„Ez hát a tizedik, jó Dantém” – súgta fülembe Vergilius, mesterem, kalauzom. Beléptünk hát a tizedik körébe a pokolnak, hol jajongó lelkek legaljasabbikai kínoztatnak keserves kínokkal. Mert bizony, túl a pokol tornácának kereszteletlenjein, túl a szerelmi bűnösökön, uzsorásokon, dühödteken, eretnekeken, erőszaktévőkön, tolvajokon és árulókon, ropog az izzó szén Belzebúbnak patái alatt, és
bizony méltó büntetésüket töltik az átverős ingatlanosok.
Mesterem engedte, keresgéljek csak kedvemre, s való, mennyi ismerős alak tünedezik fel! Ha ábrázatuk ismeretlen is, hangjuk telefonban, szellemük írásban legott felismertetik.
Ördögfiókok incselkednek emitt egy meglett férfiemberrel, apró szúrásokat ejtenek rajt’ tűkkel és bökőkkel, vére sarjad, gyöngyözne cseppenkint, mint jó Chianti ódon palack nyakán, ám beheged nyomban, új tűk szúrásának helyt adva kínálva puha bőrt. „Kínjai birokra kelnek idegzetével, mégsem mer kiáltani” – szólt mesterem szava – „noha minden egykorvolt bűnéért egy-egy bökés büntetése”. Kimondatlan kérdésemre is megfelel nyomban: „csekélyebb bűne amazokénál, kik nemlévő lakások hirdetésit teszik fel, s telefonban hízelkedve sopánkodnak, hogy a keresett ingatlan már elkelt, ám hadd ajánljanak mást. Ez a szegény bűnös csupán annyit tett:
ugyanazt a lakást harmincszor-negyvenszer feltette a portálra, más-más képekkel,
hogy hálójába akadjon az is, ki továbbgörgetett volna. Ezért gyötrik az ördögfiókok, de ha kiáltana kínjában, vinnék menten gyehennák gyehennájára”.
Szorosan mögéje térve akaratlan botladozunk tovább, lábunk önkéntelen vitt másik rút bűnösök tekergő halomjához, kik, miként Laokoón, küzdelmes harcot vívnak roppant gigászi férgekkel. De óh, borzalom! E férgek teste csupa lángoló betűkből áll össze, mégis elevenen tekeregnek égett tagok, százszor is eltörött s összeforradt karok és lábak köré köré, és húzzák őket le a földre, hogy ott folytassák e rettentő tortúrát perzselt bőrük bűzében.
„Olvasd hát, mit rejtenek a szókígyók” – biztatott mesterem, közelébb léptem hát e lenyűgöző látványhoz. „Nagypolgári életérzés” tekeredett egyik szókígyó oldalán, s rögvest felvillant a hazugsággal szemben az igazság: „vagyis nagyobb negyven négyzetméternél”; egy szerencsétlent, kinek már nyelve lógott végtelen harcában, éppen nyaka körül tekert kendő gyanánt egy féreg, melyen a
„tisztasági festés után lakható – azaz romhalmaz az egész”
betűk voltak kivehetőek, s a nyöszörgéseken át is hallani véltem, midőn ádámcsutkája roppant a bűnösnek, ahogy szorosabbra fonta halálos ölelését a féreg rajta.