Van-e ma történelmi szemlélete például a hazai liberalizmusnak? Vagy arról van-e szó, hogy azért nem tud visszakapaszkodni a magyar politikába, mert elveszítette ezt a régen megvolt történelmi érzékét?
Manapság a magukat liberálisnak gondoló politikusok és politikai írók öles léptekkel menekülnek a múlttól, és azt gondolják, hogy a politikai egyetlen autentikus terepe a jelen. „Jó” okuk van erre, hiszen az egész kelet-közép-európai átmenet a történelem zárójelbe tételére épült, s bár egyre több jel – hogy mást nem mondjunk: az április 8-ai választási eredmény – utal arra, hogy a történelem nagyon is jelen van,
A haladás – úgymond – nem fér össze a múlttal, a jelen pedig a történelemmel.
Az lesz az állításom, hogy a liberalizmus mai továbbfejlődésének egyik fontos gátja ez a történelem iránti szűkmarkúság. Mindezt egy liberális gondolkodó példájával szeretném bizonyítani. Nem éppen ma, lassan egy évszázada, 1930-ban vetette papírra Történelem-ellenesség című esszéjét, Benedetto Croce, nagy olasz liberális politikai gondolkodó és filozófus.
A mellékelt linkben az olvasó a bevezető után közvetlenül találkozhat ezzel az írással. Croce speciel egyáltalán nem volt történelem-ellenes, ellenben nagyon kritikus azokkal szemben, akik szerinte tévesen ki akarnak lépni a történelemből s meg akarják haladni a történelmi logikát.
Írását azzal kezdi – s mint negatívumra utal erre –, hogy
Ennek két példája a korszakban közismert művészeti-politikai irányzat, a történelem elért vívmányait romboló futurizmus elterjedése és a történelem viszonylagos uralmát valló közszellem. Ez „mintegy a történelemből való kilépés útján akarja az áhított békét és biztonságot elnyerni”.
De persze ez a történelemből kilépni akaró szándék korántsem új Croce szerint. S meg is kérdezi, hogy a történelem bizonyos negatív szegmenseit is figyelembe véve nem pozitív dolog-e ez? A választ az dönti el – folytatja –, hogy ez a történelem-ellenes lázadás (merthogy egyértelműen lázadásnak tekinti) hordozza-e az eddigieknél átfogóbb humanitás (kiemelés Croce-nél) ígéretét. Ilyen magasztos humanizmust azonban nem lát, mert a megnyilvánuló cselekvésekből egyrészt egy ideálnélküliség, másrészt egy absztrakt racionalizmus derül ki, s szerinte egyik sem alkalmas arra, hogy megújulást hozzon.
Ne felejtsük: 1930-ban, a szöveg keletkezése idején Európában már a szélsőséges mozgalmak erős pozíciókat foglaltak, s velük szemben a liberális filozófusnak kell – pozitív értelemben – hivatkoznia a történelemre. Korának kedvezőtlen légkörében
azaz olyan betegség, ami ellen a türelem és a kitartás segít csak.
Különösen figyelemre méltó, amit szerzőnk a liberalizmus történelmi erejéről mond, miszerint a történelmi érzés és a liberális életérzés elválaszthatatlanok egymástól.
Mégpedig azért, mert a liberalizmus a szabadság története: történelmi helyét ezért a szabadságért való állhatatos küzdelem jelöli ki. Azt is megfogalmazza egyúttal, hogy a korszakban felbukkanó anti-Európa gondolat (mai szavakkal nevezhetjük ezt nemzeti bezárkózásnak) történelem-ellenes, s egy történelemszerető ember nem lelkesedhet az anti-Európa gondolatáért. A szabadságról – s ez által a történelemről – már csak azért sem lehet lemondani, mert az az emberiség „végső és utolsó vallásos hite”, s akik ezt a hitet megtagadják, azok istentelenek és vallástagadók. „Aki azonban – zárja dolgozatát Croce – megnyitotta szívét a történelmi érzésnek, az nincs többé egyedül, hanem együtt él a mindenséggel”.
Ezek a megállapítások egyfelől érdekes eltérést mutatnak a manapság ismeretes liberális teóriáktól, másfelől azonban azonosságot is. Az eltérés a történelem érzelmi (és nem csak értelmi) birtokba vételéből fakad. Croce a liberalizmust nem pusztán ideológiaként, hanem érzelmi közösséget és identitást is adó vallásként értelmezi. Azonban két ponton is könnyen megállapíthatóak a közötte és a későbbi liberális elméletek közötti hasonlóságok. Egyrészt azon a ponton, hogy egy történelmi szemlélet csakis európai lehet. Másrészt azon, hogy
Ez a megfogalmazás akár Fukuyama „történelem vége” elméletét is eszünkbe idézheti, de érdekes módon Fukuyama egyúttal be is kívánja fejezni a történelmet, míg Croce számára tulajdonképpen nyitott a folytatás, s csak abban biztos, hogy akik nem osztoznak ebben a hitben, azok „istentelenek és vallástagadók”.
A liberálison kívüli tábor ilyen aposztrofálása ugyanakkor eléggé aggályos, még akkor is, ha tudjuk, hogy Croce itt nem a mérsékelt konzervatívokra és szocialistákra gondolhatott, hanem azokra, akik a történelem addigi menetének felforgatására szövetkeztek. Tehát az egész gondolatmenetből az jön le, hogy a szerző nagyon világosan le akarja határolni a liberalizmust és a rajta kívül kerülő, a történelmi szemlélettel szembeforduló irányzatokat nem hajlandó normális vitapartnernek tekinteni. Ebben a tekintetben megint csak egyezik a mai liberálisokkal, akik szintén – bár nem a történelemre hivatkozva – elhatárolódnak az általuk felforgatónak ítélt mai ellenfelektől. Mint például a Fidesztől.
A történelem egy sztenderd liberális megközelítésben mindig egyetemes, egy sztenderd magyar jobboldali megközelítésben mindig nemzeti. De vajon ma érvényes-e a liberalizmusra a Croce által felvázolt sztenderd? S egyáltalán: van-e ma történelmi szemlélete például a hazai liberalizmusnak? Vagy nem épp arról van-e szó, hogy
Kérdések, amelyeknek el kell vezetniük a lényeghez azokat, akik a hazai (részben liberális) ellenzék veszteglésének titkára keresik a választ.
A liberális Crocéban ott a válasz: a történelem nem kidobható, hanem része a jelennek s egy hatékony liberális politika nem fordulhat el a múlttól.
Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora 2026 elején megjelent könyvecskéjében átfogóan mutatja be a tudománypolitika, a kutatás és a keresztény szemlélet viszonyát és helyes útját.
A producer és színház igazgató éles kritikát fogalmazott meg az új kormány „abszolút filmszínházas” politikai kommunikációjával kapcsolatban.
Tudom, hogy közös erővel ezt a feladatot is megoldjuk.
Ebben a nagy médiazajban elhalkul, hogy Magyar Péter máris gyorsan feledte az egyik választási ígéretét a 480 forintos védett benzinárról.
A Vekker legújabb adásában Máthé Zsuzsa beszélt arról, hogyan és miért vállalta a parlamenti munkát a KDNP-frakcióban. A beszélgetésben szó esett hitről, politikáról, közbeszédről, a kereszténydemokrácia jövőjéről, valamint a Fidesz–KDNP ellenzéki szerepéről is.
Számíthattok rám; még nagyobb elszántsággal folytatom a munkámat, amelynek során a jövőben több elemzést és kevesebb influenszerkedést láthattok majd tőlem.
Az iratok szerint K. Endre kegyelmének megadása a köztársasági elnök döntése volt, amelyet az igazságügyi miniszter ellenjegyzett.
Hiába ígért keményebb fellépést a Merz-kormány a bűncselekmények miatt elítélt vagy biztonsági kockázatot jelentő szíriaiakkal szemben, január óta egyetlen újabb kitoloncolás sem történt Németországból Szíriába.
