Posztkeresztény-posztnemzeti Európa?

Pócza István vezető kutató (Századvég Alapítvány) írása.

Az óév európai politikai történései már hónapokkal ezelőtt előrevetítették: 2018 az Európai Unió megújításáról szóló viták éve lesz. Az ellentétes álláspontok már tavaly egymásnak feszültek, az EU motorját jelentő németországi kormányalakítási zavar miatt azonban a háttérbe kerültek. Most, hogy elérhető közelségbe került a nagykoalíció folytatása, a viták újra fellángolnak. A különböző elképzelésekről egyre többet hallani: Európai Egyesült Államok, többsebességes Európa, nemzetállamok Európája… Fontos azonban látni ezek szellemi gyökerét. Az európai viták az elmúlt években a bevándorlás körül folytak. Ezáltal a bevándorlás egy szimbólummá vált. A korlátlan befogadást pártolók nem csupán a bevándorlást támogatják, hanem a nemzetállamok Európájának felszámolását is. A velük szemben állók pedig nem csupán a bevándorlást ellenzik, hanem ezzel a nemzeti identitás és a keresztény hagyományok megőrzését is képviselik.

Az Európa jövőjéről szóló viták lényegét és a két szemben álló tábor elképzelését a közelmúltban Orbán Viktor a következőképp foglalta össze:

„Ha szellemi síkon nézzük az Európai Unió mostani helyzetét, akkor azt látjuk, hogy vannak országok, különösen a kontinens nyugati felén, amelyek azt gondolják, hogy az emberiség, a nyugati emberiség fejlődése egy új szakaszba lépett. És most Európa át kell, hogy lépjen, vagy már át is lépett egy posztkeresztény és posztnemzeti korszakba, és őszerintük ez jól van így. Sőt, szerintük ez a helyes. Sőt, ez a jövő.

Ugyanakkor itt vagyunk például mi, magyarok, de gondolom a lengyelek is így vannak, hogy mi nem akarunk egy posztkeresztény és posztnemzeti világban élni. Mi azt tanultuk meg a történelem során, hogy bennünket, magyarokat, de más közép-európai népeket is a keresztény hitből kinőtt keresztény kultúránk, meg a nemzeti identitásunk tartott meg. Ha erről lemondunk, akkor például a magyarok közössége el fog tűnni a világból, nem lesz, ami összetartson bennünket. Ezért mi ragaszkodunk a keresztény kulturális gyökereinkhez és a nemzeti identitásunkhoz, de ezt a helyzetértékelést a nyugatiak egy tekintélyes része nem osztja. Ezért van az, hogy a bevándorlásról is másképpen gondolkodunk.”

A fenti idézet jól mutatja: Európa egyre inkább két táborra szakad. A posztkeresztény-posztnemzeti Európát akarókra és a zsidó-keresztény kultúrából kinőtt erős nemzetállamokra épülő Európa támogatóira. Az elmúlt hetekben egyre többet halljuk a posztkeresztény és a posztnemzeti kifejezéseket. A „poszt” előtag mindig valami újat, valami utánit jelent. Egy olyan korszakot, amelyben még nem tűntek el teljesen a múlt jellegei, a változások azonban már elindultak, s a jövő még nyitott kérdés. De mit is jelent ez pontosan? Milyen lenne egy ilyen Európa?

Az elmúlt időszak eseményei megmutatták, hogy ez a szellemiség milyen változásokat eredményezett Európában. A nyugati országok mindeddig nem vették hatékonyan védelmükbe az üldözött közel-keleti keresztényeket. Egyrészt nem történtek hatékony fellépések a keresztényüldözés megállítása érdekében, másrészt annak verbális elítélése is rendre elmaradt. A nyugat-európai politikusok többsége egészen más kérdésekben szólalt meg, más üzeneteket fogalmazott meg: a bevándorlás támogatását. Ez tulajdonképpen egy értékválasztást és értékvállalást is jelent: ezek a vezetők az üldözött keresztényekért való felszólalás helyett a bevándorlás támogatásáról beszélnek.

A bevándorlás ezáltal egy jelképpé is vált. A kontinens jövőjéért vívott küzdelem jelképévé.

A bevándorlást támogató erők szerint a fejlődés új szakasza a határok felszámolása. Ez jelenti egyrészt a fizikai határok és nemzetállamok felszámolását, tehát erről a szellemi tőről fakadnak az erőltetett centralizációs törekvések és az Európai Egyesült Államok eszméje is. De mindez jelenti a kereszténységen alapuló, Európa történelmét meghatározó társadalmi normák felszámolását is. Ide tartozik a genderideológia, vagy a drogliberalizáció gondolatainak terjesztése. Tehát akik a bevándorlásra nyitott társadalmakról és a korlátozás nélküli befogadásról beszélnek, azok egyúttal ezeket az ügyeket is képviselik.

Így bevándorlás – kézzelfogható jelenségként – jelképpé is vált. Olyan jelképpé, amely két táborra osztja az Európáról, s a közösség jövőjéről szóló gondolkodást: Akik a bevándorlást képviselik, azok a fent vázolt posztnemzeti-posztkeresztény Európát szeretnék létrehozni. A vitában velük szemben állnak azok, akik a határok védelmét, s ezáltal a nemzeti identitás megőrzését és a keresztény értékeken alapuló társadalmat képviselik. (Ez utóbbi természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki keresztény, hanem azt, hogy a társadalom alapértékei és az emberek gondolkodásmódja az európai kultúra egyik alapkövét jelentő keresztény hagyományokra épül.) Az előttünk álló év európai politikai küzdelmei, sőt az itthoni választások is végeredményben e két szellemiség, egymással ellentétes világnézet ütközéséről fognak szólni.