A rendszerváltás egy elidegenedett és fragmentált társadalomnak adott esélyt arra, hogy újra kiegyenesítse gerincét és megtalálja azt az elvesztettnek hitt közös alapot, amire még lehet építeni, de a folytonosság megtört. Úgy tűnik, ma már gyanú övez minden véleményt, amely nem illeszkedik egyik vagy másik politikai tábor narratívájába. Ne várjuk meg, hogy gyanússá váljon maga a vita is!
Anakronisztikus lennék, ha azt gondolom: ma is lenne helye a politikában kultúrának? Tartásnak? Illemnek?
Ha a magyar politikai kultúra többszörösen megtört hagyományain végigtekintünk, a legprimitívebb acsarkodástól a nemes és emelkedett vitáig mindenre találunk példát, így – félreértés ne essék – nem kívánok egyoldalúan idealizálni sem meghatározott korokat, sem a múltat általában. Csak viszonyítási pontokat keresek a jelen számára.
Amikor a közélet formálói jobbára arisztokraták voltak, legalább annyira heveskedtek az országházban, mint mai képviselőink, sőt. Kereplők, dudák és fegyverek is megjelentek a parlamenti padsorok között, ahol a berendezést összetörő honatyák nem egyszer úgy viselkedtek, mint a focihuligánok.
Ha egyikük becsületében sértette egy képviselőtársát, még attól sem riadtak vissza, hogy másnap párbajjal indítsák a napot. Nemzeti érdekről alkotott felfogása vagy éppen személyes önérzete akkor is kihozhatta a sodrából a „politikust”, de a nemesi (és nemzeti) ethoszt érintetlenül hagyta még a legvadabb torzsalkodás is.
A parlamenterek egy-egy vita után találkoztak a kaszinóban, hogy eszmét cseréljenek. Kezdetben a politikai ellenfelek is képesek voltak félretenni a pártoskodást, miközben együtt boroztak, játszottak, diskuráltak. Az urak még pengeváltásaik után is kezet tudtak fogni egymással, mert összekötötte őket valami, aminek nyomait ma egyre nehezebb felfedezni a közéletben. A kávéházakban otthonosan mozgó polgárság a napi politikának szentelt élénk figyelemével és a kultúra művelése iránti igényével egyaránt a szöges ellentétét jelentette annak az apolitikus, posztkádári közönynek, ami közéletünket sajnos máig meghatározza.
A Rákosinak és Kádárnak szóló éljenzések azokból a padsorokból hangzottak fel, amelyekben egykor Apponyi gróf körmondatai zengtek. Abban az épületben fasisztázták, gyalázták a magyar parlamentarizmus utóvédharcára vállalkozó politikusokat, amelyben egykor Klebelsberg gróf dolgozott a magyarság kulturális felemelkedéséért, és amelyben a hevült viták ellenére is mindig elvárható volt egyfajta szellemi elegancia, egyfajta minőség, ami a vörösök kérges tenyerén mállott szét a véget nem érő vastapsok alatt.
A nemzeti minimum helyébe a pártvezetés direktívái léptek, amelyek mellett az egyéni felelősség iránti érzék, a politikai idealizmus és a nemzeti szolidaritás jórészt áldozatul esett a rendszer lelketlen működésének. Így züllesztette atomizált, szürke tömeggé a társadalom szervesen kialakult közösségeit az államszocialista rendszer, amely az életszínvonal-politikát helyezte saját eszméinek érvényesítése elé is. A kommunisták felismerték a maguk teremtette mentális kényszerapparátus működését: a magyar ember politikai magatartása nem eszméken és jelszavakon, hanem immár egzisztenciális szorongásán keresztül ragadható meg.
A rendszerváltás egy elidegenedett és fragmentált társadalomnak adott esélyt arra, hogy újra kiegyenesítse gerincét és megtalálja azt az elvesztettnek hitt közös alapot, amire még lehet építeni, de a folytonosság megtört. Azok a találkozási pontok, és az igények hiányoznak, amelyek révén töredezett politikai hagyományaink darabjait egy pártellentéteknél magasabb szolidaritás jegyében egymás mellé illeszthetnénk.
Utóbbival nehezen tud mit kezdeni a korszakok helyett választási ciklusokban gondolkodó politikus, hiszen várakozási horizontja drasztikusan megváltozott – néha úgy tűnik, nem is négy évre, hanem egyetlen röpke pillanatra szűkült, amelynek a megragadásán áll vagy bukik minden.
Emiatt esik áldozatul a vitakultúra, a fair play szellemisége és nem utolsó sorban a jó modor a pillanat uralásának. Emiatt hangoznak el a parlament felsőházi termének történelmi környezetében olyan méltatlan mondatok, amelyek a jövő számára hasonlóan terhes örökséget jelentenek majd, mint amilyennel nekünk kell megbirkóznunk. Gyanú övez minden véleményt, amely nem illeszkedik egyik vagy másik politikai tábor narratívájába. Ne várjuk meg, hogy gyanússá váljon maga a vita is, amelynek minősége hosszútávon meghatározó a társadalom közjavára nézve.
Az egykori kaszinók és kávéházak, vagyis a valós tér helyett az internetre került át az újjászülető társadalmi diskurzus súlypontja, ami az elidegenedés folyamatát tovább erősíti. A nicknevek mögül, virtuálisan megvívott közéleti párbajok elvadulnak, személytelenné válnak, és az öncélú vagdalkozás olyan tereket is betölt zajával, amelyeket nem szabadna politikai csatatérré változtatni.
Pedig a pillanat uralásánál, a pártharcok kimenetelénél fontosabb az a társadalmi miliő, az a lelkület és normarendszer, amely a közélet tereiben formálódik.
Klebelsberggel szólva: „Az a sorsdöntő kérdés, hogy a magyar értelmiség tud-e olyan szellemi atmoszférát kifejleszteni, amelyben megszülethetik, kifejlődhetik, megerősödhetik, tetté érlelődhetik az az alapgondolat, az a vezéreszme, amelynek követése üdvöt hozhat az országra?”
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Kérdés, hogy bánatában szerkeszt-e majd másik fotót a TISZA Párt elnöke.
Ráadásul a baloldal slágertémáit szedte szét az unió ügyeivel foglalkozó lap.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
