A magyar-lengyel vétó ügye még messze vezethet

„Nevezzük nevén a dolgot: az a konfliktus, amibe Magyarország és Lengyelország keveredett a többi európai uniós partnerrel, valóban politikai természetű. Azaz, nem túlzóak azok a kifakadások, amelyek felpanaszolják, hogy itt most voltaképpen egy politikai jellegű vita és elvárás fogalmazódik meg, mellesleg nemcsak a magyar és a lengyel, de valamennyi tagországgal szemben, amikor a többség bizonyos jogállamisági feltételek teljesülését akarja előírni például a közösségi pénzek lehívásához. Tény az is, hogy ez sok szempontból ingoványos terület, mivel nem könnyű pontos és teljesen azonos kritériumok szerint részleteiben mérhetővé tenni a jogállamisági feltételek teljesülését országról országra. Ez mind igaz. Ha ennek ellenére és ezzel együtt a soros német EU-elnökség és vele a túlnyomó tagállami többség mégis kész volt felsorakozni mögé, akkor az nem fejez ki kevesebbet, mint hogy ez az oldal – maga is nyilván tudatában lévén a probléma túlnyomóan politikai természetével – immár késznek deklarálta magát arra, hogy belemenjen egy politikai konfliktusba az ezt megkérdőjelező országokkal.

Mindezek mögött az a gyakran szem elől tévesztett adottság húzódik, hogy az EU nemcsak gazdasági, még csak nem is jogi, de politikai közösség is. Nagyon is komoly, és az érintetteknek fontos politikai megfontolásai is meghúzódtak a létrehozása, vagy a hozzá történő csatlakozás mögött, amelyek nemzetállami stratégiai érdekeket szolgáltak/szolgálnak. 

Ránézésre a cél a kereskedelem, a gazdaság növekedése, és ezzel a prosperitás felpörgetése volt a benne résztvevő országok között. Ez valóban fontos cél, de nem öncél. A tényleges törekvés a kontinentális Európa erre kész országai között egy olyan – önként vállalt, és a résztvevők által közösen formált – kölcsönös függőségi, szoros együttműködési kapcsolatrendszer megteremtése volt, ami megold (de legalábbis kezelhetővé tesz) egy évezredes feladványt: miként lehet egy etnikai súlyok tekintetében végtelenül széttöredezett földrészen nem konfliktusokra, hanem együttműködésre alapozott tartós és fenntartható együttélési rendszert teremteni.

Fontos feltétele volt ennek, hogy ebben csak az vegyen részt, aki – amelyik nép/ország – ennek kötelékeit (szuverenitás-megosztás!) kész önként bevállalni egyfelől, illetve amelynek társadalmi berendezkedése (modellje) alapvető jellemzőiben hasonló a többiekével. Ilyen alapon (alapról) nem fogadták be az akkori EK-hatok a még diktatúrában élő Spanyolországot és Portugáliát, és ugyanilyen alapon nyíltak meg a kapuk előttük, amikor Francot és Salazart – miként a görögök a maguk katonai diktatúráját – maguk mögött hagyva piacgazdaság alapú, parlamenti demokráciák és nyitott társadalmi rendszerek lettek. Tisztán politikai döntés volt. Amihez, bár tételes részletezés a jogállamisági kritériumokról akkor sem állt rendelkezésre, azért láthatóan érezték a zsinórmértéket, ami mentén az egyik esetben az egyik, a másik esetben a másik irányban döntöttek.

Más szóval: az EU politikai természetű dolog is. Mert politikai célt (is) szolgál. Mint a közös pénz, amely kapcsán az összes olyan pragmatikus közgazdászkifakadás, hogy az euró elindítása valahol egy közgazdasági rémálom, mert sok elemében előkészítetlen, megalapozatlan projekt – igaz volt. De politikailag értékesnek minősült azon közösen vallott meggyőződés alapján, hogy szorosabbra fűzi a köteléket a benne lévő országok között, mindenekelőtt és főként beleértve ebbe az egyesülés után hirtelen ijesztő méretűvé terebélyesedett Németországot. (Az most más lapra tartozik, hogy történelmileg még mindig bebizonyosodhat, hogy a mindezért fizetendő gazdasági ár – amennyiben az alapok tovább építése nem megy tovább – egy ponton esetleg megkérdőjelezheti a projekt fenntarthatóságát.)

Ezért válhatott politikai premisszává az elmúlt tízes években – különösen az elején –, hogy azért kell kimenteni a magukat lehetetlenül eladósító görögöket, mert bedőlésük magával sodorhat más tagországokat is, ez pedig az eurót teheti kockára, aminek megrendítése viszont a belső piacot áshatja alá, ez pedig magát az EU-t is. És ez a politikai érvelés mindent vitt – a kimentéstől fanyalgó német meg északi tagállami parlamenteket is.

Ugyanez a politikai természet jelenik meg abban is, hogy pártpolitikai viták – egyebek között éppen az uniós (tagállami) társadalmi modellek természetéről – az adott EU-intézményi keretek nyújtotta lehetőséggel élve határokon átnyúlóvá válhatnak. Vagy, hogy olyan uniós politikai prioritásokat (mondjuk az euró stabilitását) szolgáló gazdaságpolitikai, pénzügyi, pénztechnikai döntések születhetnek, amelyeket az uniós politikai szint hoz meg (és ez nem, nem a sokat szapult brüsszeli bürokrata Bizottság, hanem a tagállami kormányok elsőszámú vezetőinek tanácskozó testülete, csupa demokratikusan választott legitim vezető). Viszont, aminek a végrehajtása nemzetállami kötelesség, adott esetben felülírva egyes nemzetállami gazdaságpolitikai célkitűzést is.

Mellesleg szólva, nem kis részt szintén az uniónak a politikai jellege és természete volt az, ami kivetette magából a politikai szuverenitását mindenek felett abszolutizáló brit politikai elitet. Nem a gazdaságit: ők maradtak volna szívesen a belső piac kínálta játéktéren. De a beleszólást, külső szabályokat – hiába, hogy velük együtt, közösen születtek – a brit intellektuális mentalitás négy évtized alatt sem tudta lenyelni és megemészteni. No igen, mert nekik a kiinduló premissza – a kontinentális népek évezredes konfliktusainak végleges kiiktatása - nem számított saját bőrükön megélt és elismert prioritásnak.

A lengyel és a magyar belső társadalmi modellmódosítás – hatalomgyakorlási hangsúlyok arrébb tolása – ebben a képletben kezdetben minősülhetett belügynek. Minősülhetett, de láthatóan nem maradhatott. És nemcsak azért, mert a kapcsolódó politikai viták az említett uniós intézményi környezetben – például az EP színpadán – határokon átívelő szócsatákká váltak, és a kérdés egy ponton uniós ügyként exponálódott. Hanem mert – az idővel nem csak beismert, de tudatosan vállalt és hirdetett – társadalmi modellmódosítás (az illiberalizmus meghirdetése, vagy a keresztény demokrácia és a liberális demokrácia szemben állítása, majd pedig egyenesen a régi tagállambéli liberális gyakorlat, és vele ezen országok vezető politikai elitjének a nyílt bírálata) önmagukban is politikailag konfrontatív töltetekként kezdtek hatni. Immár nem egyes európai uniós jogszabályok, hanem tagállamok közötti vonatkozásban.”