Karácsonyi lidércnyomás

Karácsony Gergely jókedvű mosollyal tért nyugovóra. Nagy győzelmet arattak, ahogy Feri lapogatta a vállát az eredményvárás hevében két pogácsa közt: „Áttörtünk Gerikém, áttörtünk”.

Igaz, kicsit meglepő is volt a siker, az utóbbi időben ahhoz szokott hozzá, hogy a színpadon állva, a vakuk kereszttüzében félszeg mondatokkal a vereséget kell magyarázni. Ebben a győztes szerepben kicsit idegenül is érezte magát... hiába no,

„Budapest zöld lesz és szabad!” – szónokolta végül, és úgy érezte, megtalálta most a szavakat. Minden oka megvolt, hogy a hosszan tartó ünneplés után nyugodtan hajtsa álomra fejét.

Na de milyen álomra! Különös képek kergették egymást az újdonsült főpolgármester fejében! Azt álmodta, hogy elsőre nem is találta meg az irodáját... ott téblábolt a Városházán, de egyre szövevényesebb folyosókon kereste kétségbeesetten szobáját.

Aztán egy közgyűlés képei sorjáztak előtte, ahol éppen a budapesti parkolási rendszer átalakításáról vitáztak: nehéz, súlyos mondatok hangzottak el, és úgy érezte, ha szólni akarna, akkor láthatatlan erők fogják be a száját, bilincselik némaságba.

Majd Horváth Csaba vakító mosolya villant fel, az örökifjú szocialista az irodájában látogatta meg, és valami olyasmit emlegetett,

E szóra ismeretlen, szürke öltönyös figurák nyitottak be és nokiás dobozokkal térdeltek elé.

A következő képen Fekete-Győr András kopogott be hozzá, és számon kérte a budapesti közterekről hiányzó fákat. Tényleg, álmában is rémlett, hogy megígérte a belváros zöldítését, de kiderült, hogy a dolog sokkal bonyolultabb, nem lehet csak úgy bárhová beültetni egy kisebb erdőt. 

Aztán maga Gyurcsány vizitált nála: „Gerikém, meg kellene oldani ezt-azt” – kezdte, és Karácsony érezte, hogy most nehezen visszautasítható kérések kígyóznak elő a volt miniszterelnök szájából.

Majd mások tolongtak elé, arcuk már összefolyt álmában: „bulinegyed! dugódíj! bérlakásprogram! metrófelújítás!” – kiabálták. Az egyik csapat minden budapesti beruházás azonnali leállítását követelte – a másik viszont rögtön azt számolgatta, melyik beruházást hogyan lehetne a legoptimálisabban túlárazni. Balról kordzakós szociológusok kántálták: alapjövedelmet! alapjövedelmet! Jobbról ugyanekkor

Karácsony utolsó erejével a parkolóbiznisz reformját kezdte papírra vetni, mire az alakok az ajtóból visszanézve fejüket kezdték csóválni: „Nem kéne ezt erőltetni” – tanácsolták.

A főpolgármester inkább bezárta gyorsan irodája ajtaját, és az ablakot is becsukta, mert a térről egy kisebb tüntetés zaja szüremlett fel: „Európai szintű nyugdíjat!” – követelték.

Leroskadt az íróasztalához, levette szemüvegét, megtörölte gyöngyöző homlokát...

...ám ebben a pillanatban kinyílt a szemközti szekrény ajtaja, és kilépett onnan egy hozzá hasonlóan hórihorgas, ámde már kissé megtörten lépdelő, kopottas alak, aki olyan ismerősnek tetszett a múlt ködéből. Imbolygó léptekkel közeledett a halálsápadt új főpolgármesterhez, majd a vállára tette a kezét: „Ne félj, Geri. Húsz évet is ki lehet itt bírni...” – szólalt meg Demszky Gábor, révetegen mosolyogva a maga elé meredő utódára.