Hogyan (ne) csináljunk ellenzéket
Rendszeres szokásunk volt korábban tanácsokat adni az ellenzéknek, hogyan igazgassák saját magukat, hogy ha nem is kedvelhető, de tűrhető szereplői legyenek a magyar közéletnek.
Tordai Bence valószínűleg bátor embernek képzeli magát. Pedig csak egy nevetséges, infantilis figura.
„Tordai Bence valószínűleg bátor embernek képzeli magát. Pedig csak egy nevetséges, infantilis figura – az ilyet nevezi a köznyelv macskajancsinak. A mögötte álló pártja sem vehető komolyan, hiszen a támogatottságuk gyakorlatilag mérhetetlen, csupán egy félreértés következtében kerültek be a parlamentbe. Az történt, hogy a szocialisták, engedve a balliberális értelmiség nyomásának, a választási kampányban valamiféle összefogás látszatát akarták kelteni, ehhez megtalálták Karácsony Gergelyt, aki hozta magával a kvázipártját is, annak három képviselőjelöltjét befutó helyre fölvétette a szocialisták listájára. A szocialistáknak ez az összefogósdi ugyan nem hozott semmit, viszont a senkit nem képviselő Tordai Bence két társával beülhetett a parlamentbe. És senki meg nem tilthatja neki, hogy az önmagát és az ellenzéket végletekig lejárató hőbörgését négy éven át folytathassa.
Ennyit persze elbír a magyar demokrácia, Tordai Bence csupán egy közéleti kisiklás, a jelenség maga azonban figyelemre méltó.
A magyar közéletben van egy jelentős vonulat, amely az ellenzéki politizálást következetesen összekeveri a középiskolás szintű akciózással. Emlékezetes pillanat volt például, amikor a Párbeszéd politikusai – köztük Tordai – tavaly nyáron egy szál törülközőben várták a peronon a metrót, követelve a klímaberendezés beszerelését. Ilyenkor az ember leengedi az újságot az ölébe, és eltöpreng: vajon ezek az emberek komolyan azt hiszik, hogy a választók rábízzák az országot olyan emberekre, akik egy szál törülközőben grasszálnak a városban? Vagy olyanokra, akik fütyülővel a szájukban próbálják széttrollkodni az állami ünnepségeket?
Erősítsük meg a szívünket: komolyan gondolják. Juhász Péter is komolyan gondolta, hogy a naponként kétszeri akciózásával, más sajtótájékoztatójára való beletolakodásával, sípolóbrigád-szervezésével, szakadatlan nyüzsgésével és pattogásával elnyeri az emberek bizalmát, és érdemi részt juttatnak neki az ország vezetésében. Juhász Péter persze nem volt egyedül. Több száz, talán több ezer ráérő városi értelmiségi akad, aki azt gondolja, hogy tüntetésekkel, az állami intézményekkel szembeni szemtelenkedéssel, a miniszterelnök letegezésével, kukáknak az úttestre vonszolásával, rendőrökkel szembeni arcoskodással politikai eredményt lehet elérni, különösen ha az akciózókat este behívják az ellenzéki televíziókba, és ott a fontosság látszatát keltetik velük.”