Orbán Viktor számára nem stratégia, hanem kutyaszorító az akkumulátorgyártás

„Az elmúlt hetek legforróbb belpolitikai témája kétségkívül az akkumulátorgyárak körüli balhé. Sokunk retinájába beégett a debreceni fórum képe, ahol az egyre indulatosabbá váló főispán, az illetékes hatóságok vezetői és a kínai befektetői küldöttség tagjai döbbenten hallgatják a lincselésközeli állapotba került felszólalókat. Nem mondhatjuk, hogy ott és akkor nagyot lépett előre a honi vitakultúra, de azt sem, hogy ne lett volna ok az indulatokra. Az elmaradt lakossági tájékoztatás, a gödi konfliktusok előszele, az engedélyeztetési eljárás körüli kérdések, a megrendelt, majd eltűnt vízügyi anyag és a többi furcsaság szinte törvényszerűvé tette, hogy előbb-utóbb borulni fog a bili.

Azóta a vita – jó magyar szokás szerint – fel is vette a törzsi szekértáborok alakját: így lett a kormányoldal akkupárti, az ellenzék pedig akkuellenes. A kormány szerint a befektetéseket ellenzők nyugati háttérérdekeket szolgálnak ki, az ellenzék szerint a kormány ismét a kínai államnak adja el a magyar jövőt. Van ezenkívül országgyűlési vitanap kezdeményezése, legalább három népszavazási beadvány és az ellenzéki remény, hogy talán ez lehet a NER Bős-Nagymarosa, a narancshéj, amin a Fidesz elcsúszik. Ebben a csatazajban, ahol az akkumulátoripar elfogadása az Orbán-bérencséggel, az elutasítás pedig a Soros-ügynökséggel válik egyenlővé, érdemes kicsit higgadtabban is megvizsgálni a kérdést.  

Miért ennyire fontos Orbánnak az akkumulátoripar?

A kormány jól láthatóan tűzön-vízen át hajlandó végigvinni az „akkumulátor-nagyhatalom” tervét. A koncepció most kapott ekkora reflektorfényt, de a kabinet igazából már évek óta építgeti. Talán Orbán nincs tisztában az ágazat körüli aggodalmakkal? Valószínűleg nagyon jól ismeri azokat. A másik és ennél sokkal valószínűbb lehetőség, hogy a téma ennek ellenére és ezzel együtt is nagyon fontos a számára.

Az orbáni gazdaságpolitikának van néhány alappillére. Ezek közül az egyik az itt lévő német autóiparral kötött stratégiai szövetség. (Ezt egyébként a megelőző kormányok sem gondolták másképpen, mondhatni, politikai konszenzus övezte a kérdést.) Ez a szimbiózis valóban számtalan előnnyel járt: jelentős részesedés a magyar GDP-ből és exportból, minőségi munkahelyek, magyar beszállítói lehetőségek, és amiről kevesebb szó esik, a német gazdasági és politikai lobbi jóindulata, figyelme, adott esetben szerecsenmosdatása a csetlő-botló Magyarország és a demokráciával babráló rosszcsont NER felé. A német autóipar nélkül Magyarország meghasalna. (Hogy ez az egyoldalú függőség minden előnye mellett mekkora kockázat is egyben, egy másik cikket érdemelne.)”

Nyitókép: Földházi Árpád