A leghosszabb forradalom

„Püspök úr munkássága az 1989-es romániai forradalom kapcsán vált közismertté Magyarországon, különösen azok előtt, akik figyelemmel kísérték az akkori rendszer döntéseit, és joggal veszélyeztetve érezték a magyar kisebbség létét. Az akkori szándékok miképpen teljesültek az emberi méltóság, a vallásszabadság és a nemzeti kisebbség jogait illetően, hiszen az én generációm, amely már a kilencvenes évek második felében született, ezt a forradalmat is csak úgy tudja igazán értékelni, ha a küzdelem eredményeit is látja.

Nehéz volna pusztán a siker és a kudarc kategóriáiban gondolkozni. Hisz mindenképpen félrevezető volna, ha azt mondanánk, hogy nagypéntek Krisztus Urunknak a kudarca volt, húsvét pedig a sikere! Ennél sokkalta másabb a hit dialektikája. Nézzük a kereszténységet! Évente 4000 üldözött embert gyilkolnak le a hitéért. Kétségtelen tehát, hogy nem azért követjük a kereszténységet, mert „sikeres vallás” volna. Visszatérve pedig az alapkérdéshez: a temesvári népfelkelésnek, a hit ellenállásának megvolt az értelme – annak ellenére is, hogy harminc év után messze nem valósultak meg azok a remények, tervek, elképzelések, amelyekre joggal számíthattunk volna. Dániel prófétát idézve ugyanis „az arany állókép összedőlt”, az ateista-kommunista diktatúra egészében véve megbukott. Az érem másik oldala viszont az, hogy mégsem virradt ránk „a szabadság fényes napja”, s „a bőség kosarából” azóta sem részesül mindenki egyként, sőt jól ismerjük mind Magyarországot, mind pedig a volt kommunista országok átlagát és általános képét tekintve, hogy mi következett a kelet-közép-európai szovjet típusú kommunista rendszerek bukása után: a visszarendeződés. Folyamatában nézve az eseményeket: elindultunk Egyiptomból, s most a pusztai vándorlás hosszan tartó időszakában találjuk magunkat. Nehéz megítélni, hogy ez végül harminc vagy negyven esztendő lesz-e. Elhamarkodott volna kijelentenünk, hogy tíz év múlva célhoz fogunk érni. Meglehet azonban, hogy mégis így lesz! Meglehet, hogy tíz év múlva ér véget az a „vándorlási folyamat”, amelyben most még benne vagyunk. Konkrétabbra fordítva a szót: sajnos nincs okunk a dicsekvésre. A temesvári gyülekezet fogyatkozóban van. Mert bár az egyik arca Temesvárnak az épülő Új Ezredév templom és egyházi központ – amelyet Isten segedelmével idén fogunk felavatni decemberben, a harmincadik évforduló alkalmával –, a másik arca viszont éppen a kipusztuló reformátusság és magyarság helyzete: egyfelől az elhalálozás és kihalás, másfelől az asszimiláció és kivándorlás. Maholnap nem lesz kinek autonómiát kérnünk Erdélyországban.

A kelet-európai országok rendszerváltoztatása következtében megszűnt az egyházak diszkriminációja. Mennyiben jelent ez könnyebbséget az egyházakhoz, felekezetekhez tartozó nemzetiségi kisebbségeknek?

Ezek az állítások is csak komoly fenntartással állják meg a helyüket. Romániában a vallásszabadságnál rosszabb helyzetben van az egyházak szabadsága. Négy történelmi egyházunkat erőteljes megkülönböztetés sújtja. Példának okáért volt összesen ezer iskolánk alaptól középfokig, jelen pillanatig ezek közül csak mintegy húszat sikerült helyreállítanunk a harminc év leforgása alatt. Az intézményeket azonban Bukarestből irányítják, s a román törvény nem biztosítja az állami, a magán- és az egyházi iskolák egyenrangúságát. Az utóbbiakat inkább besorolja valamilyen teológiai szakon működő, állami kategóriába. Nem tudjuk tehát az ifjúságunkat megragadni és az egyházunkba visszavezetni… A román hatalom a felemás törvényi rendezéssel két legyet ütött egy csapásra. Először is: megakadályozta, hogy visszakapjuk az egyházi iskolaépületeinket; másodsorban: az egyházi iskolarendszer helyreállítását is meghiúsította. Egyfelől tehát van egy mindenekfölött uralkodó államhatalom, másfelől egy kiszolgáltatott, vagyonától megfosztott, kisebbségi egyház – egyként értve ezen történelmi egyházainkat, amelyek kínkeservesen igyekeznek tartani a lelket a kisebbségi és szórvány­állapotba sodródott népükben. Hisz ne felejtse el azt sem, hogy száz év alatt, a trianoni évfordulóhoz közelítve kifogyóban vannak az erőtartalékaink! Állandó elnyomás körülményei között kiapadnak ezek a források. Jelképes értékűvé válik az, hogy szabadon hirdethetjük az igét a szószékről, hogyha ezáltal csupán egy kihaló, csekély számú közösséget tudunk szolgálni. Mégis igyekszünk – miként Ceaușescu idejében is tettük – élni a törvény adta lehetőségekkel. Én magam is ezt tettem Temesváron, és ezt folytatja a lelkészi kar és a gyülekezetek színe-java.”