A monotóniáról

„Nem tudom a nyájas olvasó felfigyelt-e arra a tényre, miszerint a haladó sajtó és általában a haladás hívei hihetetlen monotóniatűréssel rendelkeznek. Nap mint nap ugyanazokat a »híreket« és véleményeket olvashatjuk tőlük, a médiában és másutt is. Mintha egyszerűen képtelenek lennének az unalom érzésére. Vagy csak arra képesek. Ennek okain merengenék alább.

Lezajlott az államalapítás ünnepe, melyet – ahogyan az már nálunk szokás – mindenki a maga szellemi színvonala, elkötelezettségei szerint kommentált is. Az ügyet a libsi sajtó általában kézlegyintéssel intézi el, 1000 év nagyon hosszú, nem érdekes, ennyi idő alatt megmelegszik a sör a Gólya presszóban. Az ünnep némi – gyorsan oldódó – színt vitt a hírek világába, ám most minden és mindenki visszatérhet a megszokott kerékvágásba, újra olvashatjuk a megszokott irományokat. De hát hogyan van ez? Hogyan van az, hogy a messzi Amerikától Kelet-Európáig mindenütt tartalmilag, sőt stilárisan is ugyanolyan fogalmazások születnek, eltérő nevű szerzők tollából, ugyanazokról a hírekről?

Történeti közbevetés. Alapvetően az a történeti tény befolyásolhatja a baloldali monotóniatűrést, hogy immár évszázadok óta ugyanazokat a marhaságokat hajtogatják untalan. Nem rettenti vissza őket sem a történeti tapasztalat, sem pedig a sikertelenség. Marx obskúrus szavai üres fejekben vernek kongó visszhangot. Marxnak, lehet – elnézve a nyugati baloldal tobzódását és nyargalászásait – igaza lesz és a legfejlettebb országokban tör ki a forradalom, fényesen igazolva a népi bölcsességet, mely szerint a kutya is jódolgában veszik meg. Történeti közbevetés vége. 

Pár napja kiszivárgott a nagyszerű New York Times szerkesztőségi megbeszélésének tartalma, melyben a anti-Trump kampány aktuális stratégiáját tárgyalták. Ahogy elnézte az ember, ez bizony komolyan hasonlított egy főszerkesztői értekezletre a ’70-es évek Népszavájánál, mikor a főszerkesztő elvtárs felvilágosította a sajtómunkásokat a párt aktuális irányvonaláról. Ezt ő a megyei pártbizottságon tudta meg, ahol őt a megyei párttitkár elvtárs maga igazította el, az országos pártvezetés instrukciói alapján. Az országos pártvezetés pedig tette mindezt a szovjet elvtársaktól kapott utasítások alapján. A lényege pedig úgy foglalható össze, hogy áttekintették: mit hazudtunk eddig és mit fogunk hazudni holnap. 

A NEW YORK TIMES ESETE AZT MUTATJA, HOGY MA SINCSEN EZ MÁSKÉPPEN.

Annyi engedményt tettek az új, posztmodern időknek, hogy ma nem tudható a szovjet elvtársak személyazonossága. Ez az inkognitó mellesleg abból a megfigyelésből ered, hogy az ismert szovjet elvtársakat később rendszeresen kivégezték. Úgy tűnik, szerte a világon vannak ilyen értekezletek, ahol aztán – fölfelé tekintve a haladás fáklyahordozóira – meghatározzák a közlendő tartalmat. Ezeken derül ki, hány cikket kell írni a klímakatasztrófáról, és azokat Greta Thunberg mely fotóival kell illusztrálni. Mifelénk aztán ez kiegészül az oktatásegészségügy és Mészáros Lőrinc viselt dolgaival.

GÖBBELS JÓZSI MEGNYALNÁ A TÍZ UJJÁT, HA LÁTNÁ. 

A gleichschaltolás szép mintaképe például az, hogy az Auróra nevezetű pesti kocsma bezárása miatt az amerikai Kongresszus képviselői tiltakoznak, akik korábban nem hogy a nevezett italboltról nem hallottak, de Pestet sem tudnák megmutatni a világtérképen. Aztán elhozták őket ide, körletvezetést tartottak nekik a főhadiszálláson, valahogy úgy, ahogy az öregkorára látens demokratává hülyült John McCain szenátornak mutogatták annak idején a szír és ukrán felkelőket. A titokzatos Hálózat így mégis a tudomásukra hozta, hogy a fasiszták meg akarják tiltani a haladó ifjúságnak a kapualjba hányást és a gömbölyded testalkatú, zöld tüsi-frizurás, genderhallgatónőknek a késő éjszakai utcai performance-okat. A fasiszták aludni akarnak. 

Persze – gondolom – a digitális korban előbb-utóbb nem lesz már szükség ilyen elkülönülésre. Elég lesz videókonferencián közvetíteni a New York Times, vagy a Guardian szerkesztőségi értekezletét, hogy mindenki tudja a dolgát. Természetesen lesz jeltolmács is, mert ők elfogadóak. Ez persze azzal a kellemetlen mellékkörülménnyel jár majd, hogy helyileg haladó újságírókra sem lesz szükség, csak fordítókra, és már most sem sokkal többek annál. Ez elhanyagolható áldozat a hatékonyság oltárán és amúgy is, a kutya sem ugat utánuk.”