Listázzunk rendesen!

„Április közepéig magam is vezettem egy civil szervezetet, a Székely Szeretetszolgálat Alapítványt, így nem csak újságíróként tudok hozzászólni a kormány szándékához: regisztrációra köteleznék azon szervezeteket, amelyek évente több mint 7,2 millió forint támogatást kapnak külföldről. Egyébként minket sajnos nem érint az új törvény – idén még egy fityinget sem kaptunk külföldről –, de mivel a székelyek többsége az anyaország határainak túloldalán él, pontosan látjuk, hogy megint veszélyes precedens jön létre a Kárpát-medencében. Ha a szomszédos országok vezetői veszik a lapot, és maguk is hasonló jogszabályt léptetnek életbe, a határon túli magyar szervezetek többsége azonnal listára kerül. Ahogy a környező országok többségi sajtóját ismerem, ezek a magyar civilek Budapest által finanszírozott Orbán-bérencek lesznek akkor is, ha kézimunkaszakkörre vagy templomfelújításra kaptak támogatást.

Egyébként ha már listázzuk a külföldről érkezett pénzt, és egy úgynevezett civil információs portálon naprakészen átláthatóvá tesszük, akkor mi az akadálya a kormánytól érkező támogatások, vagyis a civilekhez jutó közpénz hasonló kezelésének? Hasonló javaslata van Péterfalvi Attila adatvédelmi biztosnak is: szerinte a függetlenként fellépő civil szervezetek nem csak külföldről befolyásolhatók kormányzati vagy politikai propagandára, esetleg vállalati lobbiérdekre, ezért indokolt lenne a hazai listázás is.

Ennél a gondolatnál álljunk meg egy pillanatra. Mint ma minden Magyarországon, a civil szervezetek támogatása is politikai döntés. Akinek vannak »barátai«, az kap, akinek nincsenek, az pályázhat napestig. A politikus az adóforintokból, vagyis a közpénzből adott támogatást úgy kezeli, mintha a sajátját adná. Hűbérúr-mentalitás is jár mellé: hálásnak kell lenni érte. A hálának sok formája van, a visszajuttatott borítéktól a nyilvános dicsérgetésen át a baráti beszállítók alkalmazásáig. Ha hibázol, vagy nem megfelelően fejezed ki elismerésed, kiesel a pikszisből. Jönnek mások, akik jobb barátok, netán jobban ki tudják fejezni hálájukat.

Ha normális világban élnénk, akkor egy civil szervezet úgy tudná legjobban megköszönni az állami támogatást, hogy hatékonyan és eredményesen használja fel a kapott pénzt a céljai megvalósítására. Nem költi fölösleges dolgokra, nem lopja el, nem oszt vissza belőle másnak. Ennek nálunk nincs meg sem a feltétele, sem a kultúrája; a civil szervezet jellemzően csak ürügy valami egészen más cél érdekében. Nem akarok igazságtalan lenni, nem csak az állam ilyen: zavarba ejtően sok vállalati szponzor vagy magánvagyonából adó mecénás fogalmaz meg már-már teljesíthetetlen elvárásokat a pénzéért cserébe. Itt, a vadkeleten ez a módi, aki fizet, annak a nótáját kell húzni, a civil szervezet csak biodíszlet az önfényezéshez.

Nem tudom, mikorra érünk meg arra, hogy megváltozzanak a dolgok. De addig is öntsünk tiszta vizet a pohárba, és ha már listázunk, listázzunk rendesen. Így nemcsak sejteni fogjuk, hanem (talán) tudni is pontosan, ki milyen kottából játszik.”