Másfél millió forint a kikiáltási ára a Tanácsköztársaságot támogató Bíró Mihály reklámplakátjának
A Modern Színpad a korabeli Budapest legkedveltebb kabaréja volt.
Terror volt, vagy sem? Tudatosan cselekedtek, vagy csak sodródtak? És mi lett volna, ha? A Tanácsköztársaság megítélése egy évszázad után sem tisztázott a közbeszédben – hangzott el a Romsics Gergely által vezetett, Hajdu Tibor, Csunderlik Péter és Bödők Gergely által folytatott történészvitán. Tudósításunk.
A Tanácsköztársaság megítélése egy évszázaddal a kikiáltás után sem tisztázott a közbeszédben. Ebben nagy szerepe van a rendszerváltás előtti oktatásnak, valamint annak, hogy a történészek csak az utóbbi időben kezdtek el újra foglalkozni a témával.
A százéves évforduló kiváló alkalom arra, hogy megpróbáljuk elhelyezni a magyarországi kommünt a múltunkban, emlékezetünkben. Ehhez nyújtott segítséget a Politikatörténeti Intézet (PTI) által szervezett A Tanácsköztársaság 100 év távlatából című beszélgetés. A meghívottak Csunderlik Péter, Hajdu Tibor, aki a magyarországi Tanácsköztársaságról az utolsó monográfiát írta 1969-ben, valamint Bödők Gergely történészek voltak. A beszélgetést történész kollégájuk, Romsics Gergely vezette.
Tudatosság?
Az első kérdés a Tanácsköztársaság tudatosságára irányult: Vajon akik létrehozták a kommünt, mennyire voltak tudatosak?
Hajdu Tibor szerint tervezettségről nem lehet beszélni: Kun Béla az utolsó pillanatig nem gondolta, hogy hatalomra jut, ahogyan a szociáldemokraták sem gondolták, hogy összefognak a kommunistákkal – tette hozzá. A körülményeket hangsúlyozta, amelyek megteremtették a lehetőséget. Ez pedig a háborús összeomlás és a Vix-jegyzék mellett a közeledő választások voltak. A szociáldemokraták féltek attól, hogy sokat veszthetnek a hatalmukból,
de ő ebbe nem egyezett bele. Ezért fordult végül a szocdemek bal szárnya Kun Bélához.
Csunderlik Péter azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy a szakpolitikák terén volt, ahol rögtönöztek, de a kultúrpolitikában illetve a szociálpolitikában már tervezett koncepciókat próbáltak meg érvényesíteni. Ezeket a Galilei-körben és a Társadalomtudományi Társaságban már megvitatták.
Bödők Gergely a Károlyi-féle politika csődjét jelentő Vix-jegyzék szerepét emelte ki. Megjegyezte, hogy a keletről hazatérő magyar hadifoglyok, akik gyakran agitációs táborokat is megjártak,
Szerinte érdemes a vörösterrort és a fehérterrort is a paramilitáris erőszak nemzetközi kontextusában értelmezni.
Terror vagy nem terror?
A 133 nap ideológiai koherenciájára avagy annak hiányára vonatkozott a következő kérdés.
Hajdu szerint egyértelműen közös pont volt a kommunisták és a szociáldemokraták között a marxizmus. „Persze Marx óvakodott attól, hogy jövőképeket vázoljon fel. Tulajdonképpen Bebelnek A nő és a szocializmus könyve volt az, amiből a marxisták egy utópikus jövőképet meríthettek maguknak” – jegyezte meg. Abban a hibás döntésben is, hogy nem folytatták a Károlyi-féle földosztást, teljesen egyek voltak. „1918-tól 1920-ig történt, ami történt. Én ezt nem nevezném se vörösterrornak, se fehérterrornak, mert ez semmi se volt ahhoz képest, ami Oroszországban folyt, vagy akár Finnországban, a Baltikumban vagy Németországban” – mondta. 1921-től a Magyar Kommunista Párt nem is próbálkozott terrorisztikus kísérletekkel, a Horthy-rendszer pedig egészen 1941-ig, egy ballépést leszámítva, nem végzett ki kommunistákat – fűzte hozzá. Mindez szerinte arra utal, hogy az erőszak leginkább a háborús tapasztalatoknak volt köszönhető.
Bödők Gergely itt vitába szállt Hajduval, ugyanis szerinte
A magyarországi vörös terrorhoz köthető halottak számát 590-re teszik, amelynek kétharmada erőszakos úton halt meg – jegyezte meg. Ezt már a korabeli emlékezet is vörösterrornak hívta, állami szintre emelték az erőszakot. A centenáriumra evidenciának kellene már lennie, hogy ezt terrornak nevezik – jelentette ki. Emellett elmondta, hogy egyetért azzal, hogy az első világháború által keltett erőszakhullámok erőteljesen éreztették hatásukat a korban. Móricz Zsigmond írta, miután egy katonát letartóztattak, mert lelőtte a feleségét: „Most firtatják a tíz parancsolatot, hogy ne ölj? Tetszettek volna akkor mondani, amikor a frontra vezényeltek mindenkit!” – idézte.
A fizikai erőszak után a politikai erőszakról, a társadalom kényszerrel történő megváltoztatásáról, ezen belül főként az újraelosztásról esett szó.
Csunderlik Péter azt hangsúlyozta, hogy ebben sem lehet éles határokat húzni a különböző korszakok között. Itt emlékeztetett arra, hogy a rekvirálások például a Tisza-korszak legvégén kezdődtek el a háború miatt. A harangoktól kezdve a rézedényeken át sok mindent be kellett szolgáltatni, az állam egyre erősebben behatolt a privát szférába – emelte ki. Ez folytatódott 1918 őszén, amikor születtek olyan rendelkezések, miszerint be kellett szolgáltatni ruhadarabokat, hogy a visszatérő katonáknak adjanak belőle. Volt olyan eset, hogy csalót fogtak el, mert fehérneműket rekvirált. A történet azért érdekes, mert
Ahogy a brutalizálódás is már a háborúban megkezdődött, úgy a magántulajdonhoz való jog megsértése sem a Tanácsköztársaság idején indult el – összegezte.
A moderátor, Romsics Gergely feltette itt a kérdést: „Te egy egyenes vonalat húznál az első világháborús, tökéletlen magyar hadi gazdálkodástól a tanácsköztársaságnak a tulajdonhoz való viszonyáig, vagy azért mégis történtek közben egyéb dolgok?”
Csunderlik elmondta, hogy természetesen teljesen más volt az ideológiai alap a két esetben, de a gyakorlat valahol mégis találkozott. Amivel a Horthy-korszakban próbálkoztak: elhitetni, hogy ez egy idegen, nem magyar rendszer volt, ami minden tekintetben példátlan, az Csunderlik szerint tarthatatlan álláspont, és az intézkedések legtöbbje egy folyamat része volt.
Hajdu Tibor a politikai erőszak témája után még visszatért a terror kérdésére. „Természetesen történt több száz gyilkosság a Tanácsköztársaság idején, de nem tudok róla, hogy a magyar történelem ezer éve folyamán nagy fordulat mikor következett be kevesebb gyilkossággal.” Ezután hozzátette: „Hol van szó egy iskolás történelemkönyvben arról, hogy a ’48-as szabadságharc idején hány parasztot végeztetett ki a magyar kormány?” Majd kifejtette, hogy itt földeket eltulajdonító alföldi parasztok kivégzéseire utalt, végül pedig a kurucok fosztogatásaival zárta a példák sorát.
Mi lett volna, ha?
A beszélgetés teoretikus kérdésekkel folytatódott: milyen jövője lehetett volna a kommünnek? Vajon konszolidálódott volna a rendszer egy idő után? Milyen különbségek voltak az elmélet és a gyakorlat között?
A kérdésekben nagyjából konszenzusos álláspontot foglaltak el a megszólalók. A Tanácsköztársaságnak ilyen formában nem volt jövője.
– jelentették ki.
Csunderlik Péter az Iszlám Állam civilizációt radikálisan átalakító igényeihez hasonlította a Tanácsköztársaság céljait. Szerinte olyan volt Kun Bélát azzal hitegetni, hogy a kommün küldötteit meghívják a békekonferenciára, mintha az Iszlám Államnak ígértek volna ENSZ-tagságot.
Bödők Gergely szerint a kommunizmus a háború után, a korábbi rendszerek romjain versenyképes ideológiaként lépett fel. Hiába látjuk most az elmélet és a gyakorlat közötti óriási feszültségeket, akkor ez nem volt ennyire egyértelmű. „Csak a diagnózist tudta jól megfogalmazni, nem volt igazán jó terápia a társadalmi problémákra” – mondta. Végül még szót ejtett a kommün társadalmi támogatottságáról, amelyről a magyar vidék tekintetében nem sokat tudunk.
Hajdu Tibor ezt úgy foglalta össze, hogy sokan ellenezték a rendszert, de nagyon kevesen tettek ellene. Úgy gondolkodtak az emberek, hogy a trianoni határokkal az ország életképtelen lesz.
– egészítette ki.
A beszélgetést a Tanácsköztársaság 1945 utáni emlékezetével zárták. Elhangzott, hogy az emlékezetpolitika csak 1956 után kezdte el felhasználni a kommün „dicsőséges 133 napját”. Voltak próbálkozások, hogy összekössék 1848-al és a „felszabadulással”, de ez a propaganda nem működött. 1989 után ugyancsak nem tudtak mit kezdeni a korszakkal, nem akarták, hogy Trianon és 1956 kikerüljön a fókuszból. Ennek is a következménye, hogy most kell még feldolgozni ezt az időszakot – foglalta össze végül Bödők Gergely.
A beszélgetést itt tekinthetik meg.