A szubszidiaritás elve szerint a döntéseket azon a szinten kell meghozni, ahol azok a leghatékonyabbak. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy jelen helyzetben ez a nemzetállami szint.
Az Európai Unióban napjainkban uralkodó föderalista ideológia minden alkalmat megragad arra, hogy bizonygassa: a nemzetállam a globalizált világban gyenge és cselekvőképtelen, ezért a fontos, meghatározó döntéseket az Uniónak kell meghoznia. Az európai szuperállam hívei a tagállamokat gyakran aposztrofálják az Unióra leselkedő veszélyként, és az uniós intézményrendszer által legyőzendő vetélytársakként tekintenek rájuk. Sajnos ezek a túlkapások vészhelyzetben sem szűnnek meg, ahogy a Magyarország koronavírussal szembeni intézkedéseit kikezdő európai rágalomhadjárat is mutatja. Ugyanakkor a mostani helyzet különös erővel mutat rá, hogy a valóságban erős nemzetállamok nélkül nincs erős Európai Unió és hatékony, gyors európai cselekvés. Orbán Viktor miniszterelnök úr két évvel ezelőtt megfogalmazott lényeglátó gondolata most új értelmet nyer: „Európa vagy a nemzetek Európája lesz, vagy nem lesz”.
Az uniós alapszerződés szerint az EU-nak a szubszidiaritás elve szerint kell működnie, vagyis „azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, az Unió csak akkor és annyiban járhat el, amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális vagy helyi szinten nem tudják kielégítően megvalósítani”. Ez az elv jelentős korlátot jelent azokkal a törekvésekkel szemben, amelyek egyre több hatáskört vennének el a tagállamoktól és adnának át az EU-nak, így nem is tartozik a főáramlatú uniós jogi szakzsargon kedvencei közé. Pedig a szubszidiaritás fontos elv, hiszen nem a versenyre, hanem a tagállami és az uniós szint kölcsönös, józan észen alapuló kiegészítésére helyezi a hangsúlyt.
Az európai uniós intézményrendszert alapvetően nem válságkezelésre hozták létre, a cél az volt, hogy megfelelő keretet teremtsenek az európai országok hatékony gazdasági és politikai együttműködésére békebeli, prosperáló időszakban. Az európai intézmények komplex, időigényes érdekegyeztető mechanizmusok szerint működnek, alapvetően nem alkalmasak a gyors és hatékony válságkezelésre. A 2008-as világgazdasági válság kezelése is jelentős mértékben elhúzódott az Unióban, akkor is megmutatkozott a tagállamok kiemelt szerepe, amelyek gyors és a helyi adottságokat figyelembe vevő intézkedései nélkülözhetetlenek voltak a krízisből való kilábaláshoz. Magyarország erre kiváló példa, az idő mára kétséget kizáróan bizonyította a magyar kormány 2010-től hozott gazdasági intézkedéseinek sikerét, amelyeket akkoriban sajátos, fősodortól eltérő jellegük miatt Európában „unortodox”-nak tituláltak és bíráltak.