Róma

„»Historia est magistra vitae«, idézte a szónok a szenátusban. Megigazította tógáját, megtörölte verejtékező homlokát (borzasztó, hogy Rómában milyen átkozottul meleg van mindig), és folytatta:

– Róma ereje eredetileg a bátorságon, büszkeségen, az önfeláldozáson, a hazafiságon, a férfiasságon alapult. Nem véletlenül számoljuk az időt is attól az évtől, amidőn Romulus a várost meg­alapította – mondta.

– A mi hőseink a Horatiusok, a Scaevolák, a zsarnok Tarquinius elűzői voltak. De később a birodalom belefulladt a hódításba, a provinciák kifosztásába, mások megalázásába, a furcsa szokásokba és eltévelyedésekbe, intrikákba, politikai gyilkosságokba.

– A tárgyra! – kiabáltak közbe.

– Nos, a légiók tele vannak idegenekkel – folytatta a szónok sóhajtva. – Germánok, illírek, trákok, gallok, hispánok, egyiptomiak, szírek, dalmaták… – kifulladt, alig győzte ujjain számlálni. – A seregünkben hadakozó germánok például kollaborálnak a barbarikumban élő rokonaikkal, a limes mentén átengednek nekik területeket, erőforrásokat.

Nem fognak hinni nekem, de az egyik alegységben valamelyik katonánk kitalálta, hogy ő többé már nem férfi, hanem nővé akar válni. Most erről folyik a vita Britanniában, ezt próbálják megmagyarázni a tisztek a legionáriusoknak, miközben a brigantok támadják a vonalainkat. A barbárok egyébként is mindenütt benyomulnak a birodalom területére, a császárok egymást ölik…

Az istenekben már senki sem hisz, a régi erkölcsök nevetségessé váltak. Róma addig volt nagy, amíg élt az ősi morál, ami most a porba hullott. S ha jön egy új nép, egy új hit, új vallás (közbekiabálás: már jön; a keresztények), az le fogja győzni a pusztuló birodalmat. Ennek romjain aztán új világ születik. Hosszú agónia után egy új, tisztább Róma. Meddig fog ez fennállni?, kérditek. A választ tudjuk: addig, amíg megmarad a szilárd erkölcs. És akkor jő majd megint egy új nép, új hit, új vallás. Mert ne feledjétek: a történelem az élet tanítómestere.”