Amerika beteg óriás, Kína pedig éberen figyel – geopolitikai vita az MCC Feszten

Geopolitikai beszélgetéssel zárult az MCC Feszt első napjának szakmai lába. Dean Karalekas, a Közép-Lancashire-i Egyetem kutatója, Benjamin Friedman, a Defense Priorities politikai igazgatója, Michael Hume, a European Conservative munkatársa és Gladden J. Pappin, a Magyar Külügyi Intézet elnöke beszélgetett, a moderátor Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhely vezetője volt.
 

Demkó kérdésére, miszerint hogyan változtatta meg a háború a geopolitikai realitásokat, Pappin arról beszélt, hogy Amerika szerepe változóban van. Mint kiemelte,

De még mindig ő Ukrajna fő ellátója eszközökkel, tanácsokkal, gazdasági segítséggel, mindennel. S ez úgy történik, hogy közben Amerikában semmilyen érdemi vita nincsen a háborús szerepvállalásról. Tehát hatalmas erőről beszélünk, amely valós vezetés nélkül áll.

Mint Pappin utalt rá, olyan kérdéseket, mint például, hogy mi is a háború célja, hogyan lesz béke, vagy mi vezet a béke felé, nem tesznek fel. Ez egy nagyon furcsa helyzet egy globális vezető hatalom számára, hiszen egy nagyon fontos kérdésben nem tud szilárd válaszokat adni. Történik ez annak dacára, hogy a NATO központi kérdéseit is nyilván Washingtonban döntik el.

Dean Karalekas szerint továbbra is Washington a főkolompos nyugaton, noha a kanadaiak néha felteszik a kérdést:

Egyesek szerint jó a gazdaságnak, a termelésnek. Az ukrajnai helyzet pedig cinikus módon éppen ezt a célt szolgálja: egy végtelen háború, anélkül, hogy az amerikai fiatalok zsákokban térnének haza – azt ugyebár az emberek nem igazán szeretik.

Régi átok, hogy „élj érdekes időkben”, és ezek bizony azok – azaz Karalekas szerint inkább átmeneti idők: egy olyan korban vagyunk, amely az után van, ami elmúlt, és az előtt, ami majd lesz. Ezek az átmenetek néha évtizedekbe kerülnek. Az első és a második világháború a geopolitikai realitások átrajzolása terén akár egynek is tekinthető. Az első világháború előestéjén még birodalmak osztottak lapot (a brit, a török, az osztrák-magyar), majd a második világháború után már felszabadultak a gyarmatok, jöttek a nemzetállamok egy teljesen új helyzettel. Most még nem lehet megmondani, mi lesz az éppen zajló átalakulás vége.

Friedman szerint Amerika nagy ország, és a vezetők fejében a háború egyfajta új feltámadást jelent Amerika globális szerepe terén, mely megtépázódott Irakban és Afganisztánban. Sajnos Amerika hajlamos arra, hogy messze túlértékelje szerepét a globális események alakításában. Az eredeti reakció az volt, hogy Nyugat-Európában növelték a védelmi hozzájárulásokat, és együtt akartak működni az orosz veszéllyel szemben. Aztán Amerika kinevezte magát az ukránpárti tábor vezetőjének, rengeteg pénzt és fegyvert küldött, és átdobott még 20 ezer katonát Európába. Így már a nyugati országok hátradőltek, és úgy veszik, ismét Amerika védi meg őket.

Az amerikai elemző szerint az oroszok fiaskója és Ukrajna meglepő sikere aláhúzza a védekező háború eredményességét. Manapság nehéz megszállni országokat, ezért is történik ez meg ilyen ritkán. Ráadásul 

Kína éberen figyel, és jegyzetel, hogyan is néz ki, ha megtámadjuk a szomszédunkat. Az eredmények pedig nem túl pozitívak. De így van jó hír is a sok rossz hír között: a világ relatíve stabil, a nagy lecke Amerika számára, ha még nem tanulta volna meg a Közel-Keleten, hogy jobb nem megszállni senkit. Ráadásul Európa megérthette, hogy Oroszország nem az a nagy, veszélyes valami, aminek hitték.

Mick Hume feltette a kérdést, hogy vajon a háború kiváltó oka-e a mostani eseményeknek, vagy katalizátora? A háború felfedett néhány mítoszt a geopolitikai diskurzusok terén, arra kényszerít minket, hogy őszintén beszéljünk. Mindenfajta dolgokkal hitegettek a „történelem végéről", arról, hogy „már nem lesznek nagy konfliktusok", és hogy jó ötlet Kínára bízni az iparunkat és az oroszoktól venni a gázt. Az igazság az, hogy

Utóbbiak fényében kell értelmezni más jelenségeket is, például a migrációt. Hume szerint most már világos, hogy nem egy tökéletes, globalizált világban élünk, hanem egyre több a regionális blokk, akik képesek destabilizálni. Érdemes megnézni, hogy amikor a háború kitörése után az ENSZ-ben elítélték Oroszországot, India és Kína tartózkodott – ők a világ lakosságának negyedét adják –, de így tett Dél-Afrika és néhány dél-amerikai ország is. Ez elgondolkodtató fejlemény, azt mutatja, hogy a dolgok már másképp vannak.

Hume arra is utalt, hogy a kínaiak hosszú távban gondolkodnak. Egy kínai politikust egyszer megkérdeztek, hogy mi volt a francia forradalom hatása, mire azt felelte, hogy „most még túl korai, hogy ezt megmondhassuk”. Kína Oroszország blamázsával úgy léphetett a világ színpadára, mint a másik nagy játékos. Amerika talán fenntartja még hatalmi status quóját, de Kína új szövetségeket épít. Amerika pedig elvesztette a képességét, hogy nagyhatalmi diplomáciával kezelje ezeket a dolgokat. Amikor egy vezető amerikai politikus Tajvanba repül, hogy segítse az otthoni belpolitikai helyzetét, az azt mutatja, hogy képtelenek kezelni egy érzékeny helyzetet két nagyhatalom között.

Friedman kiemelte, hogy a valóság fontosabb, mint a narratíva. 

Kínának végig kell gondolnia, hogy ugyanez lenne a helyzet Tajvannál. Amerikának hatalmas a GDP-je, ezért nagy a befolyása. Sok ország magabiztos, de a képességeik eltérnek. Amerika és Kína konfliktusát 95%-ban Tajvan okozza, a maradék 5% az emberi jogi hablaty. De az elemző szerint Kínát nem érdekli a világhatalom, még csak Ázsia felett sem akarja átvenni az uralmat, mert az ázsiai földrajzba bele van kódolva a béke. Manapság nagyon nehéz lenne megszállni például Japánt, és még Tajvant is sokszor meg kell gondolnia Kínának, ezt mutatja most az ukrán példa is.
 

Nyitókép: MCC