Nagyszínpad

„Miért ez a nagy összeborulás? Miért jár szinte haza már Budapestre az orosz elnök? Milyen ennek a különleges kapcsolatnak a jellege? A barátság vagy a pragmatizmus, az érdekek vagy az értékek kötik össze Orbán Viktort és Vlagyimir Putyint? S melyiküknek fontosabbak a látványos személyes találkozók? Ezekre a kérdésekre keresi a választ immár évek óta minden februárban a hazai és a világsajtó. Félve, riogatva, aggodalmaskodón, orosz térnyerést, megosztást, gyarmatosítást, az értékek feladását emlegetve.

De menjünk sorjában. Összeborulásról szó sincs, barátságról még kevésbé. Még akkor sem, ha az utóbbi időben tényleg érezhetően jó hangulatú beszélgetések zajlanak Orbán és Putyin között. Szijjártó és Lavrov kapcsolata pedig egyenesen bensőséges, atya-fiú viszonyhoz hasonlítható. Ettől azonban a magyar–orosz kapcsolatokba félreértés lenne többet belelátni, mint pragmatizmust. A szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mert bizony előnyös lenne Magyarországnak az orosz kapcsolatok felfuttatása, ebből egyelőre azonban sokszor inkább csak azt látjuk, hogy a hatalom egyes körei aratják le e jól alakuló viszony gyümölcseit. Jogosan vetődik fel az a kérdés is, hogy két, súlyában ennyire különböző ország együttműködése mennyire lehet egyenrangú és a kölcsönös érdekeken alapuló? Nos, nem kell ahhoz sokáig gondolkodni, hogy kimondjuk, nehezen. A méretek ugyanis meghatározók, s a nagyság, legyen az Oroszországé, Kínáé vagy az Egyesült Államoké, nyomasztóan tud hatni a kicsikre. Nem egyszerű nemet mondani, s ezért kell óvatosan bánni az olyan, az elmúlt napokban magyar részről elhangzott nyilatkozatokkal, amelyekben politikusaink kéretlenül is túlságosan előreszaladtak. Pedig nem kell, mert Putyin a következetes pragmatizmus mellett épp azt értékeli Orbánban, hogy kiáll a nemzeti érdekekért. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarország olyan pillanatban nyitott Oroszország felé, amikor mások éppen elfordultak tőle, s a nyugati nyomás ellenére olyan üzletet ajánlott a paksi bővítéssel, amely felértékelheti Moszkva szemében Budapestet.

Paks említésével már el is jutottunk oda, hogy az elmúlt években mi állt a megbeszélések középpontjában. Ha ehhez hozzávesszük a hosszú távú gázszerződésben kialkudott formulát és a Déli Áramlatban körvonalazódó vezetékterveket vagy a fel-felvetődő hazai bértárolást, majd most az Északi Áramlathoz kapcsolódás kérdését, akkor kimondhatjuk, hogy az energetika. Innen kellene továbblépni, de a mostani találkozó az irányok és a kitörési pontok ismételt rögzítése ellenére sem erről szólt.

Az orosz elnök olyan pillanatban érkezett Budapestre, amikor a világban zajló átrendeződés Donald Trump mind Magyarország, mind pedig Oroszország számára új lehetőségeket felvillantó megválasztásával nagyobb sebességi fokozatra kapcsolt. Ez eleve meghatározta a csúcs geopolitikai sodrását. S nemcsak az általános felfordulás miatt, de azért is, mert két olyan politikus találkozott, akik globális, illetve európai szinten komoly, országaik súlyánál jóval nagyobb hatással vannak a jövő alakulására. Ráadásul mindketten hasonlóan, a konzervatív értékek mentén nézik a világot, kiemelten fontos számukra a szuverenitás és a demokrácia angolszász típusú modelljének tiszteleténél a politikai stabilitás. Beszélgetésük a globális és regionális kihívásokról így még véletlenül sem torkollhatott vitába. Putyin nem Európa koporsójába akart szöget verni Budapesten, a megengedő környezetben azonban ismét megmutathatta ellenfeleinek, hogy Oroszországot nem lehet elszigetelni. Az orosz elnök meghívásával Orbán ugyanakkor demonstrálhatta, nem törik meg a rá nehezedő nyomás alatt sem. A legnagyobb hozadéka számára e találkozónak azonban mégis az, hogy a világ harmadik legbefolyásosabb hatalmának vezetőjével beszélhetett a jövőről. Ha csak néhány órára is, de felléphetett a nagyszínpadra.”