„Írásai, beszédei örökké kalandra csábítottak. Eleganciáját humorral, sziporkával fűszerezte. Mindig érdemes volt meghallgatni, elolvasni őt, száguldozni szédületes műveltsége hullámain az angol arisztokratától az anarcho-szindikalista újbaloldali váteszig.
A Kolozsvárról származó Gazsi mindegyik szerepben egyéni, utolérhetetlen, szórakoztató és szeretetre méltó tudott lenni.
Én a bátorságát sem felejtem el. 1988. június 16-án Kis Jánossal, Orbán Viktorral és Molnár Péterrel együtt mentünk a Batthyány Örökmécseshez. Ez még a Kádár-rendszer, a »létező szocializmus« ideje: állampárt, diktatúra. Nagy Imre nevét kimondani sem volt szabad, megemlékezni a mártírokról tiltott és büntetett cselekménynek számított. Pár százan mertünk ott összegyűlni, hogy megtörjük a hazugság pusztító csendjét. Sétáltak az emberek, a kis tér zsúfolt lett, vártunk.
Egyszer csak egy szakállas, szemüveges ember hangosan megszólalt: Akkor kezdjük! És a mécseshez lépve elkezdte a beszédét. A környező utcákból civil és egyenruhás rendőrök sokasága rohant elő, többen közülük a szónokra, Tamás Gáspár Miklósra vetették magukat. Az általános gumibotozás és kiabálás közepette Viktor próbálta kiszabadítani Gazsit a rátámadó tucatnyi egyenruhás gyűrűjéből. Őt is körbevették, és hiába próbáltuk Kis Jánossal visszahúzni mindkettőjüket, rajtunk záporoztak az ütések, őket pedig elvitték.
Lesz- e a kommunista kutyából demokratikus szalonna? – tette fel a kérdést pár hónappal később egy előadásában. Döntse el mindenki, hogy mit gondol, mennyire tudjuk megváltoztatni szokásainkat, beidegződéseinket.
Gazsi megmutatta azt, hogy bármit is felelünk e kérdésre, a vita, a gondolkodás, a szellemi frissesség nélkül nem tudunk érvényeset mondani.
Halála jelentős veszteség a magyaroknak, határon innen és túl. Nyugodj békében, barátom!”