Hogy én mekkora geci vagyok!

„HOGY ÉN MEKKORA GECI VAGYOK!

Mit csináljak, tényleg szar napom volt ma. Tizenegy órára várt a fodrászom, közel az irodámhoz, tehát Újlipótvárosban, ahol parkolni szinte lehetetlen. Matricám persze van, de szart se ér, pontosan húsz percig köröztem, aztán a Szent István park Duna felé eső egyik sarkánál meg tudtam állni. A sorban én voltam az utolsó.

Elkéstem, úgyhogy ketten elém kerültek. Egy hölgy, aki nem csak hogy festetett, de még különböző árnyalatokat is rendelt, aztán volt egy srác rövidgatyában, edzésre indult, nagyon helyes, testes sportoló. Azt hittem, eldobom az agyam, amikor kiderült, hogy teniszezni indul. (Egyszer a Sportkórházban ketten voltunk az öltözőben, én a 183 centimhez voltam olyan hatvan-hatvanöt kiló, mellettem egy óriás vetkőzött, benyitott az asszisztensnő és megkérdezte, hogy »Melyikük a súlyemelő?«)

Na, szóval amikor végre szabadultam, még jobban esett az eső, én meg elfelejtettem, hogy a Szent István park melyik sarkánál parkoltam. Kétszer körbejártam a környéket, amikor végre eszembe villant, hogy amikor kiszálltam, a Duna-parton egy parkolón keresztül jutottam ki a Pozsonyi útra. Megtaláltam az autómat, azt hittem, hogy rögtön öngyilkos leszek. Egy kurva nagy Mercedes ráállt a kocsimra, a két lökhárító közt maximum tíz centi volt. Na jó, hátul volt huszonöt-harminc centi, mert én figyelmes vagyok, de így is tíz-tizenkét tolatással sikerült kiállnom. Na, mellé értem a Mercedesnek, átnézek, hát a kormány mögött egy pasas bóbiskol. Dudáltam, lehúzta az ablakot, én röviden megkérdeztem, hogy mégis, hogy nem tűnt fel, hogy pár centivel ráállt az én kocsimra.

Olyan hatvan körüli férfi nézett rám és azt mondta, hogy »Jaj, ne haragudjon, én nem vagyok akkora bunkó, nagyon sajnálom ami történt és nem is vettem észre, hogy már ki akar állni!« Majdnem sírt. Nyugtatólag mondtam neki, hogy »Á, nem számít, az eső miatt én se láttam a hátsó ablakon keresztül, hogy ülnek a kocsiban, úgyhogy ne is foglalkozzunk az egésszel!« Erre azt mondta, hogy nem is érti, hogy csinálhatott ilyen őrültséget, mire mondtam neki, hogy semmi baj, legközelebb majd figyeljen jobban és akkor arra gondoltam, hogy ki kéne szállni, meg kéne simogatni a fejét, hogy nyugodjon meg.

Mindenesetre intettem és elhajtottam. Aztán a Hősök terénél kicsit haboztam, hogy az M3-as felé kanyarodjak le a Dózsa György útról vagy menjek tovább a Thököly út irányába. Amíg ezen merengtem, rám dudált egy furgonos, amikor mellém ért, intettem neki, és arra gondoltam, hogy mi a jó kurva anyádért dudálsz, te barom? Sajnos mióta ismert lettem és már nem Trabanttal vagy Zsigulival járok, azóta befogom a számat. Ez nem mindig volt így. Régi szép idők: tinédzserként hogy gyűlöltem a vén faszokat, akik jobbnál jobb csajokat hurcoltak a Mercedesükben! Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy én is benne ülök egy Mercedesben, igaz, hogy a Havasnéval.

Erről jut eszembe, hogy jó pár évvel ezelőtt, amikor még dübörgött a Heti Hetes, a Moszkva téren pirosat kaptam. A szomszéd sávban álló kocsi sofőrje lehúzta az ablakot, intett, hogy szólni akar hozzám. Én is lehúztam az ablakot és azt hallottam, hogy »Nem szégyelled magad, te zsidóbérenc geci?« A mellette ülő felesége azt mondta, hogy »Elnézést, művész úr, de a férjem nem normális!« Aztán a lámpa már zöldre váltott, még mindig vitatkoztak.

Egyébként a zsidózásról van néhány nagyon jó történetem. Elég hamar rájöttem annak idején, hogy a Havas az egy tipikus zsidó név, de egy ilyen szar napon, mint a mai, nincs kedvem még az antiszemitákkal is foglalkozni.

Ha már a szemétségeimnél tartunk, szegény Havasnét minden héten ugratom azzal, hogy apai ágon bunyevác, azaz egy olyan gyanús népséghez tartozik Baja környékéről, akiket se a horvátok, se a szerbek nem vállalnak. Havasné leánykori neve eredetileg Szegetovics, és az már mindennek a teteje, hogy bunyevác származású a Fidesz pártigazgatója, a Kubatov is, pedig érettségizett (a Google szerint).”

Nyitókép: képernyőfotó