„Oly divatos manapság a szexuális irányultságainkról nyilvánosan szólni. Bántó magyarsággal élve »trendi coming outolni«. Főként, ha a Pride melegfesztivál erre alkalmat kínál. Vagy ha mégsem, akkor hát olyasforma nyíltsággal fogadni e vallomásokat, mintha csak egyetlen útja-módja lenne mindez annak, hogy normális, okos és korrekt embernek tartsanak. Vagy homofób, ostoba, bunkó, férfisoviniszta lesz az emberfia, esetleg fasiszta, hogy keveredjenek egy kissé az egymástól oly távol álló kesze-kusza fogalmak. Hogy stigmaként süljenek az ember arcára. És ha már mindezek ráégtek, akkor persze jöhet az erőszakosság vádja…
Mintha átesnénk a ló másik oldalára, már-már irigykedve szemléljük azt, akinek van valami mássága, mert ezzel kitűnhet, ezzel támogató barátokat szerezhet, ha pedig nyilvánosan megvallja, dicsérő szavakat kaphat a bátorságáért. Mintha nem lenne ugyanolyan, ha nem nagyobb bátorság a mai fogyasztói társadalomban – ahol minden az anyagi javak szerzéséről és birtoklásáról szól – családot alapítani, hűségesnek lenni, illetve több gyermeket szülni és nevelni, egy hagyományos családmodellben férfiként és nőként küzdeni a megélhetésért, a gyermekek testi-lelki növekedéséért, a kereskedelmi televíziókból és az internetről ránk ömlő erkölcstelen szennytől, a fogyasztói impulzusoktól, a szerző és birtokló egoizmustól távol tartani önmagunkat és gyermekeinket. Mert higgyék el, ez az igazi bátorság – a mindennapi hősök bátorsága!”