Hol vagytok, ti régi játszótársak...

„Márki-Zay Péternek valószínűleg Petőfi írásom címéül kölcsönzött sora juthatott az eszébe, amikor a 2022-es parlamenti választás eredményváróján az a végtelenül snassz feladat jutott osztályrészéül, hogy az elvitathatatlannak tűnő kormánypárti győzelmet követően nyilatkoznia kell az ellenzéki összefogás harmatos szerepléséről.

Publicisztikámat nem a Fidesz kétharmados győzelmének kárörvendő »na ugye, hogy mi megmondtuk« dölyfös nyilvánosságba tolása íratja velem. A tények önmagukért beszélnek.

Amiért véleményt nyilvánítok, az a primer döbbenet, amit a balos kulimász saját vezetőjük elleni cserbenhagyásos gázolása váltott ki belőlem.

Szót sem érdemelne a tengernyi gőg és lesajnálás, amivel hazánk józanul gondolkodó többségét illették, amidőn botcsinálta vezetőjük sajátos kampánystratégiával folyamatosan sértegette a magyar választók minden rétegét »reggel, éjjel meg este«, hogy a mögötte leselkedő őszödi mágust pontosan idézzem, de ha legalább azt a minimális tisztességet megtették volna, hogy a Városligeti Műjégpályáról a kudarcukkal való szembenézés előtt nem korcsolyáznak el viharsebesen, otthagyva a kapitányukat a slamasztikában, a »vidd el egyedül a balhét”« magányára ítélve őt.

Márki-Zay Péter legalább megfutotta ezt a kötelező kört, legalább képességeihez mérten tisztességgel tájékoztatott csipet-csapatának vereségéről, és megpróbálta megugrani gondolataival a dupla lutzokat és tripla axeleket, valamint leszúrt rittbergerjeit, noha mindegyik mondata egy hasra eséssel ért fel.

Beszédében Hitler emlegetésével ugyan megkísérelt egy négyfordulatos ugrást is kivitelezni szónoklatában, de Orbán ebben a kontextusban való emlegetésével is szégyenletesen elhasalt.

Visszakanyarodva az összefogás, helyesebben a mindenhonnan inkább összefogdosott demokratikus ellenzék vezérkarához, árulja már el nekem valamelyikük, hogy hogyan voltak képesek ennyire magára hagyni kapitányukat?”

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor