Élhetők vagyunk?

Ma kevés polgártársunk válaszolna erre a kérdésre igennel. Rögtön sorolnák mindennapos sérelmeiket, amelyek élhetetlenné teszik napjaikat: a sorban eléjük tolakodók modortalanságát, az autópályán őket le­szorítók brutalitását, emberi kapcsolataink durvaságát, politikai viszonyaink ellenségességét. Mások számára az élhetőség mindenekelőtt materiális jó­létet jelent. A fizetések szintjét, a megélhetés biztonságát, a tömeges fogyasztás széles körűvé válását.

Négy évvel ezelőtt a kormány legáltalánosabb fejlesztéspolitikai célként azt nevezte meg, hogy Magyarország 2030-ra az Európai Unió öt leg­élhetőbb országa közé tartozzon. A cél kényelmesen általánosan hangzik, az ambíció azonban el­bizonytalaníthatja a döntéshozókat, hiszen nem vagyunk hozzászokva, hogy hazánkat az élhetőség szempontjából az élcsoportba soroljuk. Kétségtelen azonban, hogy törekvésünkben a fejlesztéspolitika csak hozzájárulást tud jelenteni, a kérdés magukban a polgárokban dől el, annak a megválaszolásával, hogy élhetővé akarjuk-e tenni országunkat. Az élettel való elégedettségünk vagy elégedetlenségünk mintha a lakóhely megválasztásában összegződne. Persze, tudjuk, ez az anyagi korláttól is erősen függ, hiszen sokan bár elégedetlenek, azért nem tudnak lakóhelyet változtatni, mert nem engedhetik meg maguknak. Mások pedig éppen azért kényszerülnek arra, hogy lakóhelyüket megváltoztassák, mert nem engedhetik meg maguknak jelenlegi körülményeiket.