ObamOut

Nyolc év után távozik a Fehér Házból Barack Obama, az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke. Ezzel a szimbolikus jelentőségűvé vált személyes adottsággal érkezett Washingtonba – és nyolc év után nagyjából ennyit is tud magával vinni örökségként.

Ugyanis színes bőrűségén kívül egyrészt önhibából, másrészt a politikai ellenfelek kemény ellenállása miatt nem marad különösebb értékelhető, sikeres elnöki öröksége.

Pedig 2008-ban minden összeállt: az igazi modern amerikai álomként bemutatható egész addigi élettörténete, felemelkedése, a politikába való okos belépése, a Bush-korszak végét váró amerikai balliberális tábor messiáskeresése, az akkor újnak számító közösségimédiás kampány tökélye – egyszerűen minden klappolt. A megfelelő ember a megfelelő időben, a megfelelő helyen. Elnöksége végére meg semmi nem klappol.

Hadd szögezzem le az elején: ha lehántjuk azt a baloldali-liberális, messianisztikus felhajtást és a konzervatív jobboldal részéről érkező gyűlöletcunamit a távozó elnök személyéről, Barack Obama a jelek szerint, minden bizonnyal egy normális fickó, amit különös módon az első számú világhatalom élén eltöltött nyolc év sem változtatott meg. E sorok írójának mindvégig szimpatikus volt Obama elképesztő nyugalma, szenvtelensége és fesztelensége, amivel ennek a hivatalnak az óriási terhét kezelni tudta.

Ez a lazaság pedig látható, érezhető intellektussal párosult: volt koherens elképzelése Amerikáról és saját követendő politikájáról is. Kiváló szónok is volt, humorral, (ön)iróniával. Ezek a személyes tulajdonságok egyébként elődje, George W. Bush és utóda, Donald Trump fölé emelik a demokrata elnököt – mondom ezt akkor is, ha egyébként Obama ideológiájával, nézeteivel nem értettem, nem értek egyet.

Gyenge közép

De attól, hogy valakinek szimpatikus tulajdonságai vannak, még nem lesz az illetőből jó elnök. Obama nem volt jó elnök: a saját céljainak teljes körű megvalósításában és az Egyesült Államok lehetőségeinek kiaknázásában is kudarcot vallott. 

Obama közepes, gyenge-közepes elnök volt.

2008-ban mi, európaiak érdeklődve vártuk, mihez kezd a mi kontinensünkön magától értetődőnek, Amerikában azonban nagyon sokak számára vörös posztónak számító általános egészségbiztosítás, társadalombiztosítás bevezetésével. Az amerikai jobboldal ennek kapcsán mindvégig szocialista rémképekkel fenyegetett. Az Obamacare-t az elnök nem tudta teljes mértékben megvalósítani: részmegoldásokkal félkész intézmény született, amely az első időktől kezdve a republikánus ellenfél dühödt támadásaitól rogyadozott. Most, Obama távozásával és a rögtön bekövetkező teljes republikánus hatalomátvétellel Obama bukott rendszerének maradékát is szét fogják verni.

A nyolc évnyi, hamarjában részben republikánus kontroll alá kerülő Kongresszus és a demokrata elnöki hivatal közötti, dühödt kétpárti csatározás után Obama egyéb törekvései is kudarcot vallottak. Szinte csak az amerikai Legfelsőbb Bíróság liberális többsége által az összes tagállamra rátuszkolt melegházasság az, ami a nevéhez lesz köthető. No meg az elnöki rendeletek útján történő kormányzás: miután Obama nem talált, s a végén már nem is igazán keresett partnert az esküdt ellenfél republikánusok között, a tehetetlenséget leküzdendő gyakorlatilag a rendeleti kormányzás ingoványos talajára lépett, e téren kifejtett rendkívüli aktivitásával veszélyes precedenst teremtve a következő elnökök számára.

Obama nagyívű progresszív víziója túlságosan nagyívű és túlságosan progresszív volt ahhoz, hogy a hétköznapi amerikaiak többségét maga mögé állítsa. A republikánusok minden szinten lassan a demokraták fölé nőttek: egy keményen konzervatív Amerika nézett farkasszemet az Obama-táborral és az azt segítő mainstream liberális elittel. Az utóbbiak pedig 2016 novemberében teljes vereséget szenvedtek.

Tépelődő Amerika

Barack Obama külpolitikája is kudarcos volt: készséggel elhiszem, hogy az alkotmányjog professzoraként a politikába lépő elnök tépelődő értelmiségiként, nagyon-nagyon megfontolva hozott döntéseket a külpolitikában; de ez a megfontoltság kívülről nagyon sokszor egyszerűen gyávaságnak vagy döntésképtelenségnek tűnt. Amerika hol ott avatkozott be és keménykedett, ahol nem kellett volna (például egy Székesfehérváron felállítandó szobor ügyében!), hol ott nem avatkozott be kellő keménységgel, ahol igenis kellett volna (például keményebb eszközökkel fellépve az Iszlám Állam nevű terrorformációval szemben). 

Obama nyolc éve az Egyesült Államok relatíve gyengülését hozta a nemzetközi színtéren, ahol újra egyre aktívabbak a korábbi kihívók, mint Oroszország és Kína. Az USA-t természetesen hajtja előre a meglévő ereje: világhatalmi elsőségét senki sem veszélyezteti közelről. De már nem a '89 utáni abszolút hegemóniát látjuk érvényesülni.

Otthon pedig a Remény és a Változás jelszavával kampányoló, igazi népmozgalom által elnökké emelt Obama öröksége egy minden korábbinál pártosabb, belső faji és társadalmi csoportok közötti feszültségektől terhes Egyesült Államok. Amerika gazdasága ugyan jobbára kilábalt az onnan pont Obama elnöksége előtt kitörő gazdasági válságból – de meglehetősen cammogó tempóban történt mindez, miközben az amerikai államadósság galaktikus méreteket öltött.

Barack Obama egy erősödő belső feszültségektől és külső kihívásoktól sújtott Egyesült Államokat hagy utódára, Donald Trumpra. Mondhatja most már, saját imázsának szobrát farigcsálva, hogy „utánam a vízözön”. 

Mert hogy igaza lesz: tényleg jön a vízözön, egy az Obamáék túltolt kultúrharca és elrontott gazdasági és társadalompolitikája miatti feszültségekből győzelmet kovácsoló, kiszámíthatatlan figura, Donald Trump személyében.

És akkor mic drop.