„A ceremónia utolsó mozzanata az év női játékosának járó díj átadása volt. Ezt az amerikai Megan Rapinoe nyerte. A lila-rózsaszín frizurában pompázó, túlzott szerénységgel semmiképpen sem vádolható sportoló határozottan felpattant a színpadra, átvette a neki járó díjat (melynek láthatóan tudatában volt) és hosszas kampánybeszédbe kezdett. Ennek lényege a „szegény, elnyomott” LMBTQ (ugye egy betűt sem hagytam ki... és a sorrend is rendben van?) emberek felszabadítása volt.
Kínos volt. Olyan érzésem támadt, mintha ezt a biciklit egy kicsit túltolták volna. Milyen elnyomásról van ugyanis szó, amikor reggeltől estig a világ minden pontján már a csapból (és a Coca-kólás üvegből is…) ennek az agresszív szubkultúrának a propagandája folyik? Azt meg külön etikátlannak érzem, hogy egy sporttal kapcsolatos eseményt használ fel valaki aktuális politikai céljainak elérésére. Ez kísértetiesen hasonlít arra, amikor 1984-ben a szocialista béketábor tagjai moszkvai parancsra nem vehettek részt az olimpián.”