Horthy Miklóson át Orbán Viktorig ívelő úri nacionalizmus

„De hát szabad-e kockára tenni a Fidesz legyőzéséhez nélkülözhetetlen teljes ellenzéki szövetséget egy olyan szakpolitikai kérdésben való nézetkülönbség miatt, mint a kettős állampolgárság és az azzal járó választójog? Nem indokolt-e a szövetségkötéshez mindeninek engedni valamennyit a maga álláspontjából? Nem akármilyen szakpolitikai kérdésről van itt szó. A magyar közgondolkodásban több, mint száz éve jelen van az egyik oldalon Tisza Istvántól Horthy Miklóson át Orbán Viktorig ívelő úri nacionalizmus, amely a magyarok közép-európai szupremáciájában gondolkodik.

És ott van vele szemben az Adytól Károlyin és Bibón át a mai – nevezzük így – köztársaságpárti magyar demokraták »Dunának, Oltnak egy a hangja« felfogásáig a másik irány, amely a szomszédokkal való történelmi megbékélésre törekszik, és ezen az alapon találhatja meg az ország helyét a modern, integrálódó Európában. Az Orbán-rendszer államunkat alaptörvényével, állampolgársági és választójogi törvényével, valamint mindennapi politikai gyakorlatában etnikai alapra helyezte, és ezzel, ha hullámzó intenzitással is, de tartósan hidegháborút folytat a szomszédokkal.

Ebben a Jobbiktól és az LMP-től a törvényalkotásban is és a politikai gesztusokban is folyamatos támogatást kap. Ha a Szocialista Párt meghátrálása után a DK is magáévá teszi ezt az álláspontot, akkor a magyar pártpolitikából évekre, évtizedekre eltűnik a nacionalizmussal szembeni progresszív, európai alternatíva. Akkor – mint egy évszázaddal ezelőtt, az első világháború kitörésekor – az egész magyar politikai osztály a Tisza–Horthy–Orbán vonal követőjévé válik. Vajon beszélhetünk-e Orbán legyőzéséről, ha a magát köztársaságpártinak, európainak valló politikai erők a kormányhatalom megszerzése érdekében alapvető kérdésben átveszik a politikáját? Nem éppen az ő diadalát jelentené ez? Hát nem – az őszödi beszéd klasszikus kifejezésével élve – »egy másik világot csinálni« léptünk a politikába?”