. Máshol nincsen ilyen kiterjedt rendszere a kétharmados törvényeknek, mindenhol közvetlen elnökválasztás van, sehol nincs ekkora súlya az Alkotmánybíróságnak. Az például illúzió, hogy ha visszaadjuk az Alkotmánybíróság teljes jogkörét, akkor minden rendbe jön. Nem. Az Alkotmánybíróság tagjait 2010 előtt is a szabad választásoktól függetlenül, nem nyilvános háttéralkuk eredményeként jelölték. Ez nem garancia a döntések politikai tisztaságára, ellenkezőleg. Semmi jó nem származik attól, ha a választás eredményét mellőzve alkuval nevezünk ki hatalommal bíró embereket. Vissza kell téríteni a politikai hatalmat a szabad választásokhoz. Aztán: a térségben többnyire kétkamarás parlamentek működnek. Ez szintén egyfajta hatalommegosztás, bár nem a Montesquieu-féle hármas megosztás, aminél mindenki le van ragadva. Vagy: Magyarországon teljesen leépítették a területi önkormányzatok rendszerét, ami a túl erős központi végrehajtó hatalom ellensúlya lehetne. A megyei önkormányzatoknak gyakorlatilag semmi politikai funkciójuk nincs már. Pedig ha létezik magyar államszervezeti hagyomány, akkor az az erős vármegye és a megyei önigazgatás.

A javasolt tisztán listás választási rendszer nem gyengíti tovább a helyi érdekek képviseletét? Az egyéni választókerületek rendszerének valahol ez az indoklása.

Ez az indoklása, mert valamivel indokolni kell a létjogosultságát. De a helyi érdeket a helyi önkormányzatnak kell képviselnie. Németországban az volt eredetileg az elképzelés, hogy az egyéni választókerületek rendszere mérséklő hatással lesz a pártharcokra, de ez tévedésnek bizonyult, ott az igazi ellensúly a közvetlenül választott tartományi kormányzatok rendszere, amiből összeáll a második kamara. A parlament nem kis területi érdekek lobbihivatala. Nem arra való, hogy ha van egy hetvenezer lakosú egyéni választókerületem, én annak az érdekeit képviseljem. A költségvetési törvényt széttrancsírozó módosító javaslatokon kívül milyen szavazáskor, kivel szemben? Ennek nincs sok köze a képviseleti demokráciához. Minden ilyen hatáskört helyben kéne megtartani.

Visszatérve a politikai tér polarizáltságára: milyen megoldást tudna ajánlani rövid távon?

Be kellene látni, terjeszteni és magyarázni, hogy mostani polarizáció mennyire manipulált. Hogyan hozták létre ennek az alapját pillanatnyi politikai megfontolásokból, részben naiv jó szándékból, részben lelkiismeretlen számítással 1989 táján. És aztán úgy is maradt. A másik az, hogy legalább egy párt legyen, amelyik nem a sérelmek jóvátételét követelné a másik oldaltól, hanem pozitívan akar valamit. Magyarországon például van egymillió vállalkozó, akiknek nincs pártjuk. Mindenki, akinek a családjában, ismeretségi körében van olyan vállalkozó, akinek nincs jó politikai kapcsolata, pontosan tudja, hogy a vállalkozásokat Magyarországon hogyan nyomorítják meg. Ők lennének pedig az autonóm polgárok. Egy olyan párt, amire csak ötszázezren szavaznak, már változtatna a politikai helyzeten. De nincs. A jobboldal nem jobboldal ilyen értelemben. A baloldalon vannak ugyan kisebb, pártokon belüli kezdeményezések, de mindig visszatérnek arra, hogy akkor mi lesz a szegényekkel, meg mi lesz a kisebbségekkel, meg mi lesz a melegjogokkal. Rendben van, ez mind nagyon fontos, de illúzió, hogy ha az egyes sérelmeket összeadjuk, abból valami győzedelmes kormányváltás lesz.

Szerintem például a szegények helyzetét a pénzügyi juttatások mellett hosszú távon csak az oktatás fejlesztésével lehet megoldani. Ez a vállalkozásoknak is érdeke. Ahhoz pedig nem elég a szolidaritás, nem elég az adakozás, sem egy-két jogszabály, hanem sok pénz kell, és működő demokrácia, ahol nem abból lesz a szakpolitika, amit smúzoló amatőrök súgnak a döntésképes nagyember fülébe. A pénz meg, ugye, adókból jön, és ha mától keményebben adóztatom a vállalkozást, akkor vergődik vagy tönkremegy, és jövőre esetleg sehogyan nem tud adózni. Tehát most éppen hogy csökkenteni kellene az adókat és mérsékelni a bürokratikus szívatást, megszüntetni a piacnyomorító kliensrendszert, hagyni a vállalkozásokat növekedni, hogy a cég, a tulajdonos és az alkalmazottak pár éven belül több adót fizethessenek. Ami a demokrácia és a piac kapcsolatát illeti: nemrég publikáltak egy MTA-intézeti kutatást a magyar középfokú oktatásról. Szépen le van írva, hogy az úgynevezett oktatási reformok hogyan nyírják ki hosszú távra a magyar gazdaságot és hogyan garantálják, hogy emberek évtizedekre szegények maradjanak. Ezen sürgősen változtatni kellene. Ha én párt lennék, ezt mindenekelőtt kitűzném a zászlómra.

Összesen 50 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nem mondom, hogy mindennel egytértek(sőt!), de épp az efféle, hosszú távú gondolkodás hiányzik minden mai párt értelmiségi holdudvarának nyilvánosságra került eszmefuttatásaiból.
Nem csak a szimbolikus térben, hanem a gazdaságban és az államszerkezet kérdéseiben is végig kellene gondolni a dolgokat újra.

Csak két fontos megállapítást emelek ki, az egyik:
a a titkosszolgálat és a szervezett bűnözés szerepe a rendszerváltásban.
A másik:
"'89-90-ben az állami bürokráciával szövetséges gazdasági vezetők, a titkosszolgálatok és a nacionalista propaganda-szakemberek „vasháromszöge” tudatosan dobta be a marakodás tárgyául, taktikai meggondolásból az antiszemitizmus kérdését."

Vagyis a lényegi problémák helyett álproblémákat dobtak be a köztudatba. Hogy ki(k)nek állt ez érdekében?
Sokaknak - az új gazdagok,az új "elit" tagjai közül. Az szdsz-nek nyilván!

Én is várom!

Válaszok:
Berecskereki | 2015. február 9. 12:09

Az antiszemitizmus nem volt közérdekű téma a Kádár rendszerben. Legalábbis nem ilyen, mindent elárasztó (ál)problémaként.

Tisztelt Polgár Gyula!

Ha Ön az a Polgár Gyula akire gondolok, akkor Önnek tisztában kell lennie, hogy Széky János által elmondottakban mi a valóság, mi az ami nem valós, vagy csak részben és mi az ami hiányos, ami egyes állításokat más megvilágításba helyezne.

Néhány gondolat a riporttal kapcsolatban.

Nincs szükség tételes cáfolatra, mert egy része igaz. A másik része pedig félig igaz. A harmadrészben pedig hiányos. Ennek részletes értékelését azonban egy ilyen fórum hozzászólásában nem lehet megtenni és nem lehet megvitatni. Meg lehetne vitatni egy kerekasztal beszélgetés során, ahol ütköztetni lehet az érveket. Ez is több órás vita lehetne.
Egyébként ha a „Középosztályunk nem polgárként, hanem az állam birtokosaként tekint magára” címnek vesszük nagyon jó, mivel az egész múlt- és jelenbeli történetek erre felfűzhető, ahogy ezt részben, néhol hiányosan Széky úr is megteszi.

A riport nagyon jó, túlmutat a riport követelményrendszerén, akár egy vitaindító is lehetne.
Most nincs időm többet írni. Érdemesnek tartanám, ha a Mandiner egy külön posztban, esetleg valamelyik blogon vitaindítónak betenné, felhívva a vitázni akarók figyelmét.

Tisztelt Pintér Bence!

Megígérem Önnek, hogy a hét végéig a Mandineres címére el fogom küldeni a részletesebb véleményem a riportban megfogalmazottakkal. A riporthoz pedig gratulálok. Annak ellenére teszem, hogy nem mindennel értek egyet.

Válaszok:
Pintér Bence | 2015. február 9. 16:09

Érdekelne, hogy a hozzászólók közül hányan olvasták végig ezt az írást.
S akik igen, azok közül hányan figyelmesen.

Mindig meglep, hogy mennyire általános az, hogy már meglévő véleményünk alátámasztását várjuk, nincsenek kérdőjelek, nincs nyitottság bennük egy másfajta nézőpont legalább megfontolására.
A mandi hozzászólói -pedig a mandi nem a kuruc info és nem is az amerikai népszava- többnyire ugyanezzel a céllal olvasgatnak, kommentelnek.
(Tisztelet az üdítő kivételeknek.)

Köszönöm, érdeklődve várom.

Az un. demokratikus ellenzék (később szdsz) tagjai (mind a nyolcan, na jó, kilencen!:) , ha nagyon ugráltak, akkor kaptak Kádáréktól egy nyugati ösztöndíjat, de legalábbis a befolyásos bolsi szülők mindig kihúzták őket a bajból.
A rendszerváltáskor elsőként ültek be az önjelölt ellenzéki tárgyaló szerepébe.
20 évig éltek a maguk gyártotta Kádár-kori bátor ellenzéki, antikommunista legendájából.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés