Késő délután érkeztünk Tiszabecsre, a magyar-ukrán határra, ahol éjjel-nappal önkéntes étel- és vízosztók, fuvarosok és kisbuszok tömött sora fogadja a menekülteket. A határon megtudtuk, hogy az elkövetkező napokban egy nagyobb hullám várható majd, több mint egymillió emberre számítanak, akik a hét első felében vágtak vagy vágnak neki az útnak.

hiszen reménykedtek abban, hogy az ukránok és az oroszok valamiféle megállapodásra jutnak majd.

De nem így történt. Az emberek így pánikszerűen indultak meg Kelet- és Belső-Ukrajnából. Legtöbbjük nő és gyermek.

A férfiak otthon maradtak, hiszen jelenleg mást nem tudnak csinálni. Már nem jöhetnek át a határon. Kockáztatni nem mernek, mert akik megpróbálták, többjüket a határon begyűjtötték, s vitték őket egyből katonának.

Így kénytelenek maradni az országban –

de olyanok is akadnak szép számmal, akik a behívó kiérkezése előtt már önként jelentkeznek a települések spontán szerveződő védelmi csoportjaiba vagy a seregbe. A menekülők többnyire már csak vonatokkal tudnak elindulni, hiszen Lvivtől (Lembergtől) keletre már alig van üzemanyag a településeken. A vonatok a határon szerzett információink szerint egyelőre még biztonságosak, nem célpontok, és megnövelt kocsiszámmal közlekednek.

Tiszabecs – a biztonság

Tiszabecsen az iskola funkcionál gyűjtő- és alvópontként. Akiket nem visznek el rokonok vagy segítők azonnal a határról, azokat buszokkal szállítják az ideiglenes szállás- és ellátópontként funkcionáló intézménybe, ahol meleg ételt, szendvicset, gyümölcsöt, teát, kávét, tisztálkodási és alvási lehetőséget, valamint orvosi ellátást biztosítanak számukra. A tornaterem megtelt kempingágyakkal, matracokkal, polifoamokkal, pokrócokkal.

Az anyukák éberek, egyfolytában a híreket figyelik, féltik az otthon maradt férjeiket, fiaikat. A fiatalok nagy része csendben, megsemmisülten mered maga elé: ők már abban a korban vannak, hogy értik mi történik körülöttük; a kisgyermekek azonban, ha éppen nem sírnak a többnapos fáradtság miatt, akkor fogócskáznak, bunyóznak, közösen játszanak az adományként érkező plüssökkel, babákkal vagy kisautókkal, és kartondobozban húzogatják a nagyobbak a kisebbeket körbe-körbe az ágyak között.

„Az ukrán férfiak már meg sem próbálják átlépni a határt”

„Most érkeztünk Kárpátaljáról, tíz perce sincs, hogy ideértünk, várunk, hogy jöjjenek értünk a rokonok. Megyünk Csehországba a szülőkhöz” – meséli a Mandinernek egy Munkácsról érkező családapa, aki feleségével és két pici gyermekével érkezett gyalog a magyar határra. A férfi katonakorú, de elmondása szerint

„Az ukránokat viszont nem engedik át. Az ukrán férfiak már meg sem próbálják átlépni a határt, mert elviszik őket katonának. Azokat a magyarokat sem engedik át, akiknek nincs magyar állampolgársága, az ukrán vám nagyon szigorú. Nem szívesen beszélnék erről, de sajnos vannak haverjaim, akik nekimentek a vámnak, ott levették őket, és bevitték őket katonának. Nem tudom hová vitték őket, hogy egyből a frontra-e, de elvitték. Eddig csak azokat hívták, akik már szolgáltak, most már sajnos nem így van, 18-60-ig mindenkit hívnak. Őszintén megmondom, nem igazán tudom, milyen kilátásai vannak azoknak, akik az országban kényszerülnek maradni. Egyszerűen semmit sem tudnak csinálni.”

Arról egyelőre nincsenek pontos információk, hogy meddig lesz még megfelelő mennyiségű élelem Ukrajnában. Ahogy a férfi fogalmaz: hiába van félrerakott vagy automatákból előre levett pénze az embereknek, ha a boltok egyszer csak majd nem bírják az utánpótlást.

s minden nap emelik egyre feljebb.

„Arról fogalmam sincs, hogy mennyi időre kell távol maradnunk, senki nem tudja; az biztos, hogy ameddig nem lesz csend Ukrajnában, addig nem megyünk vissza. Határozatlan időre megyünk most Prágába” – magyarázza lapunknak a munkácsi édesapa, majd hozzáteszi: összeszedtek néhány bőrönd ruhát, használati tárgyat, pénzt, papírokat és nekivágtak.

a gyerekeknek nem mondják el, mi a gond. „Nagyon kicsik még, egyszerűen csak annyit tudnak, hogy megyünk utazni és kész. Megyünk a nagymamához, testvérekhez, ők már várnak minket.”

Miért vártatok mostanáig? – tesszük fel a kérdést.

„Bíztunk a tárgyalásokban, azért húztuk idáig. Most viszont elindultunk, nem várunk tovább, a szomszédnak odaadtuk a házat, hogy használja, míg nem vagyunk ott. A kocsit is ott hagytuk neki. Gyalog jöttünk, a határról pedig már áthoztak minket. Apám most fog érkezni, elküldtem neki a címet, ő jön értünk kocsival Prágából” – feleli.

„Azt mondta megy és megvédi a földünket”

Egy kétségbeesett édesanya ül az ágy szélén, percenként frissíti a híroldalakat. Félve megyek oda hozzá, hiszen biztosan kisebb baja is nagyobb annál, minthogy az én kérdéseimre válaszoljon. Minden félelmem ellenére kedvesen és bizalommal fogad. Megigazítja a pokrócot a kempingágyon és jelzi, hogy nyugodtan üljek le. Szolyváról érkezett két gyermekével, valamint húgával és annak gyermekeivel.

hiszen mint elmondja, a nagymamája magyar volt. Édesanyja és férje otthon maradtak, mivel a férfiakat, akik megpróbálnak átjutni a határon, összegyűjtik és elviszik – erősíti meg ő is a hallottakat.

„A férjem úgy döntött, önként jelentkezik katonának. Holnap reggel iratkozik. Azt mondta megy és megvédi a földünket. Nincs katona-kiskönyve, még nem szolgált korábban. Azt mondta, nem várja meg, hogy behívják, megy magától. Valószínűleg a várost fogja védeni ha kell – mármint Szolyvát –, a településeken maradt férfiak egy része védelmi csoportokat szervez önként. Ott lesz egy ideig, és ha rákerül a sor, akkor lehet, hogy viszik a frontra. Fogalmam sincs, mi lesz. Akiket nem visznek olyan területre, ahol közvetlen harcok dúlnak, azok helyileg szervezik meg a védelmet, mert sok az idős ember, akik a településeken maradtak. Bevásárolnak, gyógyszerekért és pénzért járnak, és hasonlók” – meséli az asszony.

Úgy folytatja: „Iszonyúan nehezen viselem ezt a döntést. Hatalmas düh van bennem az ukrán elnök és Putyin iránt is, hogy képtelenek megegyezni egymással, és ezt a népek szenvedik meg. Nem vétkes sem az orosz, sem az ukrán nép. Csak a vezetőink ilyenek. Csak adná Isten, hogy végre békében élhessünk. Én az oroszokat is szívből sajnálom. Ők sem tudják, miért harcolnak, sok olyan történetet hallani, hogy orosz katonák szakítják le a ruhájukról a zászlót és a címert, mert nem akarnak szolgálni.”

Az édesanyának, ha egyetlen perce van a gyerekek mellett, akkor azonnal hívja az otthoniakat. Elmeséli: szinte semmi nem aludt napok óta,

Kifejti: „Utólag egyáltalán nem sajnálom, hogy nem szavaztam a mostani elnökre, mert ha rá szavaztam volna, most óriási bűntudatom lenne. Magamat okolnám. Putyin azt mondja, azért csinálja ezt, mert Ukrajna rosszul bánt a kisebbségekkel. Diszkriminálta az orosz ajkúakat, és a keleti megyékben ez rengeteg embert érintett. Én csak azt várom, hogy végre asztalhoz üljenek és tárgyaljanak. Ez a 21. század, így is meg lehet oldani a konfliktusokat. Nem kell ölni egymást, de nyilván a földünket nem szeretnénk odaadni az oroszoknak.”

„Nem akarom, hogy a lelkük nagyon sérüljön”

A nő minden nap beszél a férjével, hiszen mint elmondja, nagyon nehéz nélküle. Legutóbb amikor beszéltek, a férfi megnyugtatta, hogy Szolyván még mindig nyugalom van.

„A gyerekeknek azt mondom, hogy minden rendben van, csak kicsit kijöttünk most utazni – a kisebbik legalábbis így tudja. A nagyobbik lányom tudja, hogy baj van, nyilván nem tudja pontosan, hogy mi történik, de neki elmondtam, hogy baj van, és most el kell jönnünk egy kicsit otthonról. Nem akarom, hogy a lelkük nagyon sérüljön.”

s édesanyja szerint gyakran kérdezi meg: „miért nem vagyunk együtt? Ha baj van, miért nem vállaljuk együtt?”

Az asszony úgy folytatja: „Erre nagyon nehéz mit mondanom neki. Bevallom magának, én örömmel hazamennék, és védeném én is az országot, de muszáj a gyerekeinket biztonságban tudni. Csakis miattuk indultam el. Ezt a konfliktust mi, kisemberek nem fogjuk tudni megoldani, ez egy illúzió, teljesen értelmetlen ez a háború, ezt csak a két elnök fogja tudni megoldani. Csak Istenben bízunk, hogy felnyitja a vezetők szemét, és abbahagyják ezt a rémálmot.”

Fotó: Ficsor Márton